Soá és apartheid

A Soá emlékezete, ami korábban a dél-afrikai zsidó közösség belső ügyének számított, mára az apartheid-örökség felszámolásának fontos eszköze lett.

Afrika déli fertályára nagyobb számban a XIX. és XX. század fordulóján érkeztek zsidók, főként a gyémánt- és aranylelőhelyek felfedezésének hírére. Többségük a cári Oroszország pogromjai és nyomorúságos élete elől menekülő lett és litván zsidó volt. Az ő leszármazottai képezik a mai, 70-75 ezer fős közösség nagy részét.

Az 1930-as években a nemzeti szocializmus ideológiája itt is éreztetni kezdte hatását és Dél-Afrikában is erősödni kezdett az antiszemitizmus, elsősorban a német-barát afrikánerek körében. Bár már közvetlenül az első világháború után is igyekeztek korlátozni a kelet-európából érkező zsidók számát, az 1930. évi Bevándorlási Kvóta Törvény (Immigration Quota Act) volt az, amely áthághatatlan jogi akadályt gördített betelepedésük elé. A politikusok a jogszabály szükségességét azzal indokolták, hogy az alacsony képzettségű bevándorlókra nincs szüksége a gazdaságnak. Ahogy a hitleri Németországban egyre nagyobb lett a létbizonytalanság, sok ottani zsidó Dél-Afrikában keresett menedéket, amit az 1937-ben elfogadott Idegenekről Szóló Törvény (Aliens Act) számukra is lehetetlenné tett. Az indok ekkor az ellenkező volt: a helybéliek erőteljes konkurenciát láttak a többnyire jómódú, művelt és szorgalmas német zsidókban. A náci „végső megoldás” borzalmainak híre sem enyhítette a törvényhozók elszántságát, sőt, még azt is híresztelték, hogy ezeket maguk a zsidók találták ki, ürügyet keresve befogadásukra. A náci rémtettek annyira félelmetesek voltak, hogy a lakosság nagy része nem is igazán hitte el, holott Auschwitz első légi felvételét a brit légierő kötelékében szolgáló dél-afrikai pilóták készítették.

Az egyre rémisztőbb hírek hatására 1942 decemberében a zsidó közösség a bizonytalan sorsú európai szeretetteikről megemlékező nemzeti gyásznapot hirdetett. Gyakorlatilag ez volt első nyilvános megmozdulásuk. A zsidó tulajdonú boltok zárva maradtak és mindenhol gyász-istentiszteleteket tartottak. A fokvárosi megemlékezésen szolidaritása jeleként megjelent a polgármester, a holland református egyház egyik papja és az anglikán egyház érseke. Egy évvel később hasonló gyásznapra került sor, akárcsak 1945 márciusában. A háború végeztével az egyértelmű bizonyítékok ellenére sem lazítottak a zsidókat hátrányosan érintő önző bevándorlási politikán. Ezek ellenére mintegy 300 túlélőnek sikerült beutazási engedélyt kapnia, de a traumatizált emberek beilleszkedése nehezen ment.

 

Öntudatra ébredés

Így aztán egyfajta önsegélyező szervezetként 1951-ben létrehozták a She’erith Ha-Pletah nevű szervezetet, a holokauszt túlélőinek szövetségét azzal a céllal, hogy elősegítse integrálódásukat, bevonja őket közösségi ügyekbe és részt vegyenek a Soá történelmi feldolgozásában. Nekik köszönhetően létesültek az első holokauszt-emlékművek. Mindazonáltal igyekeztek kerülni a széles nyilvánosságot.

Akár csak a világ más részein, így Dél-Afrikában is évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a társadalom érdeklődni kezdjen a történtek iránt, a túlélők pedig beszélni tudjanak szörnyű élményeikről. 1985-ben, a koncentrációs táborok felszabadításának negyvenedik évfordulóján emlékkiállítást szerveztek, amelyhez az addig szívesebben a háttérben maradó  She’erith Ha-Pletah segítségét is igénybe vették. A tárlat megtörte az emberek közömbösségét, a túlélők pedig öntudatra ébredtek. Ezen felbuzdulva megalakították a Fokvárosi Holokauszt Emléktanácsot, amely immáron szélesebb körben és nagyobb önbizalommal kezdte feldolgozni és terjeszteni a vészkorszakkal kapcsolatos ismereteket.

Mindeközben egy velejéig igazságtalan de nagyon is valós politikai szerkezet alakult ki az országban az után, hogy a Nemzeti Párt megnyerte az 1948. évi választásokat: az apartheid. Az új kormány kíméletlen gyorsasággal vezette be szegregációs törvényeit, melyek a bőrük színe szerint osztályozta az embereket fizikailag, politikailag, gazdaságilag és társadalmilag elkülönítve őket egymástól. Elsősorban a fekete lakosság volt az, amely megalázó kiszolgáltatottságba és mélységes nyomorba zuhant. Bár ezzel párhuzamosan erős ellenállás is kibontakozott, a rendszer négy évtizedig tudta magát tartani. A zsidók két malom között örlődtek. Fehérként ugyan a kiváltságosak közé kerültek, de a holokauszt emléke révén nem lehettek támogatói a hivatalos politikának. Sokan az elnyomott színesbőrűek oldalára álltak.

Párhuzamok felismerése

Az apertheid-ellenes mozgalom legendás vezetője és az ország későbbi első fekete elnöke (a fekete megjelölés nem számít sértőnek Dél-Afrikában), Nelson Mandela még a börtönben olvasta, majd titokban terjesztette rabtársai között – a fehér rabok mind zsidók voltak – Anne Frank naplóját. Ez a megrendítő olvasmány-élmény valószínűleg jelentősen közrejátszott az „Anne Frank a világunkban” című vándorkiállítás elindításában a dél-afrikai rendszerváltás időszakában, 1993-94-ben. A tárlat nem csak az antiszemitizmussal, hanem az apartheiddel is foglalkozott. A szervezők hatalmas meglepetésére váratlanul nagy tömegek érdeklődtek másfél éves országjárása során a bemutató iránt. Tali Nates történész ezt így magyarázza: „A rasszizmus fájdalmas dél-afrikai története összefüggésében az a felismerés, hogy fehéreket is érhet erőszak – ráadásul más fehérek rémtettei által – új tanulási folyamatot indított el, amely mind a mai napig tart. A dél-afrikaiak hajlamosak az emberi jogok megsértését kizárólag a fehérek és feketék ellentétének szemüvegén keresztül látni. A holokauszt megismerése, vagyis az hogy „fehérek fehéreket gyilkoltak”, akár csak a ruandai atrocitások, melyek során „feketék feketéket gyilkoltak”, roppant fontos e folyamatban.”

Az apartheid megszűntével a fajok közötti nemzeti megbékélés a politika első számú feladata lett és ennek érdekében minden értelmes módszert bevetettek. Megalkották a világ talán legtoleránsabb, a diszkrimináció minden formáját tiltó alkotmányát. A Nobel-békedíjas Desmond Tutu érsek által vezetett Igazságtételi és Megbékélési Bizottság (Truth and Reconciliation Commission) nem csupán feltárta egyes fehér bőrű személyek bűneit, de azok bocsánatkérése után hivatalosan mintegy meg is bocsájtott nekik. Igyekeztek a sport összekovácsoló erejét is kihasználni. Az Anne Frank kiállítás sikere alapján pedig úgy tűnt, hogy  a holokauszt és tanulságainak feldolgozása is kiváló eszköze lehet a társadalmi megértésnek. Megszületett egy intézmény gondolata, mely nem kizárólag a Soá zsidó áldozatainak lenne hivatott emléket állítani, hanem megpróbálná felvenni a harcot a szélesebb értelemben vett előítéletek és üldöztetés ellen is. Célja volt a felvilágosítás eszközeivel hozzájárulni egy olyan társadalom felépítéséhez, amelyben a különbözőséget és emberi jogokat nem csak elfogadják, hanem értékként tartják számon. Az ötletet tett követte és 1999-ben megkezdte működését a Fokvárosi Holokauszt Központ. A megnyitón Kader Asmal oktatási miniszter fogalmazta meg az antiszemitizmus és apartheid párhuzamát: „A holokauszt volt az emberiség története során a bűnök bűne. Az állam intézményein a barbarizmus lett úrrá, és egy tudatos politika hivatalosan üldözött embereket csak azért, mert azok voltak, akik voltak. Mindez az évszázados antiszemitizmusban gyökerezett, amelynek stratégiája – akárcsak lelki rokonáé, az apartheidé – a mások feletti erőszakos uralom és az emberi méltóság eltiprása volt.”

 

Újfajta szerepvállalás

A siker ismét messze meghaladta az elvárásokat. Világi, keresztény, muszlim és zsidó iskolák hallgatói szinte özönlöttek a négyórás foglalkozásokra, feketék, fehérek, indiaiak és kevert fajúak egyaránt. Magánszemélyek, egyházi csoportok, munkahelyek követték őket, sokszor a gyerekek hatására. A rendőrség kérésére továbbképzést szerveztek a szolgálaton belül tapasztalható rasszizmus, előítéletek és diszkrimináció megszüntetése érdekében.

Az érdeklődés nem csak Fokvárosra korlátozódott, így 2009-ben megnyitotta kapuját egy második központ is, ezúttal Durban városában. Tematikája Anne Frank történetére épül és kitér olyan hős személyekre, akik embertársaikat menekítették meg a XX. század különböző népirtásai elől. Egy tanulóknak szervezett program külön foglalkozik a tragikus sorsú lány történetével. A centrumban tavaly mintegy 4000 iskolás fordult meg.

A legfiatalabb intézmény, a Johannesburgi Holokauszt és Genocídium Központ nyolc évvel ezelőtt kezdte meg működését. Koncepciójához a náci Németország hatmilló zsidó áldozata emléke ápolásán túl a népirtás és emberi jogok témaköre tartozik általában. Külön részleg foglalkozik az 1994-es ruandai tragédiával, melynek során hutu nemzetiségű szélsőségesek három hónap alatt legalább 800 ezer tutszit mészároltak le. A már idézett Tali Nates, a johannesburgi központ vezetője egy Oskar Schindler által megmentett lengyel zsidó lánya. Elmondása szerint a három centrumot évente több tízezren keresik fel, elsősorban iskolai osztályok. Az előadásokat nyugalmazott pedagógusok és más önkéntesek tartják, s ezeken – sajnos persze egyre kevesebben – Soá-túlélők is tartanak beszámolókat. Emellett rendszeresen szerveznek ingyen látogatható időszaki kiállításokat, speciális továbbképzéseket és egyéb rendezvényeket. A budapesti Terror Háza által összeállított tablósor a magyarországi zsidótörvényeket, a deportálások történetét mutatja be. Áprilisban vetítették a magyar követséggel közös szervezésben a Saul fiát.

A három non-profit szervezet kizárólag önkéntes hozzájárulásokból tartja fenn magát, mely a zsidó közösség tagjai és a centrum-látogatók adományaiból áll, de a Claims Conference, különböző alapítványok és egyes országok külképviseletei is szerepelnek a sponzorok között. Richard Freedman, a három intézmény által közösen létrehozott Dél-Afrikai Holokauszt és Genocídium Alapítvány igazgatója a Szombat kérdésére válaszolva elmondta, hogy költségvetésük mintegy felét a diák-foglalkozásokra fordítják. A centrumok továbbra is fontos feladatuknak tartják a fiatalokkal való foglalkozást, már csak azért is, mert 1997 óta a nemzeti tanrend előírja a holokauszt történetének oktatását. A 9. osztályban ez a társadalomtudomány-órák része, a 11. osztályban pedig történelem-tananyag. A holokauszt-központok programjai jól illenek az állami oktatás anyagába, amihez az iskolai tanárok itt szerezhetnek elméleti és gyakorlati ismereteket. Az interaktív előadások vezetői tudatosan konfrontálják a diákokat a látottakkal-hallottal. Gyakori kérdésük a „Te mit tettél volna, ha akkor és ott éltél volna?”, illetve felkérik őket rasszista megnyilvánulásokkal kapcsolatos saját élményeik feltárására. Az egyik munkatárs szerint az eleinte sokszor hangos, idétlenkedő tinédzserek megrendülten, egyfajta katarzist átélve és megváltozott szemlélettel távoznak. „Már korábban is halottam a holokausztról, de úgy gondoltam ez nagyon régen és messze innen történt, úgyhogy semmi közöm hozzá. Most értettem meg, hová vezethet az előítélet és gyűlölet. Csak a bőrünk színe meg az anyanyelvünk más, amúgy egyformák vagyunk. Ezentúl másként fogok másokra tekinteni és erre fogom rávenni a haverjaimat is” – olvasható egy helyütt a vendégkönyvben. A holokauszt az indító gondolata számos felnőtt-programnak is, melyeknek rendszeres látogatói a rendőrség mellett a büntetés-végrehajtás alkalmazottai, orvosok és politikusok, sőt tavaly a Kabaré színpadi produkció szereplői is részt vettek egy ilyen rendezvényen.

A kontinensen nem csak Dél-Afrikában létesítettek a vészkorszak történetének feldolgozásával foglalkozó intézményt. Négy évvel ezelőtt az inkább turista-paradicsomként ismert Mauritius szigetén is léretejött egy kis központ. Annak a mintegy 1600 kelet-európai zsidónak az alig ismert történetét mondja el, akik 1940-ben hajón indultak útnak a brit fennhatóság alatti Palesztinába. Az ottani hatóságok azonban nem engedték be őket, hanem részben helyben internálták, részben pedig a szintén brit Mauritiusra deportálák őket, ahol öt évig voltak fogságban. Bár nem bántak velük rosszul, betegség és rossz a ellátás következtében 128-an meghaltak a táborban. Felszabadulásuk után legtöbben Palesztinába emigráltak.