Schweitzer Gábor: „Haladó zsidóság – halódó zsidóság”? Útkeresés egykor és ma

Írta: Schweitzer Gábor - Rovat: Belpolitika, Politika, Történelem

A haladó (neológ) zsidóság szellemi útkeresése az 1920-as, 1930-as években és napjainkban.

Schweitzer Gábor_vágott

Schweitzer Gábor

Élő és holt hagyomány

A zsidó vallási hagyomány a maga történetiségében egyaránt rendelkezik statikus és dinamikus elemekkel. Goldziher Ignác kétféle, élő és holt vallási hagyomány között tett különbséget. Az a hagyomány, amely szerves fejlődésre képtelen, amely a lényeg érintetlenül hagyása mellett nem képes haladni a kor kihívásaival, nem az élő, hanem a holt hagyományhoz tartozik. A hagyományok nemzedékről-nemzedékre öröklődő láncolata ugyanakkor nem merevedhet dogmává, miután a zsidóság tartózkodik a dogmatikus megközelítéstől, ugyanakkor a nemzeti keretek között szerveződő zsidó vallási közösségek erre nem is kifejezetten alkalmasak. A judaizmus a dogmák létezését elutasítja, ám a normák – teológiai, rituális és morális alapelvek és iránymutatások – létjogosultságát elfogadja. Goldziher Ignác szavaival élve: „A zsidóság mindenkor élő hagyományok foglalata volt, nem pedig dogmák rendszere.”[1]

6 - Goldziher Ignác

Goldziher Ignác

A politikai és társadalmi befogadás időszakától kezdve a vallásos életvitel jövőjéért aggódó zsidó gondolkodók számára sok fejtörést okozott a tradíció és a modernitás közötti viszony meghatározása. Arra a szorongató kérdésre keresték a választ, hogy miként őrizheti meg hagyományos értékeit és életvitelét az emancipálódó, asszimilálódó és szekularizálódó zsidóság a politikai, gazdasági és társadalmi modernizáció korszakát élő Magyarországon. „Általános a panasz, hogy a régi jámborság letűnt, hogy a családból kiveszőben van a hitélet, hogy a zsinagógák elnéptelenednek. Tény, hogy a vallásosság, mely azelőtt a forrpont felé törekedett, évtizedek óta a fagypont felé irányul. Az istentisztelet reformálása, tetszetősebbé tétele, melytől az alapok javulását várták, csalóka reménynek bizonyult. Más ismeretes és dicséretes törekvések, melyek a vallásosság emelésére irányultak, szintén nem vezettek eddig a kívánatos eredményekhez habér nem maradtak egészen meddőek. Mindnyájan érezzük, hogy ősi örökségünket, jogos büszkeségünket, évezredes hitünket, melyhez apáink az idők viharjai között rendületlenül ragaszkodtak, nem engedhetjük át az enyészetnek.”

blau-lajos

Blau Lajos

Ezek az aggodalmas gondolatok Blau Lajostól, az Országos Rabbiképző Intézet professzorától származtak.[2] A vallásos buzgalom hanyatlását konstatáló mondatokat 1898-ban vetette papírra. Elgondolkodtató, hogy akkoriban közel egy millió zsidó vallású lakosa volt Magyarországnak, akiknek a számára vallási, oktatási, kulturális és karitatív intézmények sokasága állt országszerte rendelkezésre. A liberalizmus csúcspontján a politikai és társadalmi körülmények összességükben szintén kedvezőek voltak, hiszen alig néhány esztendeje, 1895-ben nyilvánították törvényesen bevetté az izraelita felekezetet és a politikai antiszemitizmust is sikerült, sajnos csak átmenetileg, a politikai élet peremvidékére száműzni.

Az 1914 és 1918 közötti nagy világégés, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása ugyanakkor gyökeres változásokat idéztek elő. Az állam hivatalos ideológiája az ún. keresztény nemzeti gondolaton alapult, miközben a korábban domináns politikai liberalizmus teljességgel a partvonalra szorult. Mindezzel összefüggésben a politikai antiszemitizmus 1919/1920 fordulójától erőteljesen, de búvópatakszerűen még az ún. bethleni konszolidáció időszakában is érvényesült, hogy utóbb, az 1930-as évek második felétől intézményesített keretek között és pusztító erővel és törhessen a felszínre.

 

Haladó zsidóság – halódó zsidóság

A vallási parancsolatokhoz és hagyományokhoz való viszonyulás dilemmái a két világháború közötti időszak békésebb éveiben is foglalkoztatták a haladó, másként kifejezve, neológ zsidóság képviselőit. Az ortodoxia számára elvben mindez nem lehetett kérdéses, hiszen a legalapvetőbb intézmények, miként a szombat és az ünnepnapok megszentelése, valamint az étkezési előírások „betűhív” megtartása az ortodox hívek többsége számára magától értetődő lehetett. A hazai zsidóság lassú sorvadásának tünetei mindazonáltal már az 1920-as évektől kezdve érzékelhetőek voltak. A statisztikai kimutatások figyelemreméltó népességcsökkenést regisztráltak. Míg 1920-ban 470 000 zsidó vallású lakosa volt Magyarországnak (5.9%), addig ez a létszám 1930-ra 440 000 főre (5.2%-ra) apadt. A létszámcsökkenés egyik okaként ugyan a politikai antiszemitizmus felerősödése miatti vallásváltoztatást – az ún. kitéréseket – tekinthetjük, ám vészjósló figyelmeztetésként hathatott a természetes szaporulat visszaesése, illetve megszűnése. Az aggasztó tünetek közé tartozott, hogy az 1920-as évektől a halálozások száma meghaladta a születések számát. Az országosan vitatott egyke problematikája a zsidóságon belül – némi túlzással – az egyse problematikájaként jelentkezett. A kedvezőtlenné váló politikai és gazdasági viszonyok mellett tehát a demográfiai hanyatlás is hozzájárult ahhoz, hogy az 1920-1930 közötti évtizedben országszerte 19 neológ iskolát – az összes oktatási intézmény mintegy ¼-ét – be kellett zárni.[3] Az antiszemitizmus nyilvánvaló felerősödése mellett a hagyományos kötelékek lazulását jelentette az a további tendencia, miszerint erőteljesen csökkent – különösen a fővárosban – a hitközség által is regisztrált zsidó születések és házasságkötések száma, illetve aránya. Amíg 1900-ben az összes születések 84%-át rögzítették a fővárosi hitközségi anyakönyvek, addig 1930-ra ez az arány 61%-ra esett vissza.[4]

szul-kiv

A haladó zsidóság, mindenekelőtt a közel kétszázezres tagsággal rendelkező Pesti Izraelita Hitközség vezetői a vallási hagyományokhoz való visszatérés szükségességének retorikai kinyilvánítása mellett a fővárosban látványos konzervatív fordulat előmozdítására tettek kísérletet. Lederer Sándor, a hitközség elnökeként az 1920-as évek elején hirdette meg az eredendően a cionistáktól származó „vissza a zsidósághoz” jelszót.[5] Ennek a törekvésnek megfelelően a judaizmus tradicionális építészeti jegyeit magán viselő zsinagógák épültek a fővárosban. S hogy mitől tekinthető építészeti értelemben hagyományőrzőnek egy zsinagóga? Attól, hogy – példának okáért – szemben a 19. század közepén épült Dohány utcai zsinagógával, Isten házának már nincs sem tornya, sem pedig orgonája, továbbá a Tóraolvasás helyszíne a centrális térre helyeződött vissza.

A korszak zsidó sajtója ugyanakkor – mindenekelőtt a Múlt és Jövő – készséggel adott teret a haladó zsidóság vallási, szellemi és szervezeti megújulását szorgalmazó írások számára.

Nagy visszhangot váltott ki Kiss Arnold, a budai izraelita hitközség főrabbija „Haladó zsidóság – halódó zsidóság” címen a Múlt és Jövő 1929. júniusi számában megjelent esszéje.[6] Ebben a meglehetősen szarkasztikus hangvételű írásban Kiss Arnold nem egyebet állított, mint azt, hogy a zsidóság tartópillérei: a Tóra, Isten tisztelete és a szeretet gyakorlása a haladó zsidóság közösségeiben „veszedelmesen” meginogtak.

A Tórát, illetve annak betűjét és szellemét már alig ismerik, a zsidó tudás pedig „nemcsak hanyatlóban, de kiveszőben” is van a modern hitközségekben. A „zsidó betűt, a zsidó írást nem ismerik”, „de a zsidó kultúra szellemét sem”. A haladó zsidóság kultúrestjei is inkább a Petőfi- és Kisfaludy – Társaság rendezvényeihez hasonlatosak.[7]

a-makoi-neolog-zsinagoga

A makói neológ zsinagóga

A haladó zsidóság az „Ávodá”-hoz, Isten tiszteletéhez sem viszonyul jobban. „Gyülekezeteink tengenek, lógnak, fennállanak, mert a törvény kötelezi őket a megmaradásra.” A haladó hitközségek zsinagógai liturgiájáról sem volt kedvezőbb véleményről, hiszen a liturgia jobban hasonlít orgona- vagy kántorhangversenyre, mint Istentiszteletre. Kiss Arnold a haladó hitközségek rabbijainak hitközségen belüli megalázó státuszát is felhánytorgatta. „Papjaik nem vezető papok többé, hanem fizetett hivatalnokok, akiket ünnepélyesen installálnak és dicsőítő szavakkal magasztalhatnak, vagy leszólhatnak, csak a zsidó szellem irányításában nem engedik nekik az őket megillető helyet. Az a felekezet, amely megalkotta az egyház fogalmát (…) egy különben tiszteletreméltó meggazdagodott zsibárusnak nagyobb szerepet juttat az egyház irányításában, mint a saját lelki vezetőjének.”[8] Ez a kritika arra vonatkozott, hogy a neológ hitközségeknél akkoriban a rabbi általában nem tartozott a vezetőség tagjai közé.

Kiss Arnold – végezetül – a szeretet gyakorlásáról, a „gemilusz haszódim”-ról sem volt jó véleménnyel. Alamizsnát ugyan ad, sőt üldözötteket is támogat a haladó zsidóság, de „a nagy egyetemes zsidó érzésekkel” szemben – példaként a feltámadó szentföldi törekvések támogatására utalt – már részvétlenül viseltetik. Az igazi gemilusz haszódim ugyanis „nem deklamál, hanem cselekszik”.[9]

A budai izraelita hitközség főrabbija kemény szavakkal ostorozta a haladó hitközségeket. Igazságot osztott, egyúttal sebeket ejtett. Vehemens hangvételű esszéjével mindazonáltal a neológia sok évtizedes dilemmáira világított rá, még akkor is, ha olykor-olykor az általánosítás csapdájába esett.

Kiss Arnold vitapartnerei közül többen vették védelmükbe a haladó szellemet és hitközségeket, bizonygatván, hogy a haladás és a halódás közé nem tehető – még egy szójáték kedvéért sem – egyenlőségjel. Flesch Ármin, a mohácsi izraelita hitközség főrabbija az ortodox hitközségekre hivatkozással vette védelmébe a haladó hitközségeket, hangsúlyozván, hogy bizony az ortodoxia berkeiben sem mindenki merül el éjt nappallá téve a Tóra tanulmányozásában.[10] Mások – miként Fényes Mór, a pesti izraelita hitközség hittanára – nem láttak lényegi összefüggést a haladás és a halódás tünetei között. A megoldást Fényes Mór abban látta, hogy az ortodoxia őrködjék továbbra is a vallás intenzitása fölött, míg a haladó zsidóság törekedjen az extenzitásra, vagyis arra, hogy minél szélesebb rétegeket vonjon be a vallási életbe. A neológ körökben tapasztalt „műkonzervativizmusról” ugyanakkor meglehetősen elítélő véleményt fogalmazott meg.[11]

Hozzászólásában Fischer Benjámin főrabbi azt emelte ki, hogy a haladó zsidóság tulajdonképpen önmagát – haladását és halódását – vádolta. A kibontakozó sajtóvitát pedig a megtérési szándék, a Tesúvó jeleként értelmezte. De mit is jelent a haladó zsidóság? – tette fel a kérdést. A haladó zsidóság azt az irányzatot jelentette, amely a gyakorlati zsidó élettől elfordult, a hittörvények abszolút kötelező erejét és érvényét megingatta, továbbá a világi kultúra szólamai kedvéért az ősi zsidó életfelfogást megtagadta.[12] Fischer Benjámin tehát kimondva-kimondatlanul a reform zsidósággal azonosította a haladó zsidóság törekvéseit.

richtmann-mozes

Richtmann Mózes

A cionista elkötelezettségű Richtmann Mózes, az izraelita tanítóképző intézet professzora ugyanakkor azon a véleményen volt, hogy a Szentföldről kiinduló kulturális hatás a galut zsidóságában etikai tisztességet, önérzetet, Tóraszeretetet, végeredményben pedig zsidó értelemben vett vallásosságot fog kiváltani. A haladó zsidóság a Szentföld iránti elkötelezettség erősítése révén vezethető vissza a zsidó élethez, mert a zsidóság, ha zsidó akar maradni, „vagy a modern világot teljesen negligáló ortodoxia lesz, vagy cionistává válik.”[13]

Az elhúzódó polémiában Kiss Arnold többször is szót kért magának, bizonygatván, hogy félreértik a szándékait, akik azt olvasták ki soraiból, mintha a haladás ellen szólalt volna fel, hiszen kizárólag a haladás kinövései ellen emelte fel a hangját. Egyik cikkében amellett érvelt, hogy lehet autentikus zsidó életet élni a haladás elvárásai mellett, példaként hivatkozva a német neo-ortodoxia törekvéseire, ahol az „ősi zsidó hagyományhűség karöltve jár a művelődés iránti hajlam követelményeivel”. Ugyanakkor arra is látott esélyt, hogy a közös, szent cél érdekében a haladó zsidóság és az ortodoxia képviselői összefogjanak egymással.[14] Kiss Arnold egyébként a későbbiekben is használta a halódó zsidóság terminust, ám ezúttal már a haladó zsidóság metaforájaként. A „Rabbiság alkonya” című esszéjében a neológ rabbik régi és jogos sérelmét felhánytorgatva tarthatatlan állapotnak tekintette, hogy a neológ hitközségek vezetéséből hivatallá degradálva a rabbi hivatást tendenciózusan kihagyták a rabbikat. „Minden felekezet annyi megbecsülésre tarthat számot mások részéről, amennyi megbecsülést ő maga juttat egyházának s egyháza hivatott képviselőinek: papjainak” – summázta fenntartásait.[15] Vajon a világi neológ vezetők fricskájának tulajdonítható, hogy a Kiss Arnold 70. születésnapja alkalmából, 1939-ben megjelent emlékkönyvben a pesti izraelita hitközség főtitkára, Eppler Sándor, „A rabbik szerepe a hitközségi ügyintézésben” cím alatt tette közzé dolgozatát, mintegy jelezve, hogy a rabbi helye nem a hitközség vezetésében, hanem ügyintézésében van?[16]

 

Zsidóság és gettó

Még jóformán le sem csengett a haladó zsidóság – halódó zsidóság vitája, amikor 1930-ban – ismételten a Múlt és Jövő hasábjain – vitát kezdeményeztek a modern zsidóság dilemmáiról. Nagy visszhangot váltottak ki a vitához hozzászóló Hatvany Bertalan, orientalista és Távol-Kelet kutató nézetei, aki a „Vissza a zsidósághoz? Igen! Vissza a gettóhoz? Nem!” című írásában a zsidó vallás lényegét az egyistenhit büszke és öntudatos vállalásában, nem pedig a rituális előírások szigorú megtartásában látta.[17] Véleménye szerint a tartalom a lényeges, nem pedig a forma. A zsidóság szellemiségéhez igenis vissza kell térni, de nem a rituális előírásokra emlékeztető gettó világához. A zsidó vallás lényege a hitvallásban, az „Adonaj elochenu, Adonaj echodban”, azaz az egyistenhitben, nem pedig a „ne főzd meg a gödölyét anyja tejében” tilalomban manifesztálódik. Úgy vélte, hogy egy olyan lényegtelen apróság, mint egy péntekesti cigaretta nem fogja eltántorítani attól a közösségtől, „amelyhez minden csepp vére fűzi.”

A zsidó vallást összességében a világosság, az értelem, a logika, valamint a szabad emberek vallásaként aposztrofálta. Hatvany arra is hivatkozott, hogy a bibliai Mózes annak idején Egyiptomból, Mendelssohn Mózes pedig a gettóból vezette ki a zsidóságot. Azaz a bibliai Mózes a fizikai, a zsidó felvilágosodás korában élt Mendelssohn Mózes pedig a szellemi rabságból szabadította ki a zsidóságot. „És ha nem mentünk vissza az egyiptomi húsosfazekakhoz, vajon miért térünk vissza a gettó tejes és húsos kasrusz-edényeihez?!”[18]

Hatvany Bertalan gondolataira Kiss Arnold is reflektált. Cikkében arra mutatott rá, hogy, még ha nem is mindenki tartja meg a vallási hagyomány valamennyi előírását, a tradíció és a forma elvetése „rabság és lélektelenség” lenne, hiszen a hagyományban és a formában a legtöbbször mégis csak a szeretet és a hűség nyilvánul meg. Ha csak forma szerint élünk, akkor gettóban élünk, ha azonban lelket is tudunk önteni a formába, rítusba és szertartásba, akkor minden megkötöttség látszata mellett is szabadok vagyunk. Találó összegzése szerint van rabság a péntekesti cigarettában és a szabadon párolgó, nem rituális főzőedényben, miként van szabadság a tejes és húsos kasruszedényekben is.[19]

Hatvany Bertalan rituális étkezésről szóló nézetei kapcsán Kaufmann Vilmos pedig arra mutatott rá, hogy annak eldöntését, hogy mi a fontosabb a zsidó vallásban, az „Adonaj elochenu, Adonaj echod, avagy ne főzd meg a gödölyét anyja tejében”, azt bizony Mózesre, a törvényhozóra kell rábízni. A zsidóság jelszava pedig ne a „vissza a zsidósághoz”, hanem a „nem távozni a zsidóságtól” legyen.[20] Utóbb Hatvany Bertalan némi magyarázkodásra szorult, hogy neológ zsidóként semmiféle vallási reformtörekvést sem kívánt előmozdítani. Szándéka arra irányult, hogy a külsőségek megtartásának szükségessége mellett érvelő neo-ortodox nézetek ellen emelje fel a szavát. A neológia nem fogja az életmódját a „vissza a zsidósághoz” jelszó hatása alatt megváltoztatni, ellenben a megfelelő gondolkodásmód és érzésvilág kialakításával sok ezer magát haladónak tekintő zsidót lehetne a zsidóság számára megmenteni. W. H. Elliott angol teológusra hivatkozva állította, hogy nem a modern gondolat a vallás ellensége, hanem a modern gondolattalanság.[21]

 

Sorvad-e a pesti izraelita hitközség?

patai-jozsef

Patai József

Néhány év elteltével, 1937. nyarán Patai József, a Múlt és Jövő főszerkesztője „A pesti hitközség sorvadása” című írása váltott ki sajtóvitát.[22] A sorvadás egyértelmű jeleként Patai József a kedvezőtlen demográfiai mutatókra, a kitérések növekedésére és a zsidó tanulóifjúság létszámának csökkenésére hívta fel a figyelmet. A zsidó kultúra elkötelezett harcosaként ugyanakkor azt is nehezményezte, hogy a kiterjedt intézményrendszert fenntartó Pesti Izraelita Hitközség a pénzügyi egyensúly megőrzésére hivatkozással relatíve keveset áldoz zsidó kulturális célokra. A zsidóság – emlékeztette olvasóit – a könyv, nem pedig a könyvelés népe. A hitközségi életet véleménye szerint az anyagiság lejtőjéről a szellemiség magaslatára kell visszahelyezni. A zsidó közélet centrumává pedig a zsidó kultúrát kell tenni. Ennek érdekében a kedvezőtlen mutatók ellenére is tovább kell fejleszteni a hitközségi iskolahálózatot. A zsidó ifjúságot pedig nemcsak szép szavakkal, hanem nagyarányú tettekkel például elhelyezkedési lehetőségek teremtésével kell támogatni.[23]

Patai József a hitközségi választójog reformjának szükségességére is rámutatott, amitől azt várta, hogy új vérkeringést hoz majd a „zsidó közélet petyhüdtségébe”. Elfogadhatatlannak tartotta ugyanis, hogy a Pesti Izraelita Hitközség vezetőségének megválasztásában a hitközség tagságának alig 5%-a vehet csak részt. Kemény szavakkal bírálta a hitközség berkeiben tapasztalható „fékeveszett bizantinizmust” is, amely minden belső kritikát ellehetetlenített.[24]

Patai József írása igen heves indulatokat váltott ki a Pesti Izraelita Hitközséghez közelálló Egyenlőség cikkíróiból. Az érveket javarészt mellőző, személyeskedő hangvételű írások inkább az érzelmekre, mintsem az értelemre kívántak hatni. Az egyik vezércikk alaptalan és célzatos támadásnak minősítette Patai József írását, hangsúlyozva, hogy Patai nem csupán a Pesti Izraelita Hitközség dísztagja, hanem sok támogatást is kapott a hitközségtől.[25] Bettelheim Samu, a Magyarországi Cionista Szervezet egykori elnöke gúnyosan trubadúrnak titulálta Patai Józsefet, akit azzal vádolt meg, hogy a zsidó kultúra igazi hordozóit, miként Guttmann Mihályt és Hevesi Simont, háttérbe szorította.[26] A Pesti Izraelita Hitközség egyik elöljárója, Vértes Emil ugyanakkor egy „törpe csoport” – a cionisták rút hálátlanságaként bélyegezte meg Patai József cikkét.[27]

Higgadt hangvételű írásban foglalkozott ugyanakkor Patai József esszéjével Sós Endre, a fiatal publicista. Sós több tekintetben is egyetértett Pataival. Egyetértett a hitközségi választójog reformját illetően, miként abban is osztotta Patai véleményét, hogy a hitközségnek nem kellene a jogos kritikákra ingerülten reagálnia. Azt viszont hangsúlyozta, hogy a Pesti Izraelita Hitközség folyamatosan bővíti és korszerűsíti vallási, oktatási, kulturális és szociális intézményrendszerét, miközben a hitközség hosszú évek óta deficitmentesen működik.[28]

Azt ugyan Sós Endre is elismerte, hogy a magyar zsidóság bizonyos tekintetben sorvad, hiszen létszáma csökken, gazdasági válság sújtja, rávetül a horogkereszt árnyéka, ám a pesti hitközség sorvadását a legendák világába tartózónak tekintette.[29]

Az elhúzódó vitában néhány neológ hitközség is véleményt nyilvánított. Amíg a Budai Izraelita Hitközség teljes egyetértéséről biztosította Patait, addig a Szegedi Izraelita Hitközség visszautasította Patai vádjait.

A vitához hozzászóló Kiss Arnold ugyanakkor saját korábbi aggodalmait látta bizonyítottnak. Amit a haladó zsidóság – halódó zsidóság vita idején a „morbus neologicusról” jövendölt, sajnos néhány év elmúltával szomorú valósággá vált, hiszen sorvad nemcsak a pesti, hanem a magyar zsidóság is. Aggodalomra ad okot az egyke problémája, miként az is, hogy ijesztően kevesen részesülnek vallásoktatásban, miközben egyre növekszik a kitérések, a vegyes-házasságok, illetve az egyházi esküvőt mellőzők száma.[30]

 

Epilógus: merre halad(jon) tovább a haladó zsidóság?

A haladó neológ , illetve modern zsidóságról szóló két világháború viták a zsidótörvények és a holokauszt árnyékában nem teljesedhettek ki. Akkor, amikor a fizikai fennmaradás, illetve a puszta túlélés a tét, az ideológiai viták háttérbe szorulnak. A haladó zsidóság azonban napjainkban bizonyos tekintetben ismételten az útkeresés fázisához érkezett. A neológia vallási és szellemi örökségének öntudatos vállalása mellett számos régi-új kérdésre is választ kell találnia a mai haladó zsidóságnak. Befejezésként ezek közül szeretnék néhányat megemlíteni.

Miért fontos, hogy a neológ zsidóság vallási értelemben is megkülönböztesse magát a többi zsidó vallástól? Miután a neológia egyike a MAZSIHISZ keretein belül működő zsidó felekezeteknek, kielégítő választ kell adni arra a kérdésre, hogy melyek a neológia vallási, világnézeti és halachikus alapelvei? Ezek az alapelvek nemcsak a neológia különállását legitimálják, hanem belső kohézióját is növelik. Túlontúl általános az a természetesen nemcsak a neológ hitközségekre vonatkozó alapszabályi kijelentés, miszerint a Tóra és a Sulchan Aruch előírásai szerint működő hitközséghez a Tóra és a Sulchan Aruch szabályait követő személyek tartoznak. A neológia vonatkozásában ennél szabatosabb és cizelláltabb, a neológia vallási identitásának lényegi elemeire is rámutató megfogalmazásra lenne szükség.

A pécsi zsinagóga

A pécsi neológ zsinagóga

Miért fontos a férfiak és nők zsinagógai egyenjogúságán alapuló egalitárius szemlélet elfogadása? A nők egyenjogúsítása a neológia fennmaradásának egyik záloga. A hitélet fenntartása, illetve megmentése aligha képzelhető el a nők egyenjogúsága nélkül, különösen ott, ahol nem biztosítható tíz felnőtt férfi jelenléte az istentiszteletek megtartásához. A nők hitéleti egyenjogúsítása a neológia megújulását is maga után vonja, miközben a micvákhoz való hozzáférés lehetőségét is kiszélesíti. A női egyenjogúsítás eszméjének elfogadását megkönnyíti, hogy tórai rendelkezésekre vezethető vissza: „És teremtette Isten az embert az ő képmására, Isten képmására teremtette őt; férfinak és nőnek teremtette őket” (1 Móz. 1:27). Az egalitárius felfogást mellesleg nemcsak a reform judaizmus (reform judaism) fogadja el, hanem a neológiához közelálló konzervatív zsidóság (conservative judaism) döntő része is egalitárius alapokra helyezte működését.

Miért fontos a „világi” és az „egyházi” vezetés paritása a haladó hitközségek vezetőségében? A haladó zsidóság hitközségeinek „csúcsszervezetét” másfél évszázad óta – a Magyar Izraeliták Országos Irodájától a MAZSIHISZ-ig – világiakból álló vezetőség irányítja. Az elnök és a vezetőség tagjainak közgyűlés általi megválasztásával a laikus elv jut érvényre. De ki képviseli a teokratikus elvet a vezetőségben? A rabbitestület hivatalból delegált tagjai? Aligha. Egy vallás-erkölcsi alapokon nyugvó közösségtől joggal várható el, hogy vezetésében a laikus elv mellett maradéktalanul érvényesítse a teokratikus elvet is. Ez pedig abban az esetben biztosítható, ha a hitközségek országos szervezetének élére – azonos legitimációval, azonos státusszal és azonos jogkörökkel – a „világi elnök” mellett „rabbi elnököt” is választanak. Ez a konstrukció a hazai hagyományokkal is összeegyeztethető, hiszen a status quo ante hitközségek országos szövetsége a két világháború közötti időszakban hasonló elv – egyházi elnök és világi elnök – alapján működött.

Miért fontos, hogy a neológ hitközségek önmaguk tartsák fenn intézményeiket? A hitközségi működés autonómiájának egyik garanciája az anyagi függetlenség megteremtése. A hangsúlyokat ennek érdekében a „külső” erőforrások helyett a „belső” forrásokra kell fokozatosan áthelyezni. Ennek az irányváltásnak az egyik előfeltétele pedig az, hogy a szociális szempontokat is figyelembe vevő progresszív adózás bevezetésével a hitközség tagjai fokozott mértékben vegyék ki részüket a hitközség terheiből. A hitközségi tagoknak jogukban áll a szolgáltatások igénybevétele, egyúttal viszont kötelességük, hogy anyagi teherbíró képességük függvényében részesedjenek az intézményrendszer fenntartásából. Fel kell hagyni a szimbolikus hozzájárulást kifejező kultuszjáradék intézményével, és mielőbb át kell térni a progresszív hitközségi adózás bevezetésére. A hitközségi adó – a papi törzs tagjainak, a levitáknak járó tizedtől kezdve a termény tizedének beszolgáltatásáig – tórai eredetű intézményre vezethető vissza (lásd pl. 4 Móz. 18:21, továbbá 5 Móz. 14:22). Mindenesetre jóval szorosabb annak a hitközségi tagnak az elkötelezettsége, akit nemcsak vallási, intellektuális és emocionális szálak fűznek a hitközséghez, hanem anyagi áldozatvállalása révén a közösség terheiből is fokozott mértékben részesedik.

Nyilvánvaló, hogy számos további kérdés vethető fel a haladó – neológ – zsidóság jelenével és jövőjével kapcsolatban. A múlt század 20-as 30-as éveinek dilemmáit már csak a megnyugtató válaszok megtalálása miatt is hasznos lehet feleleveníteni.

 

* A tanulmány a 2015. december 7-i, „A megújulás hagyománya – Zsidó él más monoteista identitásmintázatok kétszáz éve” c. konferencián elhangzott előadás alapján készült

[1] Goldziher Ignác: Hagyomány és dogma (1916). Bp., Ézsajás Vallásos Társaság, 1935. 15.

[2] Blau Lajos: Vallásunk jelenéről és jövőjéről. IMIT Évkönyv, 1900. 166.

[3] Bakonyi József: A kongresszusi zsidó hitközségek statisztikája. Magyar Zsidó Szemle, 1936. 141-148.

[4] Katona József: Zsidó megújhodásért. A fővárosi zsidóság lelki képe. Budapest, 1947. 12.

[5] Toronyi Zsuzsanna: A pesti hitközség a templomépítkezések idején. In: Baumhorn Lipót építész/architect 1860-1932. Szerk.: Hadik András – Szegő György. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár – OMVH Magyar Építészeti Múzeum, Architart Kiadó, 1999. 30-37.

[6] Kiss Arnold: Haladó zsidóság – halódó zsidóság. Múlt és Jövő, 1929. június. 203-205.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Uo.

[10] Flesch Ármin: Válasz dr. Kiss Arnoldnak. Országos Egyetértés, 1929. július 12. 6.

[11] Fényes Mór: Reménység a halódás közepette. Múlt és Jövő, 1929. november. 388-389. Lásd még Fényes Mór: Halódik-e a haladó zsidóság. Szombat, 1929. július 13. 1-3.

[12] Fischer Benjámin: Tiku bechaudes saufor… A „haladó zsidóság – Halódó zsidóság” hitvitájához. Múlt és Jövő, 1929. október. 331-333.

[13] Richtmann Mózes: Hachsara vagy „Hechser”? Zsidó Szemle, 1930. július 4.

[14] Kiss Arnold: Haladó zsidóság – halódó zsidóság. Múlt és Jövő, 1929. szeptember. 319-322. Lásd még Kiss Arnold: „haladó zsidóság – halódó zsidóság”. Csöndes megjegyzések többrendbeli téves elkalandozásokra. Országos Egyetértés, 1929. július 26. 4-6., továbbá Dr. Kiss Arnold válaszol. Szombat, 1929. augusztus 3. 1-2.

[15] Kiss Arnold: A rabbiság alkonya. Múlt és Jövő, 1931. szeptember. 291.

[16] Eppler Sándor: A rabbik szerepe a hitközségi ügyintézésben. Emlékkönyv Dr. Kiss Arnold budai vezető főrabbi hetvenedik születésnapjára. Szerk.: Guttmann Mihály – Hevesi Simon – Lőwinger Sámuel. Bp., 1939. 33-50.

[17] Hatvany Bertalan: Vissza a zsidósághoz? Igen! Vissza a gettóhoz? Nem! Múlt és Jövő, 1930. május. 182.

[18] Uo.

[19] Kiss Arnold: Zsidóság – gettó. Megjegyzések báró Hatvany Bertalan cikkéhez. Múlt és Jövő, 1930. június. 243-244.

[20] Kaufmann Vilmos: Reflexiók báró Hatvany Bertalan cikkéhez. Múlt és Jövő, 1930. június. 245.

[21] Báró Hatvany Bertalan levele. Múlt és Jövő, 1930. június. 246.

[22] Patai József: A pesti hitközség sorvadása. Múlt és Jövő, 1937. július – augusztus. 195-199.

[23] Uo.

[24] Uo.

[25] Alattomos támadás a Pesti Izraelita Hitközség ellen. Egyenlőség, 1937. július 30.

[26] Bettelheim Samu: Vádat emelek! Egyenlőség, 1937. augusztus 12.

[27] Vértes Emil: Nem sorvad a pesti zsidóság! Egyenlőség, 1937. október 7. 11.

[28] Sós Endre: Sorvad-e a pesti hitközség? Múlt és Jövő, 1937. október. 282.

[29] Sós Endre: Zárszó a „sorvadás”-vitához. Múlt és Jövő, 1937. december. 350.

[30] Kiss Arnold: Új életet, boldogabb jövendőt. Múlt és Jövő, 1937. szeptember. 227-229.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]