Soá – Nakba

Arab-zsidó szeminárium a Héber Egyetemen

 Tizenöt éve vezetem a Héber Egyetemen „Az emlékezés egyéni és kollektív konstruálása” című szemináriumot, melyen arab és zsidó hallgatók együtt vesznek részt.

Az első alkalommal, 1995-ben így hirdettem meg ezt a – szabadon választható – szemináriumot:

 

„Egyéni és kollektív traumatikus emlékezet és interpretáció

 Az emlékezet – a múlt eseményeinek belső, narratív, egyéni vagy kollektív megfogalmazása. Az emlékezet később alkotott értelmezési keretbe illeszkedik és egyéni, valamint kulturális értelmezésekhez is kapcsolódik. A szeminárium a következőkkel foglalkozik: az egyéni és a kollektív emlékezet közötti kapcsolat; az emlékezés és az értelmezés közötti kapcsolat; valamint ezen kapcsolatok jelentése és hatása az emberek életére, kultúrájuk kontextusában.

A szeminárium témait főleg a Holokauszt-emlékezet példáiból fogjuk meríteni.”

Kutatásaim akkori témája a magyarországi roma Holokauszt volt. Az óriási különbségek a roma és a zsidó közösségek emlékezetében és még inkább a szélesebb társadalom képe a romákról és a zsidókról – ez ösztönzött a szeminárium meghirdetésére, melyben tanulni és tanítani egyaránt kívántam.

Egy nappal a tanév megnyitása előtt kaptam kézhez a feliratkozott hallgatók listáját. Meglepetésemre, annak ellenére, hogy a Holokauszt-emlékezet volt a meghirdetett téma, a hallgatók több mint a fele palesztin volt. Az első találkozáskor azonban kiderült, hogy csupán egy hallgató olvasta el előre a leírást, a többiek csak az érdekes cím, vagy a számukra előnyös időpont miatt iratkoztak be.

– Jó, akkor most felolvasom – mondtam, és felolvastam a szöveget. Az utolsó mondatot a Holokauszt-emlékezetről döbbent csend fogadta. Az arabok zavartan mocorogtak, míg az egyik zsidó hallgató később azt mondta, hogy hideg futott át a hátán.

Megmagyaráztam, hogy nincs probléma, még két hetük van, hogy más szemináriumot válasszanak. Hozzátettem, hogy örülnék, ha maradnának, mert szerintem az emlékezetkutatás mindenki számára releváns. Egy zsidó hallgatón kívül mindnyájan maradtak. Az osztály további története élő példájává vált a szeminárium témájának.

A szeminárium alapelmélete szerint, az emlékezet nem a múlt történéseinek a jelenbeni felidézése. A történések és az emlékezet két különböző jelenet térben és időben. Vajon lehetséges-e egyáltalán elmesélni a traumatikus eseményeket? Milyen formában szerkesztik újra a történetet? Mindez dinamikus és az eltérő környezetben változik, függ az egyéni, a családi, a társadalmi és a politikai kontextustól, melyben az emlékező(k) él(nek). Az emlékezet állandó konstruálás és rekonstruálás tárgya, miután a kontextus is változó.

Mint hamarosan kiderült, ezúttal maga a tanuló osztály képezte a társadalmi kontextust, és ebben a keretben konstruálták újra a történteket a hallgatók egyéni-családi vagy kollektív élettörténete mentén. Az osztály önálló emlékezet-közösséggé vált, melynek története és összegyűjtött történetei 2000-ben könyvben is megjelentek[1].

De térjünk vissza arra az első órára. Miután kiderült a tanár szándéka, a következő dialógus alakult ki:

ÉN: Nos, akkor tegyünk egy kört, és mindenki mondja el pár szóval, mi is az a Holokauszt.

WOGOOD (palesztin lány): Az valami, ami a zsidókkal réges-régen történt és ellenünk használják.

MINDENFELŐL: Hogy mondhatsz ilyet?!

ÉN: Úgy érted, hogy ez egy régi történet és már nem igazán fáj nekik?

WOGOOD: Igen. Ez akkor történt, mikor még a többség meg sem született. Nem lehet, hogy még mindig…

ANAT (zsidó lány): Nekem vannak arab barátaim. Muszáj lesz kiderítenem, vajon ők is így gondolják-e.

ÉN: S hova valósiak a barátaid?

ANAT: Galiliak.

ÉN: Vajon tudod-e, hol él a nagy-családjuk, a nagyszülők, a nagybácsik, a nagynénik, az unokatestvérek? Honnan jöttek, merre mentek?

ANAT: Nem. Miről van szó?

ÉN: Lehet, hogy egy részük valamilyen menekülttáborban él? Talán nem látták egymást 1948 óta? Hogyan keletkeztek a menekülttáborok? Tulajdonképpen a kérdés az, hogy mit is tudunk egymásról.

WOGOOD: Én magam sem tudok mindezekről. Soha nem beszéltünk erről otthon.

A következőkben kiderült, hogy a zsidók sem beszéltek a Holokausztról, legalábbis az Eichmann per idejéig. Ezek szerint a szeminárium témája nem csak az emlékezet lesz, hanem a feledés és a feledtetés is.

Hangsúlyozni kell itt, mint ahogy a szemináriumon is tettük, hogy nincs szándékunkban összehasonlítani különböző történelmi eseményeket. Egyértelmű, hogy nincs semmiféle hasonlóság a Holokauszt és a Nakba között. Hangsúlyoztuk, hogy nem releváns az összehasonlítás különböző történések vagy szenvedések között. Abban is megegyeztünk, hogy semmilyen szenvedéssel nem indokolt igazolni a másoknak okozott szenvedést.

A Soá és a Nakba emlékezetével való foglalkozás értelme a közös megbeszélés, az együttes elmélyedés volt, két alcsoportban. A két alcsoport számára a Soá, illetve a Nakba, identitásukat nagy részben definiáló, jelentőségteljes kollektív emlékezet, mely kihat mindannyiunk életére. Ez a kollektív emlékezet újra és újra konstruálódik, s így nekünk egyedülálló lehetőségünk nyílt szemlélni-vizsgálni ezt a – mindkét csoportban zajló – emlékezet-építő folyamatot. A közös szemlélődés közben, az év folyamán megértésnek, érzelmi közeledésnek lehettünk tanúi, miközben senkinek sem kellett lemondania az identitásáról.

Az év végén a hallgatók anonim értékelésben foglalták össze véleményüket a szemináriumról. Valaki azt írta: „…ez a cionista nevelés legjobb formája volt.” Míg egy másik: „…itt először történt meg velem, hogy alkalmam nyílt beszélni arról, amit gondoltam, anélkül, hogy rám erőszakolták volna a cionista nézetet.”

Az évek során sokféle hallgató vett részt tanóráimon. Bemutatnám a résztvevők összetételét:

Palesztinok:

– vallásos és nem vallásos muzulmánok

– vallásos és nem vallásos keresztények

– 1948-ban lerombolt falvakból származók

– 1948-ban menekülteket befogadó arab falvakból származók

– Arab városokból származók

– Zsidó-arab kevert városokból származók

Zsidók:

– vallásosak és nem vallásosak

– baloldali és jobboldali felfogásúak, köztük telepesek[2] is

– Új olék, régen bevándoroltak és izraeli születésűek

– askenáz és szefárd származásúak

A kölcsönös érdeklődés és az egymásra figyelés légköre nem volt magától értetődő, de kialakult minden év folyamán.

A tanulás a szemináriumban különböző síkokon folyt, a hallgatók érzelmi és intellektuális élményeitől kísérve. Az első órák elméleti emlékezetkutatási és történelmi anyagokkal foglalkoztak. A továbbiakban ellátogattunk a Jad Vasembe, ahol többek között a kiállítás konstruálását is értelmeztük. Több hallgató ezután még többször visszatért a Jad Vasembe.

Megnéztünk olyan dokumentumfilmeket melyekben tanúságtévők szólaltak meg: Holokauszt-tulélők, megmentőik, a felszabadító hadseregek katonái. Láttunk egy Szíriában készült filmet a Kafr-Kasszemben történt tömeggyilkosságról[3], majd ugyanerről az eseményről egy izraeli filmet és egy továbbit a falubeliek rendezésében.

Elemeztük a különböző nézeteket; a különböző hozzáállást különböző emberek szemével látva; a szakadékokat a különböző leírások között ugyanarról az eseményről; a különbséget a hivatalos diskurzus és az ettől eltérő közbeszéd között.

De a lényeg a második szemeszterben érkezett el, amikor a hallgatók a saját munkájukat mutatták be. Nagy többségük személyes témát választott, olyat, amelyben családjuk vagy a közösségük révén érintettek voltak. Többen mély és érzékeny interjút készítettek nagymamákkal és nagypapákkal; a falu vénjeivel; Holokauszt- túlélők három generációjával egy családban; 1948-ban a falujukból elűzöttekkel. Egyik hallgató édesanyjával Lengyelországba utazott és végigkövette útját gyerekkori otthonától a koncentrációs táborokon keresztül egészen az alijáig Izraelbe. Az útról filmet készített. Egy másik hallgató az édesapja történetét írta le, azon keresztül mesélte el a saját verzióját az iraki kommunista zsidók történetéről és Izraelbe kerüléséről. Egy harmadik hallgató nagyapjával és kamerájával a lerombolt Sejera arab faluba látogatott, végigment vele a kövek között, miközben a nagyapa mutogatta: „Látod, itt lakott a nagynénéd, itt lakott a tanító. Itt állt az iskola és itt a mecset…”. Az eltörölt faluban egyetlen pálmafa áll, melyet tanítványom „Sejera emlékművének” nevezett.

Dolgozataik írása során a hallgatók többféle irodalmat olvastak és használtak. Ennek egy részét nem az egyetemi könyvtárban találták meg, hanem a palesztin Orient-House könyvtárában, az iraki zsidó közösség könyvtárában vagy a Jad Vasem archívumában. Forrásaik különböző orientációkat és diskurzusokat tükröznek. Csak a végén írták le a saját szubjektív nézetüket.

Az egyik dolgozatot Manal, egy Ramle városában született és felnőtt arab hallgató írta az arabok kiűzéséről Ramle es Lod városokból az 1948-as, vagy más néven: a Felszabadító háború során. Szülei soha nem beszéltek erről, s ő mindezekről csak a szeminárium során értesült. Amikor az anyagot gyűjtötte a saját népe kényszerű távozásáról a szülővárosából[4], egy izraeli könyvet olvasott a témáról. A könyv fejlécét a város címere ékesíti, rajta a felirat: „És visszatértek fiaim a határukba”[5]. Hadassa, egy Kirjat-Arba településről származó vallásos zsidó lány magyarázta el neki e szavak jelentését.

A szeminárium az emlékezetkutatás és a narratív megközelítés tanításának egyik lehetséges módszerét illusztrálja. De nem kevésbé szól egy multikulturális dialógus folyamatáról és a pluralizmus lehetőségéről. Arról, hogy különböző emberek, még konfliktusok közepette is élhetnek együtt és beszélhetnek egymással, figyelhetnek egymás mondandójára. Akkor is, ha a tartalom sokszor fájdalmas.

---