Ruff Tibor: Morális diktatúrához vezethet

Polkorrekt cenzúra?

Szerkesztőségünk körkérdést intézett a magyar/zsidó közélet néhány szereplőjéhez. A kérdéseket és a rájuk adott válaszokat olvashatták 2015. októberi összeállításunkban.

A brutális 20. század totalitárius rendszerei illetve ideológusai maguknak tartották fenn a jogot, hogy egyes – származás, életmód vagy társadalmi helyzet alapján meghatározott – embercsoportok jogait korlátozzák vagy teljesen megvonják. A nyugati civilizáció, amely e borzalmak nagy részét kitermelte, 1968 után önvizsgálatba kezdett, ami a politikai korrektség nyelvének kialakulásához vezetett az (etnikai, vallási, szexuális és egyéb életmódbeli) kisebbségekkel kapcsolatos kommunikációban. E nyelvhasználat rigorózus volta következtében a mai demokratikus nyugati kultúra nehezen tudja artikulálni, esetenként bírálni a különböző embercsoportok eltérő szokásait, hagyományait, amennyiben ezek együttélési gondok okozói lehetnek. Sőt: a kisebbségek puszta másságának megfogalmazása is gyakran tilalmasnak minősül. Sokak szerint a politikai korrektség egyre inkább gúzsba köti a szabad vitát.

***

 

Elég sok kérdés merülhet föl ezzel kapcsolatban:

A nyugati civilizáció, még mielőtt a Szombat által feltett kérdésben említett, 20. századi borzalmak nagy részét kitermelte, a felvilágosodás időszakában, évezredes fájdalmas vajúdás után, a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás és a görög-római kultúra gyökereiből táplálkozva megszülte az emberi jogok mint velünk született, elidegeníthetetlen alapjogok eszméjét is (melyek semmilyen más civilizációban nem születtek, mert nem is születhettek meg), melyeken belül is a legalapvetőbbek közé tartoznak: a lelkiismeret és vallás szabadsága, és ezekből fakadóan a gondolat-, a szólás-, a gyülekezés- és a tanszabadság stb. A 20. század totalitárius rendszerei ezek és az őket megszülő mozgalmak ellenében léptek föl gyilkos, diktatórikus eszközökkel. A politikai korrektség követelménye mint a kisebbségek védelme a többséggel szemben, szoros összefüggésben áll az emberi jogokkal. Ezért a politikai korrektség gyakorlata nem vezethet a – véletlenül éppen – a többséggel egyetértők gondolat-, szólás- és tanszabadságának korlátozásához, mivel akkor a politikai korrektség saját eredeti gyökereit vágja el, és végül sajátos morális diktatúrához vezethet. különösen, ha az államhatalom is mögé áll. A megoldást a magam részéről abban látom, hogy a szólásszabadság jegyében meg kell őrizni az őszinte, egyenes, szabad kommunikáció és vita gyakorlatát, miközben a többségi – és a kisebbségi – vélemény képviselőinek – egyaránt – ügyelniük kell(ene) az indulatmentességre, a hangulatkeltés és sértegetés mellőzésére, a kiegyensúlyozott, árnyalt, igazságosságra és jogszerűségre törekvő és barátságos, humánus véleménynyilvánításra.

1. Szabad-e a Nyugat-Európában élő iszlám vallású/hátterű kisebbség hagyományait, szokásait, életmódját, politikai beállítottságát bírálni, mint ami sokszor ütközik a nyugati demokratikus társadalmak értékrendjével és gyakorlatával?

Szabad bírálni, de főként objektíven tárgyalni, és rámutatni a két kultúra közötti, egyelőre fel- és megoldatlan ellentmondásra. Tudniillik a klasszikus iszlám sem teológiai, sem filozófiai szinten nem ismeri el az ember szabad akaratának és szabadságának puszta létezését sem, így klasszikus államelmélete elképzelhetetlennek tartja a vallás és az állam elválasztását, és az emberi jogok rendszere sem illeszthető bele. Minden muszlim, aki vallását komolyan veszi és hirdeti, szembekerül ezzel a problémával, így az a sajátos helyzet áll elő, hogy az őket befogadó nyugati kultúra alapértékeit hitéből fakadóan tagadnia kell, amelyet viszont éppen azért tehet meg itt, mert a nyugati kultúra számára is biztosítja a lelkiismeret, vallás, gondolat, szólás, gyülekezés és tanítás szabadságát. Így az az antinómia, paradox helyzet áll elő, hogy a nyugati kultúra alapértékei önnön megsemmisítésük eszközeivé vál(hat)nak. Ahhoz, hogy ezt a merőben új szituációt etikailag és jogfilozófiailag hatékonyan lehessen kezelni itt Nyugaton, a szabad kommunikáció és vita nélkülözhetetlen, és ezt nem szabad megbénítani a politikai korrektség – szerintem rosszul, a szólásszabadsággal ellentétesen értelmezett – túlfeszítésével, az iszlamofób jelző megfélemlítő rásütögetésével mindazokra, akik értenek valamennyire az összehasonlító vallástörténethez és vallásfilozófiához. A nyugat abban reménykedik, hogy a muszlim tömegek éppúgy nem veszik komolyan saját vallásukat, mint az európaiak, és ebben részben biztos igazuk van, de sajnos a másfél milliárdos muszlim világnak mindössze egy százaléka is 15 millió embert jelent, így a radikális iszlamista kisebbség – amely az iszlám lényegéből táplálkozva mindig újra fel fogja ütni a fejét – állandó fenyegetettséget jelent a világra, és ezt a problémát elhallgatással nem lehet megoldani.

2. Az egyre nagyobb számban Magyarországra érkező menedékkérők túlnyomó többsége iszlám országokból érkezik. Vajon – a szaporodó iszlámista merényletekkel a háttérben – szabad-e szóba hozni, hogy beáramlásuk további biztonsági kockázatot jelent Európa számára? Vagy a mostani nehéz helyzetükben csak a segítségnyújtás módjáról aktuális beszélni?

Szabad szóba hozni, miközben a valóban életveszélyből menekülőkön feltétel nélkül segíteni kell, a gazdasági bevándorlókon viszont csak feltételesen, figyelembe véve az ország kapacitásait. Hogy a kettőt hogyan lehet elkülöníteni, illetve hogy az egésznek a részletes szabályozása miként történik, a törvényhozók dolga és felelőssége. Lényeg, hogy az embertársi szeretet parancsa, és a befogadó kultúra jogos önvédelme egyaránt, kiegyensúlyozottan érvényesüljön. A részletekben bújik meg a lényeg.

3. Szabad-e a Magyarországon élő roma kisebbség egyes szokásait, életmódját, beállítottságát nyilvánosan bírálni, mint ami ütközik a mai, nagyfokú autonómiára és felelősségre épülő, tudásalapú társadalmak értékrendjével és gyakorlatával?

Igen, de szintén kizárólag a fenti elvek mentén, folyamatosan szem előtt tartva és a romákra is alkalmazva a „szeresd embertársadat, mint önmagadat” elvét, árnyaltan és sokoldalúan, hiszen ebben az esetben is egyszerre kell figyelembe venni a romák eltérő szocializációjából és a többségi társadalom őket elutasító magatartásából egyszerre fakadó, kölcsönösen a negatív tendenciákat egymásban erősítve mélyülő csapdahelyzetet.

4. A zsidók a 19-20. században Európa-sok országának gazdasági, politikai, kulturális életében olyan meghatározó szerephez jutottak, hogy a befogadó társadalmak erre a zsidó világ-összeesküvés elméletével reagáltak. De vajon miként lehet politikailag korrekt módon artikulálni a zsidók fent említett szerepét?

Nemcsak az ördög, de Isten is gyakran, sőt a legtöbbször a részletekben bújik meg, ezért annak az esetnek az analógiája nem alkalmazható felületesen és mechanikusan a mostanira. Mindig új helyzet van, ha csak a régiből akarunk kiindulni, állandóan lemaradunk a jelenről, és rossz döntéseket fogunk hozni. A „hivatalos”, klasszikus talmudi judaizmus szerint ugyanis „díná de-málkhutá díná”, azaz „a [befogadó] ország törvénye törvény”. Vagyis a judaizmus deklaráltan alárendeli magát és saját állami jellegű, teokratikus törvényeit a befogadó ország törvényeinek. Egyszerűbben szólva: a MAZSIHISZ a judaizmus belső önértelmezése szerint sem állíthat föl olyan 23-71 fős szanhedrint Magyarországon, amely a Talmud szerint minden kétséget kizáróan bizonyított esetben halállal büntethetné a házasságtörő, a szombatrontó, a homoszexuális tettet elkövető zsidót, nem is beszélve a közösségen kívüli polgárokról. Ezt a deklarált közösségi alárendelődést – amely a zsidóság esetében motorja volt mindig a helyi társadalom javára történő őszinte munkálkodásnak – sem az iszlámban, sem a cigányságban nem találhatjuk meg, előbbiben azért, mert e vallás klasszikus forrásai ennek ellenkezőjét követelik (az egész világ muszlim hitre térítését akár fegyveres eszközökkel is), a cigányságra pedig nem jellemző a központosított közösségi jogalkotás és joggyakorlat. Ezzel együtt is komoly kulturális kihívást jelentett természetesen a 19-20. század fordulóján a liberális Magyarországra beáramló egymilliós zsidóság – amelynek azonban helyes, igazságos és jogszerű kezelési módját a magyar nép tragikus és katasztrofális mértékben elhibázta emberileg, erkölcsileg, jogilag és politikailag egyaránt. A mostani helyzet azonban – az iszlám eltérő jellegéből fakadóan – egészen más természetű.

5. Jogos-e homofóbnak minősíteni azt, aki a melegek házasságát vagy örökbefogadási jogát ellenzi? Nem méltányosabb-e ezt konzervatív álláspontnak nevezni, ami éppen olyan méltányolható lehet, mint a melegjogi aktivisták felfogása?

5. De igen. Vagyis nem jogos a homofóbozás, ez csak egy megfélemlítő, elítélő, agresszív és megbélyegző jelző, amit szerintem tisztán manipulatív céllal alkalmaznak, hogy az embereket visszariasszák a dolgok alapos végiggondolásától. A fóbiával képzett különböző szóösszetételek lassan nem sokban különböznek a mai közbeszédben a „pénzsóvár zsidó”, „tolvaj cigány”, „undorító buzi”, „agymosott hites” stb. gyűlöletteli sztereotípiáitól.

6. Általában miként lehet beszélni a kisebbségek eltérő hagyományairól, modernizációs sikereik vagy kudarcaik okairól, ha az a célunk, hogy a kirekesztést megakadályozzuk, de a szabad vitát előmozdítsuk?

A minden embert – még bármilyen bűnösen, hibákkal tele és tökéletlenül is – puszta létezése (megteremtettsége) okán, alanyi jogon, mint Isten képmását megillető tisztelettel, és az önmagunkra irányuló szeretettel azonos mértékű embertársi szeretettel. Azonban magunkat sem szeretjük annyira, hogy mindenkitől mindenben agresszíven a velünk való egyetértést követeljük, megtiltsuk a rólunk szóló vagy velünk való vitát, és elutasítsunk minden létező kritikát, akár igaz, akár nem. Minden embernek Istentől eredő joga, hogy elzárkózzon a személyiségét károsító, mert gyűlölettel kimondott ítéletek, támadások elől; de az igazi barátok azért mégiscsak őszintén megmondhatják, pontosabban tartoznak megmondani egymásnak a véleményüket egymásról, még ha ez átmenetileg feszültségekkel is jár. Éppen azért, mert szeretik egymást. Még olyan is van, amit úgy mondanak: „érted haragszom”. A Talmud azt mondja: „Amikor a bölcsek vitatkoztak egymással Jeruzsálemben, mindig tekintettel voltak egymás érzéseire. De Babilonban már mindig megsértették egymást vitatkozás közben.” Nyilván mindannyian a  jeruzsálemiek példáját tartjuk követendőnek.

A válaszadók Pécsi-Pollner Katalin, Nádasdy Ádám, Frölich Róbert, Tatár György és Ruff Tibor voltak.