Sammy Davis Jr. zsidóságának története

Zsidó humoristák vicceket faragtak róla. Fekete közönsége kifütyülte. Hite viszont töretlen maradt.

Az énekes-táncos színész, humorista, rendező és producer Sammy Davis Jr. kicsi, és sovány ember volt. A fehér May Britt filmsztárt vette feleségül, anyja puerto-ricói volt, ő maga pedig betért a zsidóságba.

“Amikor új környékre költözöm, az kipusztul” – ez volt műsoraiban is szereplő egyik nagy önmarcangoló poénja. Utalás volt ez arra, hogy az 1970-évekig es számos amerikai városban zsidók és négerek nem vehettek ingatlant, a fehérek pedig elköltöztek, amikor fekete család jelent meg a szomszédságban.

A kortárs mulattatók viccei voltak a legdurvábbak. A Las Vegasi Sandsból 1963-ban közvetített élő tévéadásban Dean Martin egyszerűen fölemelte az alig 50 kilós Sammyt ezzel a kiáltással: Köszönet a NAAPCnak (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) a pompás trófeáért!

A zsidók is beszálltak a poénkodásba. Joey Bishop azt mondta: soha nem érezte magát annyira zavarban, mint amikor Sammyt először meglátta a zsinagógában.

A rosszízű humorizálásra maga Sammy tett rá egy lapáttal: „Nem is tudom, ügyefogyott és lusta legyek, vagy okos és fukar.” (Utalás a feketékről és a zsidókról elterjedt sztereotípiákra.)

Ezek a viccek arról szólnak, hogy hiábavaló dolog egy feketének zsidó hitre térni. A névrokon Rebecca L. Davis vallástörténész professzor szerint viszont „Sammy Davis Jr. ezt logikus lépésnek tartotta. Állandóan párhuzamot vont a zsidók és az afro-amerikaiak között. Bámulattal adózott a zsidóknak az elnyomás és az akadályok ellen folytatott évezredes harca előtt. Saját magát kívülállónak, marginális elnyomottnak tartotta, aki képes volt a zsidó történelemmel érzelmileg azonosulni… Nem csupán a 20. század egyik kiemelkedő előadóművésze volt, de zsidó hitével szembeszállt sok rasszista előítélettel. Egészen különleges ember volt.”

Rebecca L. Davis, a University of Delaware tanára egész fejezetet szentelt Sammy Davis történetének 2021-ben megjelent könyvében. A könyv címe: Nyilvános gyónások: Vallási áttérések, amelyek megváltoztatták az amerikai politikát ( Public Confessions: The Religious Conversions That Changed American Politics. ).

 

A végzetes baleset

Sammy Davis egyik szemére elvesztette látását, amikor 1954 novemberben autóbalesetet szenvedett. Yes I Can címen 1965-ben megjelent önéletrajzában megírja, hogy zsidó barátja, Tony Curtis – a színésznő Janet Leigh-vel – meglátogatták a kórházban, és utóbbi vallásos medált ajándékozott neki. Az érme egyik oldala Szt. Kristófot ábrázolta, a másikon oldalán egy Dávid-csillag volt.

“Szorítsd erősen és imádkozz, és minden jóra fordul” – mondta Leigh.

Davis később egy Playboy interjúban elmondta, olyan erősen szorította a medált, hogy a Dávid-csillag belenyomódott a tenyerébe: olyan volt, mint egy stigma. Ezt üzenetként fogta föl, hogy térjen be a zsidóságba.

A zsidó Eddie Cantor ugyancsak szerepet játszott a konverzióban. Pályájuk elején ismerkedtek össze, és Eddie számtalan alkalommal segítette pályáján. Rebecca Davis szerint Sammy azt, hogy Cantor jó ember, nagyrészt zsidóságának tulajdonította.

A baleset napján Davis tévedésből a szállodában felejtette a Cantortól ajándékba kapott mezüzét, amiből így talizmán lett, és hozzájárult a betérésről szóló döntéshez.

 

Zsidó identitás

Visszaemlékezéseiben Sammy Davis említi Max Nussbaumot, a hollywoodi Temple Israel gyülekezet rabbiját, aki elmondta neki, hogy „Becsüljük a betérőket, de azt nem erőltetjük és nem is siettetjük.” Viszont Davis már jóval a formális betérés előtt hangsúlyozta zsidó identitását. 1959-ben nem vállalta, hogy jom kippurkor forgasson a Porgy és Bess film fölvételén, az  Ebony  c. lapban pedig fotó jelent meg róla, amint az Everyman’s Talmud c. kiadványt tartja a kezében.

A zsidók üldöztetését folyamatosan az afro-amerikaiakéhoz hasonlította. 1989-ban megjelent  Why Me?, c. könyvében írja, hogy „a zsidóság és a feketék sorsának közös vonásai ragadták meg. A zsidók háromezer éven keresztül, a feketék három évszázadon keresztül küzdöttek, de a lényeg ugyanaz volt.” Amikor 1969-ben fölkereste a Siratófalat, azt nyilatkozta, hogy Izrael az ő “hitbéli otthona”.

Fogadtatás a fekete közönség részéről

Az amerikai zsidóság lényegében kedvelte őt, és a betérés fogadtatása is általában pozitív volt a zsidó sajtó, így például a Forward részéről is. A fekete média már bonyolultabb eset volt. Egyrészt „a nagyon gazdag, nagyon híres Sammy Davis a feketék sikerét bizonyította” a burjánzó rasszizmus közepette. Másrészt sokakból „zavart és dühöt” is kiváltott, hogy az ismert fekete aktivista, aki tüntető menetekhez csatlakozott, gyűjtéseket szervezett és a United Negro College Fund legbőkezűbb támogatója volt – a polgárjogi mozgalmak ügyét a judaizmushoz kapcsolta. Miközben „a zsidók között aránytalanul magas volt a polgárjogi harcosok száma, és sokan személyes biztonságukat is kockáztatták”, ugyanakkor „a zsidók a széles értelembe vett amerikai kultúra részesei voltak, amely az afro-amerikaiakat alacsonyabb rendűeknek tartotta. Ez volt az elfogadott kulturális norma az ötvenes években” mondja Rebecca Davis. Más kritikusai szerint azért kereste a fehérek barátságát, hogy szakmailag előbbre jusson.

Amikor csatlakozott a Dean Martin, Frank Sinatra és Peter Lawford nevével fémjelzett Rat Pack csoporthoz, sok afro-amerikai neheztelt rá, mert úgy vélték, hogy a fehér közönség kegyeit keresi, ahelyett, hogy művészetével a feketékhez szólna.

Brittel együtt röviddel 1960-as esküvőjük előtt tértek be. Mindketten annyira komolyan vették a konverziót, hogy miután elváltak, a gyermekeket zsidó iskolába járatták, és fiuk bár micvóját megtartották.

Nem kívánt személy JFK beiktatásán

Kettőjük házassága életének legfájdalmasabb eseményéhez vezetett, amikor nem hívták meg John F. Kennedy elnöki beiktatási ünnepségére. A demokrata párti koalícióban ott voltak a déli fehér demokraták, ők pedig hallani sem akartak arról, hogy egy fekete férfi, aki fehér nőt vett feleségül, föllépjen az ünnepségen. A sok sztár között ott volt Dean Martin and Frank Sinatra, Sammy Davis Jr viszont nem.

Az elutasítás segített abban, hogy a későbbiekben jó kapcsolatokat alakítson ki Richard Nixon elnökkel. „Nixon, aki politikában igen fondorlatos volt, értett ahhoz, hogyan használja föl Sammy Davist annak bemutatására, hogy mennyire rokonszenvezik az afro-amerikaiakkal. Meghívta, hogy töltsön egy éjszakát a Lincoln hálószobában. Így lett a művész az első fekete, aki egy éjszakát töltött a Fehér Házban.

Viszont voltak olyan afro-amerikaiak, akik rossz szemmel nézték és árulásnak tartották Davis közeledését Nixonhoz és a republikánusokhoz. Harry Belafonte és Sidney Poitier többet nem hívták vissza, ha kereste őket – ahogyan Rebecca Davis írja könyvében.

Egy-két évvel azután, hogy föllépett az 1972. évi republikánus konvención, egy Jesse Jackson által szervezett rendezvényen kifütyülték.

A füttykoncertre ezt mondta válaszul: “Fölfogtam. Megértettem. De csak azt mondhatom, hogy mindig a magam módján cselekedtem, máshogyan nem megy nekem.” Rebecca Davis hozzáteszi: utána elénekelte az ‘I’ve Gotta Be Me,’ c. dalát és a közönség állva tapsolt.

 

A végsőkig kitartó zsidó

Harmadik felesége, Altovise, keresztény templomjáró volt, ő maga viszont halála napjáig hithű zsidó maradt – mondja róla Rebecca Davis. „Bármit is mondott a zsidóságról, őszintén mondta. Soha nem mondta: ez csak egy múló korszaka volt életemnek”.

Sammy Davis 1990-ben halt meg gégerákban; 64 éves volt. Sinatra, Berle, Liza Minnelli, Stevie Wonder, Dionne Warwick és sok híresség volt a gyászolók között, akik 13 km hosszú sort alkottak ravatalához, a Los Angelesi Forest Lawn Memorial Parkba vezető úton. A szertartást Allen Freehling rabbi vezette, a búcsúbeszédet Jesse Jackson tartotta.

“Sammyt szeretni annyit jelentett, mint szeretni a feketéket és a fehéreket, a feketéket és a zsidókat, része lenni az emberiség nagy családjának” – mondta Jackson.

Forward – Bassa László