Sem kokárda, sem sárga csillag

Kapedli és kokárda

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós, majd Rubin Eszter, Bodnár Dániel, Radnóti Zoltán, Fritz Zsuzsa, Kende Péter, Fónagy János és Schweitzer Gábor reflexióit olvashatták. Most Berkovits Balázs válaszát közöljük. (A szerk.)

Az EMIH kampánya természetesen színtiszta anakronizmus. De ennél jóval több: behódolás az éppen berendezkedő hatalom előtt, amelynek egyik legfőbb támasztéka a kulturális antiszemitizmus (a másik pedig a szegény- és cigánygyűlölet). S persze a mai magyar zsidó vezető emberek többsége teljességgel lojális a hatalomhoz – s ez már tradíció. A kokárda a kisfiú ruháján oda került, ahol a „hétköznapi képzettársítás” a sárga csillagot vizionálná, a „Holokauszt traumájának” (sic) jeleként – szól a kampány felvezetője. Sokatmondó a Holokauszt mint trauma beállítás, az eseményről már szó sem eshet, pusztán pszichológiai hatásairól, s mintha csak egy pillanatnyi zavarról avagy betegségről lenne szó, amely gyógyítható, amelyen túl kellene már lépni. A túllépést a „magyar” identitás hangoztatása jelenthetné, ami a Holokauszt „emlegetését” kizárja. S hogy a megsemmisített zsidók magyarok voltak nyelvükben, kultúrájukban, s érzületükben? Így volt, sajnos, hogy így. S hogy a megmaradt zsidóság ma is teljes természetességgel magyar? A politikai és kulturális jobboldal szerint korántsem. S aki ismét azt bizonygatja, bizony a zsidó is magyar, sőt, jó magyar, az szintén ebben a diskurzusban mozog: ismét felleli a „zsidó kérdést”, sőt, a „zsidó problémát” – mintha semmi sem történt volna a 19. század közepe óta. Holott, azóta rájöhettünk, identitásról beszélni, úgy, hogy száműzzük a politikát, nem csak értelmetlen, de veszélyes is.

A „túllépést”, azaz a felejtést az antiszemiták és a politikai és kulturális jobboldal követeli: „nektek a Holokauszt, nekünk Trianon”. Színtiszta mitológia, de kitűnő szimbolika, amely sűrítetten jelzi, a zsidók nem magyarok, mivel megsemmisítésük nemmagyar zsidóként történt, mégpedig megkésett válaszképp Trianonra, egyúttal megelőlegezett válaszként a „kommunizmusra”. A magyar zsidóságnak tehát ismét azt kellene hirdetnie magáról: magyar, vagyis (már) nem nemzetáruló, éppenséggel nemzeti, mint 1848-ban… S akkor a zsidóságnak újra – immár sokadszorra – a magyarrá válás útjára kellene lépnie. Hátha most megengedik a nemzethez tartozást legalább azoknak, akik nem akarnak elvegyülni, hiszen magukon viselik az egykorvolt zsidóság folklorisztikus jegyeit, mégis lojálisak a nemzethez. De fontos, hogy nem csak elvegyülni nem akarnak – ezzel elhárítván a faji és szellemi keveredés veszélyét –, hanem emlékezni sem. Valójában a kampány így olvasandó: aki a Holokausztra gondol még mindig, az nem eléggé magyar, s ezért a kokárdát ki nem tűzheti – sárga csillag vagy kokárda, ez itt a kérdés. Hiszen a Holokauszt egyrészt (nemmagyar) zsidó ügy, másrészt az emlékezés bevádolja mint tettest a nemzsidó „magyart”. A zsidó az emlékezés révén válik nemmagyarrá, avagy így bizonyítja: soha nem is volt magyar. A nemzsidó magyar soha nem is emlékezett a Holokausztra, a nem emlékezés most pedig a nemzetbe való befogadás feltételévé válik a (még mindig nemmagyar) zsidók számára is. A magyarságteljesítmény mércéjét természetesen a nemzsidó szabja, a jó zsidó pedig önmagára alkalmazza.

A rendszerváltás után újrafogalmazott és kb. 2002, majd egyre fokozottabban 2010 óta napirenden tartott „zsidó kérdés” frappáns válaszra lel tehát, mint pl. a kokárdatűzés kívánalma vagy az „antiszemita kérdés” letagadása. Ez azonban a jelenlegi fasizálódó politikai kurzus ideológiájának és szimbolikájának az igenlése. Jean-Claude Milner, a neves francia nyelvész és filozófus szerint, az európai kultúrában a Felvilágosodás óta a „zsidó kérdés” valójában a „zsidó probléma” képében jelentkezett.[1] A „kérdés” mindig szubjektív, amennyiben valakitől, egy beszélőtől ered, aki egy másik beszélőhöz intézi, és választ vár rá. Ám ez a válasz sosem zárja le véglegesen a kérdezést: az végtelen módon nyitott marad. Sőt, a kérdés meg is fordítható, például a „zsidó kérdés” átformálható az „antiszemita kérdésévé” – Sartre például így jár el: „hogyan lehetséges az antiszemita?” – kérdezi. Ezért nem hajlandó „zsidó problémáról” beszélni. Ha ugyanis „problémáról” beszélünk, akkor valami eleve létezőt emlegetünk, ami még minden kérdésfeltevés előtt objektíve létezik, függetlenül a szubjektív szándékoktól és értékítéletektől. A „probléma” pedig megoldást vár, mégpedig egyértelműt és lehetőség szerint végsőt, vagy még inkább: véglegest, gondoljunk csak a munkanélküliség, a nyugdíjak, a költségvetési hiány problémájára.

Ma Magyarországon ismét a „zsidó kérdés”, sőt a „zsidó probléma” van terítéken. Az „antiszemita kérdést” pedig alig-alig lehet felvetni. Az egyik, a konzervatív-fasiszta oldalról azt halljuk, az antiszemitát a zsidók találják ki, ők „náciznak”, meg „antiszemitáznak”, s ezzel hívják létre az antiszemitát, akinek elege van már a zsidó vádaskodásokból. Az így létrehívott antiszemita jogos felháborodásában tehát gyűlölni kezdi azt, aki ellene vádaskodott. Radikálisabban: az antiszemitizmust a zsidók találják ki szüntelenül, hogy gyűlölhessék a magyart, ezért jogosan gyűlölik őket a magyarok. Ugyanez „semleges” megfogalmazásban: ha a zsidó az ily módon létrehozott antiszemitája ellen fellép, akkor az antiszemita feléje irányuló gyűlöletét csak megerősíti, s így tovább, végtelen ördögi körben. Azaz: zsidó és antiszemita párt alkotnak, a zsidó antiszemitázik, az antiszemita zsidózik… Egyik se jobb, mint a másik, az igazság pedig valahol kettejük között, „középütt” van. (A hamis „közép” persze az egész magyarországi politikai diskurzus mételye[2].) A másik, a „progresszív” oldalról pedig azt halljuk: ha létezik is még antiszemita (jóllehet, többnyire már egyáltalán nincs is), az csak azért van, mert ő is kirekesztett, szegény, félrevezetett, sőt sokkal inkább kirekesztett, mint a zsidó: a zsidó ugyanis manapság már inkább privilegizált, az „uralkodó osztály” része. Mindkét gondolat arra fut ki, hogy ha van is antiszemita, annak léte egyfelől pillanatnyi körülmények fennállásának köszönhető, másfelől fellépése bizonyos értelemben jogos és nagyon is megérthető. Megérthető, mint tény: léte visszavezethető bizonyos feltételekre, van empirikus oka; egyúttal mint morális beállítódás is legitim, minthogy válasz valamire, azaz normatíve is igazolt: a zsidók kifogásolható cselekedetei vagy legalábbis objektív tulajdonságai hívják őt életre.[3]

Azaz, e diskurzus szerint egyfelől megint csak a zsidóknak kéne lépniük: fel kellene szabadulniuk az évszázados görcsök és félelmek alól. Ezek pusztán fantazmagóriák, az antiszemitizmus nem létezik, avagy csupán a zsidók performatív módon létrehozott kreálmánya: „más ez a korszak”, ami antiszemitizmusnak látszik, az egyáltalán nem az. De másrészt meg, ha létezik, az azért van, mert a zsidók még mindig nem szabadultak meg azon negatív tulajdonságaiktól, amelyek lehetetlenné teszik, hogy magyarrá váljanak. Mégpedig legfőképpen az antiszemitizmusról való beszédtől, s persze a Holokausztra való emlékezéstől.[4]

Ma tehát elsősorban az antiszemitizmusról való beszéd az, amelyet az antiszemiták „még megmaradt” zsidós vonásként lepleznek le, s amelyet a magyarsággal való összeforrás elsőrendű gátjaként mutatnak be. Ravasz eljárás ez, hiszen tiltás alá helyezi a „zsidó problémának” és megfogalmazóinak az elutasítását: a megszólalás még minden vitatkozás, még minden tárgyi észrevétel előtt egyáltalán csak úgy lenne lehetséges, ha természetesként fogadtuk el az esetlegesen antiszemita kereteket. Máskülönben az „árulás”, vagyis a magyarságból való önkitagadás esete forog fenn. A zsidó magát rekeszti ki a magyarságból, ha antiszemitizmusról beszél: ezzel bizonyítja, hogy még teljességgel nemmagyar és csakis zsidó. Az antiszemita kritériumok elfogadása a Holokauszt előtti zsidóság számára még természetes volt. Az asszimiláns zsidóknak ugyanis a 19. században, s talán különösen a huszadik század elején – mint ahogyan azt Hannah Arendt is kiválóan megfogalmazta – az antiszemitizmushoz is asszimilálódniuk kellett. Folytonosan kutatniuk kellett, asszimilációs teljesítményük ellenére milyen negatív „zsidós” vonásokkal rendelkeznek még, melyektől kell még megszabadulniuk. E vonásokat természetesen az antiszemita környezet és antiszemita kultúra segített nekik felismerni, mint állandó faji tulajdonságaikat[5]. Ebbe az állapotba visszatérni nem tanácsos. Márpedig a kokárda a mai Magyarországon ennek az állapotnak a szimbóluma, azon, teljességgel kritikátlan nemzetfelfogásnak, amely letiltja a Holokausztról és az antiszemitizmusról való beszédet.

Természetesen a kokárda helyére nem szabad kitűzni a sárga csillagot. Az antiszemitizmus elleni tiltakozás nem öltheti magára a passzív áldozat szimbolikáját – ez ugyancsak végletes politikai naivitás. A nácikra nem hat a békés, „humanista” kiállás, ha a potenciális áldozatok önmagukat jelölik meg és jelölik ki, annak csak örülnek. Ráadásul az ebben a szellemben fogant tüntetés 2012 végén, a hatalom egyik prominens emberének részvételével, sokat ártott annak, hogy tisztán lássunk. Magyarországon ma nem a nyíltan náci párt léte a legfőbb probléma, amelynek elítélésében olykor össznépi konszenzust lehet teremteni. A Fidesz-rezsim pontosan ezen elítélés által stilizálhatja magát mérsékeltté, miközben maga építi fel a gyűlölködés országát a szélsőjobboldali politika összes kelléke segítségével.

 

[1] Jean-Claude Milner: Les penchants criminels de l’Europe démocratique, Éd. Verdier, 2003., 13. old.

[2] Vö.: Berkovits Balázs: „Kis magyar politológia avagy a kritika halála”, 2011. jan. 10. http://szuveren.hu/tarsadalom/kis-magyar-politologia-avagy-a-kritika-halala

[3] A zsidóság és a „zsidó probléma” percepciójához a huszadik századi Magyarországon ld.: Berkovits György: „Budapest és a zsidó arc”, Egy modern amodern, Jószöveg, 2003.

[4] A Holokausztra való emlékezés és a zsidó identitás kérdésének mélyreható tárgyalása valójában csak regény formájában képzelhető el, ld. leginkább: Berkovits György: V. és Ú. 2. köt., Jelzőművész, L’Harmattan, 2013., különösen a 2. fejezet: „Egy megrázkódtatás – ki vagyok én?”

[5] Kiválóan elemzi Füst Milán Naplójában megjelenő önmarcangoló és öngyűlölő antiszemitizmusát Schein Gábor: „A ’zsidó’ Füst Milán Naplójában”, http://www.or-zse.hu/hacofe/vol5/schein-fustmilan-muveszet2012.htm