Rabbiképző: paradigmaváltások

Írta: Biró Tamás - Rovat: Oktatás, Politika

A Szombat szeptemberi számában nagyobb összeállításban foglalkozunk a zsidó oktatás legfrissebb magyarországi fejleményeivel és kihívásaival. Addig is, ízelítő a közelgő lapszámból, annak apropóján, hogy Vajda Károly, az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem új rektora július 1-én vette át az intézmény vezetését. (A szerk.)

Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem 140 éves történetének talán legnagyobb paradigmaváltása előtt áll. Egy ilyen kulcsfontosságú pillanatban érdemes megállni és néhány kérdést átgondolni.

 

A helyzet az ezredforduló óta: társadalmi paradigmaváltás

A nagyközönség számára a paradigmaváltás leglátványosabb eleme természetesen az, hogy az intézmény élére rabbivégzettséggel nem rendelkező, rabbivá nem felavatott személyt nevezett ki a fenntartó. A nagyhírű elődök nem csak szemikhával (rabbivá történő avatással) rendelkeztek, hanem szinte mind gyakorló rabbiként is funkcionáltak pályájuk egy korábbi szakaszában. A leginkább tudósként ismertek közül Bacher Vilmos például szolgált rövid ideig Szegeden, 1877-ben, a két Löw közötti időszakban, sőt még tábori lelkészként is, a boszniai okkupáció idején. Scheiber Sándor pedig 1944-ig Dunaföldváron volt fiatal rabbi. A világhírű Goldziher Ignácot viszont csupán óraadó tanárként alkalmazta az intézmény, mert nem volt szemikhája. Azonban az ezredfordulón – más „teológiákhoz” hasonlóan – az Országos Rabbiképző Intézet is betagozódott az átírt Felsőoktatási törvény által megváltoztatott rendszerbe. A neve ekkor lett Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, amelynek élén immár rektor, és nem igazgató állt, a képzési profilja kiszélesedett, egyetemmé vált a belső struktúráját, a képzési formákat, a minőségbiztosítási rendszert (akkreditációt) tekintve, és minden egyéb szempontból is.

Egy egyetemnek „egyetemesnek” kell lennie, azaz a Felsőoktatási törvény elvileg legalább három kar, tudományterület meglétét írta elő. Ezért olvasztottak egybe 2000-ben számos, egyetlen képzési területtel foglalkozó intézményt, mint amilyen például az Állatorvostudományi Egyetem, a Kertészeti Egyetem és a Testnevelési Főiskola volt. (Most nem feladatunk az egy-egy karrá degradált, korábban önálló intézmények további sorsát bemutatni.) A Pázmány Péter Katolikus Egyetem – a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem katolikus teológiai kara önálló intézményként funkcionált a szocializmus évtizedeiben, miután a világi karok 1950-ben felvették Eötvös Loránd nevét – már a kilencvenes években létrehozott egy bölcsészet- és társadalomtudományi kart, egy jogi kart, majd egy speciális profilú informatikai kart is. Az ezredfordulón a Károli Gáspár Református Egyetem is kiszélesítette az oktatási palettáját: ma már bölcsészettudományi és jogi karokkal, valamint egy Tanítóképző Főiskolai Karral is rendelkezik. A négy „történelmi egyház” közül az evangélikusok és a zsidók azonban nem tudtak valódi egyetemet létrehozni, de piaci igény se lett volna Budapesten ennyi jogi és bölcsészkarra (ezek tűntek a legolcsóbb és legkönnyebben létrehozható karoknak), ezért a törvényalkotó enyhített egy kicsit a kritériumokon annak érdekében, hogy mind a négy egyháznak járjon egyetem.

Így a két kisebb „történelmi egyház” megmaradt a vallási specialisták képzésénél, és tanítók, hittantanárok, kántorok, szociális munkások, közösségszervezők képzésével bővítették a palettájukat. A Rabbiképző a kilencvenes évek első felében indította el a Pedagógiumot, amelynek történelmi előzménye az, hogy hajdanában a Rabbiképzővel egy épületben működött a tőle független Országos Izraelita Tanítóképző Intézet. A kántorképzés hivatalos formában 1998-tól létezik, szintén nem előzmények nélkül, hiszen korábban évtizedeken keresztül a Rabbiképzőben tanultak Kelet-Európa kántorai. A következő években beindult a szociális munkások és a közösségszervezők képzése is, a bolognai rendszer lehetővé tette a „rabbiszerű” funkciókat ellátni képes vallási specialisták („rabbihelyettesek”) kinevelését, míg a zsidó kultúra, történelem és vallás iránt érdeklődők különböző szinteken és képzési formákban szintén kielégíthetik az érdeklődésüket.

A fenntartó lépése, amellyel most, konfliktusokat is felvállalva, egy kutató bölcsészt, nem pedig egy gyakorló rabbit nevezett ki – rabbivégzettséggel is rendelkező kutató bölcsészek, ill. bölcsészvégzettséggel és felmutatható tudományos teljesítménnyel is rendelkező gyakorló rabbik hiányában – két üzenettel is bír: egyrészt tudomásul veszi, hogy a Rabbiképző már messze nem csak rabbiképző, másrészt arra bátorít, hogy a Zsidó Egyetem legyen „egyetemes” egyetem.

A 21. század komplex helyzet elé állítja a zsidóságot. Ma már nincsenek meg azok a régi hitközségi struktúrák, amelyekbe valaki beleszületett, amelyeket szellemi vezetőként a rabbi irányított, a tanító és a kántor segítségével. Posztmodern és posztdenominális korunkban – ha a nyugat-európai kereszténységre tekintünk, megértjük, hogy nem lehet már a holokausztra és a kommunizmusra mutogatni – a vallás egy szabadon választott identitás, amelynek megélési formái és más identitásokkal való összjátéka sokkal komplexebb jelenség, mint a huszadik és az azt megelőző évszázadokban. Posztmodern és post-truth korunkban nem a vallások nyilatkoztatják ki az igazságot, hanem a hívők választják ki, milyen fogalmi keretek és axiómák szerint értelmezik a világot. A 21. század zsidó vezetőinek, véleményformálóinak és példaképeinek mindezzel tisztában kell lenniük: a valódi egyetemek „egyetemességét”, módszertani és diszciplináris gazdagságát, a világunkra és társadalmunkra történő kortárs reflexió minden áramlatát be kell hozni az OR-ZSE falai közé. Az intézmény így válhat nem csupán egy új szellemi vezetőréteg – rabbik, hitoktatók, kántorok, szociális munkások, közösségszervezők… – és tágabban, egy új értelmiségi elit alma materévé, hanem így maradhat meg a Rabbiképző a magyar zsidóság meghatározó szellemi műhelyének is.

Számomra ezt üzeni elsősorban a fenntartó döntése, és ez a bevezetőben említett paradigmaváltás első aspektusa.

 

Történelmi kitekintés: tudományos paradigmaváltás

A rabbiképző (szeminárium) tizenkilencedik századi műfaj. A korábbi, és az ortodox világban a mai napig létező jesiva alternatívájaként jött létre, követve az egyetemek és keresztény teológiák formáit: meghatározott tanterv és tantárgystruktúra, évfolyamok és tantermek, szekuláris tanulmányok, önálló nyelv- és nyelvtantanítás, vizsgák és szakdolgozatok stb. Leopold Zunz és társai, a Wissenschaft des Judentums megalapítói, az 1810-es, 1820-as években még reménykedtek, hogy katolikus és protestáns mintára zsidó teológiai egyetemi karokat fognak alapítani Németországban. Ezek a remények azonban még másfél évszázadig hiú ábrándnak bizonyultak, és realitása csak saját intézmény alapításának lehetett.

A Tora im derekh erec (jelen kontextusban: ’Tóra és világi tanulmányok’) a német neo-ortodoxia megalapítójától, S. R. Hirschtől származó jelszavát a nem ortodox irányzatok is követték: szimbiózisban művelték és tanították a hagyományos, vallásos tárgyakat a kortárs szekuláris tudományokkal. Lord Immanuel Jakobovits, egykori brit birodalmi főrabbi hívta fel a figyelmet (ortodox kontextusban) arra, hogy bár számszerűleg a holokausztnak több áldozata volt Kelet-Európában, a nyugat-európai zsidó létforma az, ami igazán elpusztult. Így megszűntek a régi szemináriumok is, ma már ismét a jesivák határozzák meg világszerte az ortodoxiát. Bár a 19. századi német neo-ortodoxia utódjának a modern ortodoxiát tekintjük a 20-21. században, azonban a Tora im derekh erec jelszavát hirdető háború utáni intézményekben, a New York-i Yeshiva University-n és az izraeli Bar Ilan Egyetemen, a vallási és a szekuláris tudományokat már nem szimbiózisban, hanem időben és térben elválasztva tanulják – érvel Lord Jakobovits. Reggel és este jesivatanulmányok a tanházban, napközben pedig szekuláris tanulmányok a tanteremben – nagyon más, mint amit a budapesti Rabbiképző és a hozzá hasonló neo-ortodox, pozitív-historikus és reform intézmények képviseltek.

Vajon tényleg leáldozott a Tora im derekh erec jelszavának? Úgy vélem, két fordulat történt. Egyrészt, a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve – például a Wellhausen-féle bibliakritika megjelenésével – egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hagyományos vallás „igazsága” és a tudomány „igazsága” csak nehezen hozható össze. A Szaadja gaonnal és Maimonidesszel kezdődő, a tudományos megismerés és a kinyilatkoztatás útján szerzett igazságok összeegyeztetésére vonatkozó vallásfilozófiai erőfeszítések elvesztették vonzerejüket. A 20. század második felében a tudományos „igazságba” vetett hit Kuhn és a posztmodern hatására átértékelődött, míg a vallás „igazsága” már pszichológiai, mintsem filozófiai kérdéssé vált. A vallás és a tudomány két különböző szférája az emberi létnek, más játékszabályokkal. Kuhn kifejezésével: inkommenzurábilisak. Térben és időben is elvállnak egymástól: a Bar Ilan Egyetem tanházában reggel és este Talmudot tanulnak, e két időpont között pedig a laborban kémiai kísérleteket végeznek, vagy a könyvtárban régi kéziratokat olvasnak.

A nem ortodox irányzatokban azonban nem ennyire éles a szétválás. Ezek az irányzatok ugyanis a 19. század eleje óta éppen a Wissenschaft des Judentums-ból nőttek ki. A neológ identitásnak is szerves része a történészi önreflexió, így a Rabbiképző sem szakadhat el a kortárs Jewish studies-tól. Utóbbi azonban jelentősen átalakult a 20. század során: elszakadt a neo-ortodox, pozitív-historikus és reform teológusoktól, és a bölcsészettudományok egyik ágává vált. Vallásos és nem vallásos zsidók éppúgy művelik, mint nem zsidók is nagy számban (vö. nem kell görögnek, kínainak lenni ahhoz, hogy valaki görög vagy kínai kultúrával foglalkozzon). A történettudomány mellett az irodalomtudomány, vallástudomány, nyelvészet, kultúratudomány, néprajz, antropológia, szociológia és egyéb módszertanok minden eszköztárát bevetik annak érdekében, hogy a zsidó vallás-, irodalom-, művészet- és társadalomtörténet, vagy éppen a kortárs zsidóság minél több aspektusát megértsék.

Az OR-ZSE paradigmaváltásának egy újabb aspektusához értünk el. Ezúttal tudományos értelemben vett paradigmaváltásól van szó. Ma már a Wissenschaft des Judentums-ot nem azért műveljük, mert ezáltal definiálnánk saját zsidóságunkat. Immár nem tizenkilencedik századi történészként alkotjuk meg azt a narratívát, amely közös nevezőre hozza a teológiánkat és a tudományunkat. A 21. században már túlléptünk a „Nagy Narratívákon”. Ehelyett a Jewish studies területén felhalmozott ismereteket és módszereket felhasználva próbáljuk megérteni a múltunk és a jelenünk komplex struktúráit, valamint ezek segítségével igyekszünk irányt szabni a jövőnknek is.

A teljes cikk a Szombat szeptemberi számában lesz olvasható. 

 

 

támogatás

Címkék:OR-ZSE, Rabbiképzés