“Rájöttem, mennyire törékeny az ember élete”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Négy ukrán zsidó a háborús évről: Elszakadtak gyermekeiktől, megsebesültek, látták a halált. Zsidóságuk nagy segítséget jelentett.

Balról jobbra: Olena és Oleksandr Kolb; Viktor Yezapenko családjával; Michael Arshevsky; Vadim Shekman. A forók: Kolb, Yezapenko, Arshevsky, Shekman gyűjetményéből; Matthew Litman montázsa

A szerző Helen Chervitz amerikai divatlapnál dolgozik és Kijevben él. A háború kitörése óta már háborús tudósító is.

*

Oroszország egy éve támadta meg Ukrajnát, a fővárosban az élet folytatódik. Az emberek drónokról és rakétákról beszélgetnek és számolgatnak– ezek között vannak, amiket elhárítanak, mások becsapódnak, és károkat okoznak.

A nép tevékenységét az áramkimaradáshoz igazítja. Az edzőterem vezetője is. „Elfogadtam, hogy ez az élet része. A fiúk és a lányok a lövészárkokban többet szenvednek” – mondja.

Kijev központjában lakom, a Hrescsatyik közelében. Az oroszok megcélozták az erőműveket, így odahaza generátort és hősugárzót használok. Amerikai zsinagógáktól kaptam. Amikor nincs víz, a balkonról gyűjtöm és olvasztom a jeget.

1988-ban hagytam el Ukrajnát férjemmel és csecsemő gyermekünkkel. Az antiszemita szovjet rendszerben megaláztatások sorát kellett elszenvednem. Amerikai állampolgár vagyok, de a Massachusetts állambeli Swampscottban és New Yorkban eltöltött évtizedeket követően – férjemet követve – visszatelepültem Kijevbe. Őt munkája szólította. Az egy évből tíz lett, és amikor kitört a háború, úgy éreztem, hogy maradnom kell.

A  L’Officiel c. lapba írok divatról szóló cikkeket, de az elmúlt évben elsősorban családom és szomszédaim, és főleg a zsidó közösség sorsáról tudósítok. Az első évforduló közeledtével négy ukrán zsidót faggattam arról, melyek az ő tapasztalataik, és mennyivel lettek okosabbak.

A 40 esztendős Viktor Jezapenko ingatlanügynök volt a fővárosban, jelenleg pedig a 80. légideszant rohambrigádban szolgál. Felesége és két, 4 illetve 14 éves leánya Németországban találtak menedékre Reuven Sztamov rabbi segítségével. A 2022-es év nagy részét ott töltötték, majd januárban visszatértek Kijevbe.

47 éves Mihail Arsevszkij,  ügyvéd és bankvezető volt, önkéntesként bevonult, és egy repesz megsebesítette. Bár családja Izraelben és az USÁ-ban él, ő Ukrajnában maradt, és a United Hatzalah of Israeltől rohammentős képzést kapott fél év alatt. Mentőkocsin szolgál sebesültek evakuálásakor a frontról, és az újonnan besorozottak kiképzésében vesz részt.

„Amikor azzal szembesülök, hányan akarnak harcolni Ukrajnáért olyanok, akik képzettséggel és tapasztalattal nem rendelkeznek, sírni volna kedvem, mert tisztában vagyok azzal, hogy az első összecsapáskor eleshetnek” – mondja Arsevszkij. A Talmudot idézi: aki egy ember életét megmenti, a világot menti meg.

A 44 éves Olena Kolb Lvivben született, az ukrajnai és kelet-európai zsidók történetét tanulmányozza. A háború előtt az ottani Régi Múzeum oktatási részlegét vezette, több mint 100 expedíciót szervezett zsidó emlékhelyekre Ukrajnában és Lengyelországban, az umanyi zarándokhelyről tervezett képes útikönyvet.

Ő és férje a hadseregben szolgálnak, három lányuk van, akik 20, 10 és 5 évesek.

Vadim Sekman is az 1980-as évek végén vándorolt az USÁ-ba. Ott egészségügyi vállalkozása volt és az utóbbi években kezdett visszajárni Ukrajnába, Most 53 éves és a Dobrobut, egy magánorvosi szolgáltató cég ügyvezetője.

ĺrásbeli válaszaikat rövidítve és szerkesztve adom közre:

Mi az, amit egy éve nem tudott, most viszont már tud?

Sekman:  Az emberi adaptációs kapacitás. Az emberek megszokták a háborút, a tüzérségi tüzet, az áramszünetet, és élik mindennapos életüket. Az élet Kijevben normálisnak nevezhető, még ha a kívülről jött számára eszelősnek is tűnik.

Jezapenko: Korábban nem volt katonai tapasztalatom, most viszont Kalasnyikovval védem hazámat, és magamat is kész vagyok föláldozni azért, hogy gyermekeim szabad országban éljenek.

Rájöttem mennyire törékeny az ember élete. És arra is, hogy I-tenbe vetett hitem megerősödött. Sok zsidó manapság hisz abban, hogy I-ten egy nap elküldi a messiást, amely egy békés és megértésen alapuló világba vezeti az emberiséget. A csatamezőn, erős ellenséges tűz alatt csakis a HIT az, ami éltet!

Milyen változásokon ment keresztül zsidósága a háborúban átéltek hatása alatt?

Jezapenko: Jószerével a közösségnek, hitemnek és rabbimnak köszönhetem, hogy túléltem. Kipát viselek és szidurt hordok a seregben.

Ukrajnában sok a zsidó, és az oroszok gyűlölik őket, mint minden olyat, ami nem orosz. Ezért én zsidó és ukrán vagyok, fiúként, férjként és apaként egyaránt.

Kolb: A családban minden sabatkor gyertyát gyújtunk, akkor is, amikor a család nincs együtt. A háború kezdetétől gyermekeinkre az amszterdami zsidó gyülekezet vigyáz, és segít nekik beilleszkedni az idegen környezetbe, miközben én, férjemmel együtt, Ukrajnában védjük hazánkat.

Sekman: Fontos, hogy velünk van a zsidó fény. A zsinagógák nem csupán az ima helyei, de menedékhelyek és az erő és remény forrásai. Büszke vagyok erre.

Arsevszkij: Csakis zsidóságom birtokában vagyok képes megőrizni józan ítélőképességemet. Ugyanaz a zsidó maradtam, csak egyenruhát viselek, és fegyvert hordok. Megtartom a sabatot és az ünnepeket, amennyire csak a katonai szolgálat erre lehetőséget ad.

Hol volt, amikor kitört a háború? Mit gondol, meddig fog tartani? 

Jezapenko: Feleségem és nagyobbik lányom február 23-án Csernivcibe indultak egy a helyi zsidó közösség által szervezett szemináriumra. Én Kijevben maradtam 4 éves kislányunkkal, Tányával. Február 24-én hajnali ötkor fülsiketítő robbanásokra ébredtem.

Gépemen láttam Volodimir Zelenszkij üzenetét arról, hogy kitört a HÁBORÚ.

Reuven Sztamov rabbi mindnyájunkat felszólított, hogy csatlakozzunk hozzá az ország nyugati részén. Gyorsen összeszedtük holmijainkat, kutyát, macskát és beültünk a kocsinkba. Öt órán keresztül bolyongtunk, míg végre sikerült tankolnunk.

Én egyfolytában arra gondoltam, hogyan fogom átadni lányomat anyjának. Szerencsére tudtuk, hová kell mennünk, mert a rabbi és rebbecen mindent megszerveztek. 22 órába telt, amíg elértük úticélunkat.

Visszamentem Kijevbe. Szerettem volna azt hinni, hogy napokon belül rendeződik a helyzet. Ám az újabb és újabb hírek arról szóltak, hogy mindez csupán a kezdet.

Kolb: Szerdán este repülőgépzúgást hallottunk, ami furcsa és idegesítő volt. Legnagyobb lányom egyetemista és kollégiumban lakik, felhívott és tőle tudtam meg, hogy megkezdődött az orosz invázió.

Még akkor is azt gondoltuk, hogy az agresszor nemsokára visszavonul. Az első hét félelmetes és zavaros volt. Két hónap elteltével világossá vált, hogy ez valójában az ukrán nép elleni népirtás, mint ahogyan 70 évvel korábban a zsidók elleni genocídium volt. Oka pedig az, hogy az ukránok szabadon akarnak élni országukban, nem pedig úgy, ahogyan azt a keleti szomszéd gondolja.

Sekman:  Jól emlékszem, mint ahogyan mindenki Ukrajnában – február  24-én hajnali négykor fölébredtem és megláttam az ukrán hadüzenetet, és világos lett: ettől kezdve volt “előtte” és lesz “utána”.

Naponta hívtak a nagykövetségről és kértek, hogy menjek haza, mint ahogyan a többi amerikai állampolgárt is. Én viszont a kockázat mellett döntöttem.

Hiszek Ukrajnában; hiszek a győzelemben és nem választottam a menekülést saját érdekből. Amerikai állampolgár vagyok, de cégem a Dobrobut alkalmazottja is. A személyes biztonság egy szempont, de a cég munkatársaival szeretnék dolgozni továbbra is.

Mi volt a legrosszabb dolog az elmúlt évben?

Arsevszkij:  Az, hogy megsebesültem. Azok halála, akik személyes ismerőseim voltak. Akiket gyászolok és hiányoznak.

Jezapenko:  Amikor március 5-én feleségem és két lányunk fölszálltak a buszra és elhagyták az országot, azt hittem, megszakad a szívem. Tánya alig múlt három éves, vajon fog emlékezni rám?

A férfiak nem sírnak, én sem sírtam, feleségemet próbáltam jó kedvre deríteni. A könnyek és a kétségbeesés később jött.

A legfájdalmasabb dolog most a seregben az, hogy mások halálának vagyok tanúja. Naponta sok fiatal áldozza életét hazánk szabadságáért és függetlenségéért. Nemrég életük, terveik, jövőjük volt. Szinte fölfoghatatlan, amikor a csata után vérüket lemossuk az egyenruhájukról.

Kolb: Nagymamám és édesapám halála. Tisztában vagyok azzal, hogy halálukat a háború okozta.

Sekman: Annak fölismerése, hogy ezrek élete ment tönkre. Hogy a világ már sohasem lesz ugyanaz, mint volt. Soha. Mostantól kezdve teljesen más valóságban élünk.

Mi adhat mégis reményt? 

Arsevszkij: Jóslataim dacára, hogy Ukrajna képtelen lesz akár egy héten keresztül is ellenállni, az ország, íme, tartja magát, és küzd a függetlenségért.

Kolb: Nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy a többi ország — elsősorban pedig az USA — támogatja Ukrajnát és fegyveres erőit. Enélkül nem lennénk képesek a harcra.

Sekman: Sokkal több erény van az emberekben, mint gondoltam. A nép adakozik, önkéntesnek áll, sokan segítenek.

Mi remélhető a következő évben?

Arsevszkij: Újjászületést, gazdasági fölemelkedést és emberi társadalmat várok. Szilárdan hiszek ezekben. Remélem, hogy bármilyen körülmények között hazám javát tudom szolgálni.

Jezapenko: Virágzó független ország, a kormányzat átláthatósága, és több szeretet a nép körében. Elfelejtettük, mi is az emberség. A háború kellett, hogy meglássuk: ki kicsoda és változások jöjjenek.

Sekman: Sajnos azt kell hinnem, még mindig tartani fog a háború, de a győzelemhez közelebb leszünk, mint most.

Kórházamban sebesülteket és betegeket ápolunk, és ez még egy darabig így lesz. Remélem, több jótékonysági szervezet siet segítségünkre, és sokakat képesek leszünk ellátni a kevéssé tehetősek közül. És sikerül kiépítenünk egy modern rehabilitációs központot.

Figyelembe véve, hogy milyen sokan szorulnak pszichológiai és fizikai segítségre, ez tekintélyes föladat.

Kolb: Egy év múlva férjemmel és gyermekeimmel kényelmes és vidám otthonban szeretnék együtt lakni, vakációkat tervezni, rajzolni, írni, új kirándulási útvonalakat fölvázolni, és a zsidóságról szóló történelmi expedíciókat vezetni.

A Forwardban megjelent írást Bassa László fordította

[popup][/popup]