Schwezoff az utolsókat rúgja – a Mazsihiszbe

Feltehetően a végéhez közeledik az a Schwezoff Dávid személyéhez köthető (de korántsem csak róla szóló) abszurd dráma, 

amely az országos sajtó figyelmét is fölkeltette, s amely a Síp utca legmélyebb válságát tükrözi.

Azok, akik a minden bajok atyjának tekintett Zoltai távozása után a megújulásban reménykedtek, súlyosan csalódtak. Hiába sikerült a „jó fiú” Heisler Andrásnak kitessékelnie a „rossz fiú” Zoltait, happy end nem következett. A mesék nem ismerik a szervezeti problémákat, a közösségek sajátos szubkultúráját, amely nagyon is elevenen él tovább a Síp utcában. Zoltai ment (befolyásos állami stallumot kapott), de szelleme maradt. Utódjául – az általa mindig kultivált ígérgetések, intrikálások légkörében – egyik bizalmasát választották meg BZSH ügyvezető igazgatónak, akiről korábban nem sokat lehetett tudni. A döbbenetes az volt, hogy Schwezoff Dávidot a közgyűlés az után is megerősítette tisztségében, hogy a nyilvánosság megismerkedett tarka előéletével: transzvesztita dizőz, katolikus kántor, evangélikus lelkészhallgató – s mindezek előtt, egészen más néven, amatőr színész is volt. Mindez egy művész esetében izgalmas is lehet, de ilyen bizalmi pozícióban józan ésszel vállalhatatlan.

„Hát hová tették ezek a szemüket?”

– kérdezték kommentjeikben a hírek megdöbbent olvasói. A válasz a Síp utca szellemében rejlik: szavazáskor nem a jelöltek személye a döntő, hanem a vele együtt érkező ígéretek és fenyegetések, a szövetségesek, ellenlábasok és az őket övező viszonyok és mítoszok bonyolult rendszere. A közgyűlés tagjai igazából nem Schwezoffra szavaztak, hanem az őt támogató rabbik vagy elöljárók szavára hallgattak, mások ellenében, az ekképp remélhető helyi előnyökkel és hátrányokkal kalkuláltak.

A választók (vagy legtöbbjük) ezen a horizonton sajnos nem lát túl. Heisler András, aki mindezen túllátna, kénytelen ebben a stílusban politizálni, ha nem akar egyedül maradni.

Ebben a légkörben élt remekül Zoltai, és ebben kerülhetett hatalomra Schwezoff Dávid, aki most azért áll bukásra, mert agresszív dilettantizmusában erre a bonyolult szövevényre nem ügyelt, csakhamar magára haragította maradék támogatóit, egyre dühödtebben vagdalkozott, míg végre mindenkinek kínossá vált.

Schwezoff Dávid kinevezése első pillanatától saját útját járta: ígéreteiben és elképzeléseiben nem volt hiány. Valószínűleg jól látta (az átvilágítás dokumentumaiból), hogy hol folyik el fölöslegesen sok pénz, de a Síp utcai bonyolult érdekegyeztetések nem érdekelték, így pillanatok alatt ellenségeket szerzett. Elképzelései a Scheiber gimnázium vagy az OR-ZSe átalakításáról ellene hangolták az intézmények vezetőit. Néhány hét alatt ellehetetlenült a viszonya Tordai Péter BZSH-elnökkel, aki nem akarta aláírni Schwezoff új munkatársának állományba vételét (sokszázezres fizetéssel). Az új munkatárs lett volna Vadas Vera utóda, aki Zoltai korábbi bizalmasaként gazdasági kulcspozícióban volt: két cégén keresztül ő volt a Zsidó Nyári Fesztivál menedzsere, valamint a Dohány utcai zsinagóga – múzeum – levéltár-komplexum beléptető rendszerének üzemeltetője. Mind a kettő százmilliós nagyságrendű vállalkozás, melynek elszámoltatásában a hitközség korábbi, Zoltai-féle vezetése – az átvilágításról kiszivárgott hírek szerint – igen lazán járt el.

 

Schwezoff, mint illetékes BZSH-igazgató,

rövid úton kirúgta

Vadas Verát – a Mazsihisz vezetők legnagyobb elképedésére. Ugyanis a gazdátlanul maradt rendszer zavartalan üzemeltetéséről nem gondoskodott.

Schwezoff fennhangon kárhoztatta az átvilágításból előbukkanó mutyizásokat, zavaros alkukat, de semmi nem utalt arra, hogy ő a maga részéről ezek helyett valóban demokratikus, átlátható rendszert akart volna meghonosítani. Könnyedén kirugdalta azt, aki az útjában állt (Vadas Verát, majd Frölich főrabbit és feleségét), de esze ágában sem volt ezekhez a lépéseihez demokratikus konszenzust keresni. A Dohány utcai templom főrabbiját egyetlen tollvonással kirúgni különösen gátlástalan húzás, hiszen ebben a kérdésben a közösségnek is szava van – ez a legkevesebb.

Schwezoff hamarosan feltűnt a jobboldali médiában (a hitközségi vezetés hagyományosan a baloldali sajtóval ápol jó viszonyt), ahol a Síp utcai ügyeket kiteregette.

Míg a régi hitközségi emberek (és a hozzájuk alkalmazkodók) a jól ismert személyes alkuk útját járták, Schwezoff ezeket látványosan kárhoztatva számos információt kiadott a jobboldali sajtónak. A Síp utcában eddig sosem látott módon

lehallgatták vezető tisztségviselők beszélgetéseit

és ezek a felvételek a Magyar Nemzet szerkesztőségében landoltak – majd internetes terjesztésben is felbukkantak. A rendőrségi feljelentés, a kirúgás, a belügyek kitálalása a jobboldali sajtónak – Schwezoff bevett eszközeivé váltak. Ez azonban nem a Síp utca megreformálásának, hanem teljes szétverésének útja.

A jobboldali sajtó természetesen örömmel fogadta Schwezoff híradásait, aki megbecsült interjúalany lett a Heti Válasz, a Magyar Nemzet és Hír TV háza táján. Heisler András és a Mazsihisz amúgy is a jobboldal begyében van, amiért betartott a kormány Holokauszt-emlékév rendezvényeinek. Így látható örömmel teregették ki a Schwezoff által szállított információkat.

Kunos Péter, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója terjedelmes nyílt levélben értékelte az elmúlt fél évet, legfőképpen Schwezoff munkásságát. Tanulságos olvasmány mindazoknak, akiket érdekel az elmúlt fél év hitközségi zűrzavara. Az általa említett példákból erősen úgy tűnik, hogy Schwezoff – egyéb vitatható tulajdonságai mellett – egy ilyen bonyolult szervezet irányítására, mint a BZSH nem alkalmas, ennek azonban nem volt tudatában, élvezte a hatalmat és  tetszése szerint sakkozott emberekkel, fontos kapcsolatokkal, hatalmas pénzekkel és a neológ zsidóság jó hírével.

A konkrét ügy, ami a mostani válságot felpörgette, a Dohány utcai zsinagóga-komplexum beléptető-rendszerének korszerűsítése volt: Vadas Vera kirúgása után ehhez új üzemeltetőt kellett találni, noha a régi rendszer még működik. A Mazsihisz eleve nem nyílt, hanem ún. meghívásos pályázatot hirdetett meg, de még ez a pályázat is nagyon Síp utcaira sikeredett: erősen bejátszottak a személyes, baráti kapcsolatok. Frölich Róbert főrabbi (és felesége!) kulcsszerepet játszott az ügyben: Frölich a döntésért felelős hatfős bizottság egyik tagja volt, de maga is lobbizott az egyik pályázó mellett; a pártfogásukkal pályázó Kosoa Kft két nappal a pályázat meghirdetése után alakult, a Dohány utcai templomba járó hívek gründolták, egyikük esküvője is a zsinagógában volt. Mindez önmagában nem lenne baj, de erősen úgy tűnik, hogy a meghívásos pályázatot a Kosoa Kft-re szabták. Összesen három pályázat érkezett, az egyik érvénytelen volt, a másik pedig nem igazán rúgott labdába.

Kunos Péter nyílt levelében részletesen tárgyalja a pályázat történetét, de ez a rész tűnik levele legkevésbé meggyőző részének. Miután a pályázat túl sok nem kívánt figyelmet kapott, Kunos érvénytelennek nyilvánította. A balul sikerült pályázat története arról tanúskodik, hogy még a Mazsihisznek is hosszú utat kell bejárnia, amíg a Zoltai-korszak szellemiségét maga mögött hagyja. A Schwezoffal való birkózás sajnos nem tűnik alkalmas időszaknak a megújulásra.

Mindez persze nem változtat az elsődleges feladaton: Schwezoffnak ki kell tenni a szűrét.  Schwezoff korábbi szövetségesei már kihátráltak mögüle. Frölich Róbert a hírek szerint akkor fordított hátat Schwezoffnak, amikor hírét vette, hogy őt is lehallgatták. A Frölich Róbert és felesége telefonbeszélgetéseit tartalmazó felvételeket most egy

zsidóleaks

nevű email címről küldözgetik szét ismeretlenek, agresszív kommentárok kíséretében – ígéretük szerint minden nap egyet. És ha már a furcsa e-mail címeknél tartunk: január 8-án Feldmájer Péter aláírással számosan kaptak egy Frölichéket és Kunos Pétert „korrupt banda”-ként szidalmazó, vulgáris hangú levelet a [email protected] email-címről. Feldmájer Péter hamarosan tudomást szerzett a levélről és tiltakozott: semmi köze az irományhoz, amely – óvatosan – Schwezoff további alkalmazása mellett érvel.

*

Heisler András és Schwezoff Dávid egyaránt a jelenlegi Síp utcai viszonyok átalakítását tűzték ki célul. A Mazsihisz elnöke ehhez a reformokat, a BZSH ügyvezető igazgatója pedig a jelenlegi rendszer szétverését választotta. Heisler útja, minden jó szándéka ellenére, hosszú és bizonytalan, Schwezoff útja katasztrofális (legalábbis azok számára, akik a neológiában és annak intézményrendszerében értéket látnak).

Az igazi kérdés az, hogyan válhatott a Schwezoff-féle alternatíva, ami előre láthatóan pusztító következményekkel fenyegetett, reális lehetőséggé a Síp utca falai között. Mi az eredete annak a földhöz ragadt perspektívának, ahonnan nézve mindez nem volt világos?