Progresszív zsidógyűlölet

Íme, a World Press Photo 2013 évi nagydíjas felvétele.

A képen halott palesztin gyerekek temetési menetét láthatjuk, akik – a hozzáfűzött magyarázat szerint – Gázában egy izraeli légitámadásban vesztették életüket.

A World Press Photo honlapján a díjazottak között ez a kép szerepel az első helyen. Mondhatjuk nyugodtan, hogy immáron ez a világ egyik legismertebb, 2012-ben készült sajtófotója. (A kiállítás már Budapesten is látható.)

A felvétel címe: Gázai temetés. De a kép egészen mást üzen. A halott csöppségek, a síró vagy vádlóan a néző arcába kiáltó gyászolók archaikus érzelmeket kavarnak fel.

A fotós és a zsűri talán nem is tudja, csak sejtheti, hogy mélységes fogékonysága a gyerekhalottak iránt ősi mélységekbe nyúlik vissza: a zsidók megvádolása emberáldozattal kétezer éves história. A keresztény kultúrkörben az alaptörténet a betlehemi gyermekgyilkosság. (Máté evangéliuma persze nem így fogalmazza meg a vádat, ez az értelmezés később terjedt el.) Vajon a díjnyertes fotó nem hasonlít valamiben az alábbi festményre? Például abban, hogy a gyerekholttestek és a gyászolók fájdalma uralják a képet?

A zsidók megvádolása gyerekgyilkossággal  a mai Európában már nem vállalható. Az európaiak – a náci múlt miatt – maguk mögött hagyták ezt a nyelvezetet, de aki az iszlám világ (vagy a magyar szélsőjobb) médiáját figyeli, az megtalálja ezt a kendőzetlen nyíltságot. A nyugat-európaiak ezt ma már csak érzik/sejtik/gondolják, nyíltan nem mondják ki.

Beszéd helyett így képekkel üzennek. Ma a világpolitikában az a legfontosabb tény – üzeni szavak nélkül a World Press Photo nagy tekintélyű zsűrije –, hogy a zsidók gyerekeket gyilkolnak.

 *

A vérvád mai formában ismert rémmeséje is közel ezer éves: első ízben 1144-ben, az angliai Norwichban lángolt fel a hisztéria egy gyerek meggyilkolása nyomán. Aztán a vérvád az évszázadok során aztán végigvonult Európán, mára pedig az iszlám világban vált mainstream meggyőződéssé. A magyar közönségnek Solymosi Eszter példája a legismertebb: az 1883-ban lábra kapott hazug vád szélsőjobboldali körökben máig jó egészségnek örvend.

Az ártatlan, meggyilkolt gyermek képe rendszeresen megjelenik az európai vizuális kultúrában.

 A fenti képen az egyik legismertebb vérvádas legenda, a 15. századi trentói Simon-féle történet “gyermekmártírja” látható. (A kép egy 18. századi zsidóellenes német metszet részlete) .  Alább pedig egy 1910-ből való orosz vérvádas röplapot szemlélhetünk.

A Holokauszt után a fősodrú európai kultúra mélységes csöndbe burkolózott, majd szánta-bánta bűneit. A vérvád a történelmi panoptikumba került. (A poszt-szovjet Európában izgalmas módon egyszerre él a panoptikumban és a valóságban.)

Ám a zsidókkal kapcsolatos indulatokat a mélységes elfojtás majd a mélységes önvizsgálat sem tudta megszüntetni. A Holokauszttal kapcsolatos önvizsgálat az érzelmeket éppenséggel rettentően felkavarta és ezek új levezető csatornát kerestek maguknak. A szép új világot építő, politikailag korrekt, jogvédő, kisebbségvédő, stb. Nyugat-Európa a palesztinok szenvedésében találta meg ezt a levezető csatornát. A palesztinok a mai polkorrekt nyugati világban a szenvedés jelképei. Akkor is így van ez, ha a szomszédban ezrek pusztulnak naponta véres polgárháborúban. Szögezzük le azt, amit mindenki sejt, de nem illik kimondani: a palesztinokat azért szereti annyira a világ, mert a zsidók ellen harcolnak. A palesztinok szenvedése azért vált önálló mitológiává, mert a zsidókat lehet érte okolni.

Ez a szenvedés-mitológia ma a palesztin identitás meghatározó eleme. Ebben a nyugati mass media felelőssége egyáltalán nem elhanyagolható, mivel a szenvedés képeit minden lehetséges alkalommal szétsugározza a világba, ami a palesztinokat újra és újra megerősíti identitásukban. Ily módon a konfliktus, valamint a palesztinok Izrael-ellenes indulatainak szításában a nyugati média nem elhanyagolható szerepet játszik. A díjnyertes képnél jobb példa erre nem is kell. Mert a kép nyilvánvalóan nem dokumentáció, hanem egy hecckampány része. Akkor is, ha a fotós vagy a fotót kiválasztó zsűri ennek nincsen tudatában. Elegendő, ha azt tudják, hogy az ilyen kép a nyerő.

Mivel ez nem politikai cikk, a háttérről csak röviden: köztudomású (már aki akarja tudni), hogy a Hamasz és más iszlámista szervezetek lakóházak, óvodák, mecsetek, iskolák környékén halmozzák föl arzenáljukat, illetve ezeket a helyeket használják kilövőhelynek. Az izraeli visszacsapás – minden óvatosság ellenére – civil áldozatokkal is jár – amit aztán a Hamasz és társai világgá azonnal világgá kürtölnek, a lihegve odasiető nyugati mass media szíves közreműködésével.

A gyerekhalál természetesen tragédia. A hozzátartozók gyásza és fájdalma teljesen érthető. Ám mindez ebben a tálalásban és az adott politikai és kulturális háttérben nem együttérzést vált ki a nézőből, hanem homályos és alantas indulatokat.

A palesztinok valóban áldozatok. De nem az izraeliek áldozatai, ahogy ezt a nyugati média ábrázolja, és nem a zsidók áldozatai, ahogy ezt a magyar szélsőjobb és az iszlám világ médiája sulykolja. Ellenkezőleg: a palesztinok mindazok áldozatai, akik meggátolták őket abban, hogy – más menekültekhez hasonlóan – beilleszkedjenek új lakhelyükön, és akik menekült állapotuk és menekült tudatuk fenntartását immár 65 éve hatalmas pénzösszegekkel támogatják.

A World Press Photo nagydíjas képe nem más, mint a gyerekgyilkos zsidó archaikus képének kicsit frissített, politikailag korrekt mázzal leöntött változata. A máz azonban nagyon vékony, érezhetően pulzál alatta a régi gyűlölet.

És ha a progresszív Európa egyik nagyon progresszív szellemi műhelye ma ezt az üzenetet sugározza szét a világba, akkor Európában valami nincs rendben.