Simone Veil: Egy élet

“Az orvosok egyébként tudták, hogy még katolikus körökben is sok nő folyamodott abortuszhoz, és hogy mindenáron törvénnyel kell véget vetni az álszent hozzáállásnak.”

A minap a párizsi Pantheonban ünnepélyesen újratemetett Simone Veil (1927-2017) az egyik legismertebb francia politikus, ügyvéd, közéleti aktivista volt. 1944-ben családjával együtt Auschwitzba deportálták, ahol rokonai nagy része elpusztult. 1974-79 között egészségügyi miniszter, 1979-82 között az Európa Parlament (első női) elnöke. 1998-2005 között az EP Alkotmányozó Tanácsának elnöke, az EU-alkotmány élharcosa. 2005-től a Holokauszt Emlékalapítvány elnöke.

Alább önéletírásának egy rövid részletét közöljük, mely az abortusz liberalizálásáért vívott küzdelmeit mutatja be .

 

A kormányban (1974)

Egy este, amikor barátainknál vacsoráztunk, a háziasszony megkért, hogy menjek ki. Valaki nagyon sürgősen beszélni akar velem. Jacques Chirac volt, azt kérdezte, adott esetben elfogadnám-e, hogy kormánya tagja legyek. Megkért, hogy gondolkodjam, és hívjam vissza másnap. A nyugalom, amit sikerült megőriznem a vacsora végéig, igencsak meglepte férjemet. Az igazat megvallva csak nagyon homályos elképzelésem volt arról, hogy mi vár rám. Alig haboztam, a kíváncsiság győzött. Így találtam magam másnap az egészségügyi minisztérium élén, abban a meggyőződésben, hogy egy hozzám hasonló újonc rövid idő elteltével úgyis elkövet egy akkora ostobaságot, hogy elzavarják. Ráadásul vajon miért az egészségügyet bízta rám az Elnök, amely adminisztratív terület, s amihez – a legkevesebb, amit elmondhatok – nem értek? A születésszabályozás kérdése motiválta, mert az ügyben kötelezettséget vállalt? Kétségkívül. (…)

Nagyon gyorsan, akaratom ellenére, főszereplővé léptem elő, elsősorban azért, mert első megszavazott törvényjavaslatom kiszélesítette a fogamzásgátlás lehetőségét, mely addig nagyon korlátozott volt. (…) Másrészt főleg azért, mert a nyártól kezdve nekiveselkedtünk az abortusz-törvény szövegének. Többször elmondtam, mennyire tarthatatlan az abortusszal kapcsolatos helyzet ebben az országban. A kérdés erősen felkavarta az érzelmeket, mióta a Parlament, egy évvel korábban, visszadobta az igazságügy-miniszter által benyújtott tervezetet. Pedig ez igen korlátozott volt, csak abban az esetben engedélyezte volna az abortuszt, ha az anya veszélyben volt, vagy ha maga a magzat egészsége forgott kockán.(…)

1974-ben még mindig az ősrégi, 1920-as, nagyon szigorú törvény volt érvényben. Az abortuszt végeztetők a legtöbb esetben megúszták ugyan a jogi következményeket, de a törvény törvény maradt, és mindenki emlékezett rá, milyen szörnyű módon alkalmazta ezt a Vichy-kormány, amikor 1943. július 30-án, „példát statuálva” elítélte és kivégeztette Marie-Louise Giraud cherbourg-i mosónőt, akinek szomorú történetét Claude Chabrol filmje örökítette meg. (…)

Persze számos nőgyógyásszal is konzultáltam. Meglepetésemre, közülük kevesen támogatták az új törvényt. Azóta, szerencsére javult a helyzet. A fiatal medikák, akik tehetetlenül nézték a szerencsétlen nők problémáit, idővel egyetemi katedrára kerültek, és a szakma véleménye lassan megváltozott… Az általános (körzeti) orvosok viszont szinte egyöntetűen támogatták az új törvényt. Bármilyen morális meggyőződés vezette is őket, a „terepen” döbbenten látták, mekkora pusztítást végeznek az illegális abortuszok az alacsonyabb rétegek körében. A törvénynek meg kellett védenie ezeket a nőket. A gazdagok jobb helyzetben voltak: titokban külföldön, Angliában vagy Hollandiában vetették el a terhességüket. Az orvosok egyébként tudták, hogy még katolikus körökben is sok nő folyamodott abortuszhoz, és hogy mindenáron törvénnyel kell véget vetni az álszent hozzáállásnak.

Nem ütköztem leküzdhetetlen ellenállásba az egyházi adminisztráció részéről. Ők jól ismerték elszántságomat, én pedig az ő elvi szembenállásukat. Szűkek voltak tehát a manőverezés lehetőségei, de jól behatárolhatóak: meg kellett állapodni egy kompromisszumban, mely nem sérti senki lelkiismeretét. Paradox módon a szélsőségesek megkönnyítették a helyzetünket. A „Hagyjátok élni őket”[1] kampány, mely egy évvel azelőtt indult, új erőre kapott, annak előtte, hogy bárki is tudta volna, mi lesz a törvényben. Hamarosan mindenki megtapasztalta, hogy ez a hangoskodástól és botrányoktól, „hangzavartól és haragtól” kísért kampány, mely nem riadt vissza semmilyen alantas rágalomtól és vádaskodástól, elsősorban a szélsőjobboldal műve, ahol az egyes vallások hívei azért láthatóan elkülönültek egymástól.

A katolikus egyházzal jobban alakultak a dolgok, mint hittem volna. Találkoztam az ügyben illetékes prelátussal, aki nem próbált lebeszélni. Kifejezte azon kívánságát, hogy a lelkiismereti szabadságot biztosítsa a törvény, s egyetlen orvost vagy ápolónőt se lehessen abortusz végrehajtására kötelezni. Az is igaz, hogy abban az időben a francia egyház nagyon nyitott volt, és a Vatikán is jobban igazodott a század eseményeihez, mint azután. A későbbi időszakban biztos több nehézségem lett volna.

Ami a zsidókat és a protestánsokat illeti, szinte nem is kértem ki a véleményüket, nem mintha nem akartam volna, de nagyon megosztottak voltak a témával kapcsolatban. (…) Egyes lutheránusok ellenezték az abortuszt, ezzel szemben a református egyház többsége támogatta. A nagyon vallásos zsidók körében egyesek máig ellenségesek velem. Két éve, 2005. január 27-én, Auschwitz felszabadításának hatvanadik évfordulóján megkaptam annak a levélnek a szövegét, melyet New Yorkból, igen, New Yorkból küldtek szélsőséges rabbik a lengyel köztársasági elnöknek, tiltakozván az ellen, hogy Lengyelország engem választott ki a deportáltak képviseletére, miközben én vagyok az abortusz-törvény szerzője. (…)

Végül a törvényt 1974. november 29-én éjjel megszavazták.

Simone Veil: Une vie. Éditions Stock, 2007. (Au gouvernement – pp.176-201)

 

[1] Az abortuszellenes mozgalom jelszava. (a szerk.)