Senki nem kérdezte, hogy merre, hogy mi a cél

A Szombat szerkesztősége a 30 évvel ezelőtti rendszerváltás hatásairól, eredményeiről kérdezte a zsidó közélet résztvevőit: honnan hová jutott el a magyar társadalom és benne a zsidó közösség ez idő alatt? 

• Rendszerváltás korabeli emlékeiből mi az, amit legfontosabbnak tart?
• Milyen eredményeket ért el három évtized alatt a zsidó közösség és intézményrendszer? 
• Mennyiben változott a helyzete a magyarországi zsidóságnak a magyar társadalomban, mennyire integrálódott a világ zsidóságához, mennyiben változott a viszonya Izraelhez?
• Milyen a viszonya a társadalomnak, a politikai szférának, különösen az immár harmadik ciklusát töltő kormányzatnak a zsidó közösséghez, a zsidó kultúrához és a vészkorszak emlékezetéhez? 

A körkérdésünkre érkezett válaszokat névsorban közöljük, elsőként Fritz Zsuzsáét, a JCC Budapest – Bálint Ház igazgatójáét.

Már rég magyar voltam, amikor zsidó lettem. Kommunista prizmán át magyar, de mégis csak magyar. Magyar nemzeti ünnepeket ünnepeltem, az utcanevek a magyar kultúrát, történelmet erősítették bennem, minden szobor, utcai műalkotás ezt a hovatartozást volt hivatott támogatni. 

Volt mit behoznom zsidóként. A rendszerváltás nagyon sok mindent felszabadított bennem és bennünk. Szép fokozatosan résnyire nyíltak ajtók identitásunk azon szeletére, amik ott szunyókáltak, vártak arra, hogy előjöhessenek, megmutatkozhassanak. Nagyon zsidók és nagyon magyarok lettünk egyszerre. Teljesen meg akartunk mártózni az eddig tiltott élményben és ott álltunk megkönnyezve István a királyt és a nemzeti színű tűzijátékot, harsogva énekeltük a Székely-himnuszt, olyan dolgokat tettünk, amit ma egymás között is szégyenkezve vallunk be, melyekre nehéz emlékezni. 

Ugyanilyen elánnal merültünk bele a zsidóságba, mentünk el minden egyes zsidó szervezet megalakulására (pedig ebből volt bőven akkoriban, minden napra jutott legalább egy), lelkesedtünk minden új zsidó ötleten, érkezzen bár Izraelből, Amerikából vagy Nyugat-Európából, mentünk el minden lehetséges ingyen útra Izraelbe.

Másodgenerációsként újra és újra felszabadultunk valamilyen megkötés, trauma, korlát alól, és úgy éreztük, ez már mindig így lesz. 

Persze nem lett így. A csoda időszaka szép lassan mindennapokká vált, a zsidónak lenni sokaknak elveszítette újdonságát, ahogy sokaknak nem lett életélménye egyáltalán. A magyarnak lenni elveszített vonzerejét, ahogy a szőnyeg alól szép lassan előkerültek az oda évtizedek alatt besepert indulatok, ellenszenvek, sztereotípiák, gyűlöletek.

Jöttek a hétköznapok néhány kiugró eseménnyel, néhány újabb kis és nagy csodával. Iskolák, zsinagógai közösségek, civilszervezetek, közösségi házak és központok, kulturális események és fesztiválok. Ifjúsági szervezetek és idősek klubjai, konferenciák, szemináriumok, közösségi terek. A magyarországi zsidó közösség az egyik legszerteágazóbb, izgalmasabb európai zsidó közösség. Színes, kreatív és izgalmas.

A poszt-csoda időszakban azonban olyan kihívásokkal kell megküzdeni ennek a nagyon szilánkos, diverzifikált, talán közösségnek sem nevezhető magyar zsidóságnak, melyhez új stratégiákra, nagyobb összhangra, egymás jobb megismerésére lenne szükség. A források racionálisabb megteremtésére és elosztására. Olyan nemzedéki irányítókra, akik személyes példaként szolgálhatnak és átvezethetnek bennünket egy a csoda utáni magyar zsidó történetbe. Számomra ez a történet a magyar zsidó múlt ismeretében és megértésében gyökerezik, tanul a rendszerváltás újszülött zsidó lelkesedéséből és a profi vállalatvezetési technikákból, tudja, hogy hova szeretne eljutni, és ahhoz a legjobb módon használja fel az erőforrásait.

Melyek vannak. Bőven. Csak körül kell nézni.

Amikor a magyarországi zsidó közösség kiszabadult a kommunizmus által rákényszerített korlátok alól, senki nem kérdezte egy szervezet alakítása előtt, hogy merre, hogy mi a cél. Mi a missziónk, hova akarunk eljutni 10 vagy 20 év múlva? A zsidónak lenni szabadsága vezérelte az alapítókat, s a szervezetek vezetői nem azért kerültek ebbe a szerepbe sokszor, mert szakmai gyakorlatuk volt, hanem mert zsidók akartak lenni. Így voltam vele én is. Manapság a legtöbb zsidó szervezet újragondolja önmagát, elkezdtünk foglalkozni a stratégiaépítéssel, tervezéssel, a miért kérdés feltevésével. Mindezek a kérdések talán majd elvezetnek oda, hogy utódlással, kapacitásépítéssel is tudatosabban fogunk foglalkozni, és ott, ahol lehet, racionálisan összeolvasztunk kezdeményezéseket. 

Egyre több olyan zsidó szervezet van, mely együttműködésre törekszik, mely vezetőket képez a fiatalabb generációból, Szarvas, a Mozaik Zsidó Közösségi Hub, átalakul az OR-ZSE, és sorolhatnám a példákat. A Bálint Ház programigazgatói minden programunkhoz tudatosan keresik azokat a partnerszervezeteket, melyek szakértelmüket és kapcsolatrendszerüket tudják hozni egy-egy együttműködésbe.

Minél több ilyen lesz, annál több lehetőség lesz közösségi szinten is feltenni a kérdést: Merre tartunk mi, magyarországi zsidók, hol szeretnénk tartani tíz év múlva, és ahhoz mit is kell tennünk? Hogyan tudjuk fokozatosan felépíteni közösségünket olyanná, amilyennek látni szeretnénk?

Mindezekből a folyamatokból megszülethet immár tudatosan egy újabb csoda. Egy önfenntartó magyar zsidó közösség, melynek erős gyökerei vannak és szárnyai a szabad szárnyaláshoz.