Pride: A sokszínűségét felvállaló zsidóság

A Pride hónapja, valamint konzervatív, rekonstrukcionista és reform rabbik és rabbijelöltek nyilatkozata után ismét fellángolt hazai körökben a vita a zsidóság és az LMBTQ+ közösség viszonyáról. Az alábbiakban Biró Tamás gondolja tovább a felvetett kérdéseket.

Az elmúlt évezredek során a judaizmus állandóan arra kényszerült, hogy a változó külvilágra reagáljon. Egyszer újfajta olajmécsesekre kellett alkalmazni a szombati törvényeket, máskor újtípusú váltókról kellett eldönteni, azok pénznek minősülnek-e. A környező pogány világot felváltották a kereszténység és az iszlám különböző formái, és a judaizmuson belül megjelent irányzatokra is válaszolni kellett. A földrajzi és szociológiai dimenziók mentén is állandó volt a változás. Az örökké átalakuló világban a reakciókényszernek köszönheti a zsidó vallás mai formáját. Az EU-szakzsargonban divatos szóval: a rezilienciáját. Azt a képességét, hogy a rendszer külső tényezőkre rugalmasan tudjon reagálni, sokkszerű behatásokra ne porcelánként törjön össze, hanem gumiként állítsa helyre önmagát, ha nem is mindig a régi formájában.

Emiatt kell a Pride és az LMBTQ+ mozgalmak kihívásaira is explicit válaszokat megfogalmaznia a zsidóságnak. Nem elegendő becsuknunk a szemünket, egy „don’t ask, don’t tell” hozzáállással úgy tennünk, mint ha toleránsak lennénk. Az elmúlt időszakban felvetődött néhány kérdéshez szólok hozzá az alábbiakban.

 

Mi köze a magyar zsidóságnak a Pride-hoz?

Először is tisztázzuk, az angol pride szó nem csak büszkeséget jelent. Véleményem szerint félrevezető, sőt káros, mert téves üzenetet hordoz, a „meleg büszkeség hónapjáról” beszélni.

Az angol pride jelentése az Országh-szótár szerint (Országh–Magay–Futász–Kövecses, 1999, p. 730) többek között ’1. büszkeség, önérzet; 2. gőg, dölyf; 3. tetőpont, csúcspont.’ Pontosabb meghatározásokat adnak az egynyelvű szótárak (például: Oxford, Cambridge, Collins, Britannica), ahol visszatérően önálló jelentésként szerepel a következő: „a feeling that you respect yourself and deserve to be respected by other people”; „your feelings of your own worth and respect for yourself”; „consciousness of one’s own dignity”. A magyar önérzet szó csak részben adja vissza ezt a jelentést. Angolban a gay pride – akárcsak a szintén gyakori proud Jew – kifejezés arra utal, hogy az illető felvállalja az identitásának valamely aspektusát önmaga és a külvilág előtt, és ezt a külvilág is tiszteletben tartja. Nem kell büszkének lenni rá, de nem is kell szégyellni. Csak tiszteletben tartani és tartatni.

Meleg büszkeség napjára azért van szükség, hogy meleg embertársaink bátran felvállalhassák önmagukat és társukat. „Hetero büszkeség napjára” azért nincs szükség, mert heteroként nem kerülünk olyan szituációba, hogy a partnerünket nem vállalhatnánk fel. Hányszor látom, hogy meleg párok elengedik egymás kezét, amint kiérnek a biztonságosnak tartott Újlipótvárosból a Szent István körútra! Egy heterónak eszébe se jutna elengedni szerelmét hasonló esetben.

Az ilyen értelemben vett pride hiánya nem ismeretlen a magyar zsidóság számára. Nem volt még olyan régen az, amikor alig észrevehető összekacsintásokkal jeleztük, hogy a másik „szintén zenész,” azaz „falunkbéli”. Amikor óvatosan méricskéltük a másikat, hátha ő is zsidó, felfedhetjük-e neki azt, hogy „az én felmenőim is a fasizmus áldozatai voltak”. Amikor fel voltunk azon háborodva, hogy a Habad nyilvános hanukkai gyertyagyújtást szervez, és kiviszi az utcára a mi belső titkos világunkat…

A meleg „büszkeség” és a zsidó „büszkeség” fogalma ugyanarról szól: olyan társadalomban szeretnénk élni, amelyben a számunkra fontos identitásainkat felvállalhatjuk nyilvánosan – anélkül, hogy azokra a külvilág részéről bármiféle reakcióra számítanánk.

Azonos neműek házassága egy liberális társadalomban

A világ zsidóságának túlnyomó része még mindig hisz a liberális demokráciában, a 19. század naiv optimizmusára rácáfoló 20. századi borzalmak ellenére. Nem hisszük, hogy jobb lenne az életünk egy olyan közegben, amelyben a hatalom a maga értékeit ráerőlteti a társadalomra. A 20. század nem kérdőjelezte meg a liberális eszméket, hanem azt bizonyította, mennyire fontos vigyáznunk rájuk.

Nem gondolom tehát, hogy egy liberális demokráciának korlátoznia kellene az élet legtöbb aspektusát. Lehet, hogy nem szeretem a heavy metal zenét, de nem kívánom, hogy betiltsák azt. Rosszallom, amikor a vállpántos ruha alól kibukkan a női melltartó pántja, de ellenezném, ha egy rendelet szabályozná a közszemérmet. Vallásom tiltja mind a sertéshús, mind a kutyahús fogyasztását, de törvényileg egyiket sem szeretném eltörölni. Egy liberális demokráciában a jogrendnek csak és kizárólag azt szabad korlátoznia, ami a társadalomnak, ill. benne az egyéneknek árt. Így legitim közegészségügyi okok miatt maximálni koncerteken a hangerőt, felügyelni a kereskedelmi forgalomba kerülő húsok minőségét, továbbá a közterületek nyugalma érdekében fenntartani bizonyos viselkedési normákat. Történelmileg nézve a folyamatot, a közegészségügyi szabályok folyamatosan szigorodnak, míg a közterületek nyugalmába egyre több viselkedési forma fér bele.

Mivel az egyneműek szexuális élete nem árt senkinek, a homoszexualitás büntethetőségét megszüntették a 20. század második felében. Hasonlóképpen nem látom, miért kellene egy férfi és egy nő frigyére korlátozni a házastársi viszony fogalmát. A világtörténelemben, a világ kultúráiban sokféle élettársi viszony volt és van. Azokat a formákat, amelyek károsak a társadalomra, illetve benne az egyénekre, tiltani kell, ilyenek például a kiskorúval kötött házasságok és a kényszerházasságok (beleértve a dinasztikus házasságokat). Amúgy viszont – amennyiben megfelelő jogi keretek alkothatók egy liberális demokráciában – miért kellene behatárolni szabad emberek szabad választását?

Sokak szerint azért, mert a homoszexualitás csökkenti a társadalom reprodukciós rátáját. De vajon jobban segíti az a demográfiai folyamatokat, ha homoszexuálisokat boldogtalan heteroszexuális házasságba kényszerítünk, mint ha lehetővé tesszük nekik a mesterséges megtermékenyítést, a béranyaságot és az örökbefogadást? Miután kutatók megállapították, hogy a homoszexualitás az állatvilágban is elterjedt, számos evolúciós elmélet született annak megmagyarázására, hogyan járul hozzá ez a látszólag hátrányos jelenség a fajok sikeres fennmaradásához. Nem láttunk még olyan fajt, amely a homoszexualitás miatt halt volna ki.

Amennyiben a zsidóság érdeke egy olyan társadalom, amelyben sokféle kisebbségi identitás – beleértve a vallásos és nem vallásos zsidó identitási formákat is – megfér egymás mellett, akkor érdekünk egy olyan állam, amely csak akkor szól bele az egyén életébe, ha az szükséges.

 

A Tóra tanítása és a társadalmunk

De mit kezdjek akkor a tórai tilalommal? „Férfiúval ne hálj, amint hálnak nővel; utálat az” (Lev 18,22). A kérdésre sokféle válasz létezik, én itt két választ adok. Röviden: akárcsak az étkezési előírások esetén, az állam ne szóljon bele, és a zsidóság irányzatai pedig eldöntik, felekezeten belül mit engedélyeznek.

Először is, még a bibliai vers záró szavai ellenére is, kétséges számomra, hogy ezt a mondatot olyan univerzális állításként kell-e felfogni, amelynek érvényt kellene szereznem a modern társadalomban. Igen, lehet, hogy a hitem szerint „utálat az”, de nem feladatom a hitemet ráerőszakolni a külvilágra. Mint ahogy azt se szeretném, hogy keresztény, muszlim vagy buddhista, esetleg radikális környezetvédő vagy kommunista embertársaim rám erőszakolják a világnézetüket. Még akkor se, ha ők úgy vélik, az én saját érdekemben erőszakolják rám a meggyőződésüket. Mindenki gondolhat azt a másikról, amit akar. Én nyilván hitetlenként pokolra fogok jutni sokmillió embertársam szerint, mások pedig a Föld elpusztítóját vagy a társadalmi kizsákmányolás kiszolgálóját látják bennem. Lelkük rajta, engem nem érdekel, „amíg a négy fal közt teszik”. Tekinthetem-e én is „utálatnak” a homoszexualitást, ha azt embertársammal nem érzékeltetem? Nehéz „a négy fal közt” tartani az érzelmeimet.

Hozzáteszem, a Tóra már eddig is számos olyan előírást tartalmaz, amelyet nem kényszerítünk rá a környezetünkre. Nem hányjuk irgalom nélkül kardélre a bálványimádó város lakóit (Deut 13,13-19), és nem kényszerítjük házasságra lányainkat az első szexuális kapcsolatukat követően (Deut 22,28-29). A Biblia szövegének szó szerinti olvasása egy ma már rég letűnt világba visz vissza bennünket. Megváltoztak az értékeink. Sokan úgy érzik, értékeink a Biblia igazi szelleméhez kerültek közelebb azzal, hogy zárójelbe tettük, ignoráljuk a Biblia sok szakaszát.

Ma már, remélem, senki nem tartja elfogadhatónak a rabszolgatartást, amelyet nem is annyira régen még éppen a Bibliára (például Exod 21,2–11, Deut 15:12–18) hivatkozva védtek az anti-abolicionisták. A rasszizmust sem legitimálja ma már Noé átka (Gen 9,25). Az országos főrabbi a közelmúltban csak arra hivatkozott, hogy mindannyian Isten képmására teremtettünk (Gen 1,27), és nagyon helyesen ignorálta a fajok közötti különbségtételt évszázadokon keresztül alátámasztó bibliai helyeket. A Bibliában oly gyakran alkalmazott halálbüntetést sem kívánjuk visszahozni legtöbben. Egy izgalmas, a 19. század óta a zsidóság köreiben szunnyadó vita az, hogy szeretnénk-e ismét bemutatni a szentélybeli áldozatokat, sok-sok állat (értelmetlen? – ez a vita tárgya) elpusztításával. Szerencsénkre nem épült még fel a 3. szentély, a szamaritánusok pészahi bárányáldozatát pedig könnyű halákhikus okokból elítélni, így ez a vita egyelőre pihenhet tovább („szunnyadozik a szakadás” a zsidóságban). Vajon a homoszexualitás változó megítélése is hasonló történet lesz?

A mindenkori aktuális értékekhez igazodó értelmezést elősegíti az, hogy kreatívan olvashatjuk a Bibliát. A rabbik, a szóbeli tanra hivatkozva, gyakran meglehetősen szabadon értelmezték a tórai szövegeket. Így például a Tórában többször is előforduló talio-elvet („szemet szemér, fogat fogért”, vö. Exod 21,24–25 és Lev 24,19–20) a bölcseink úgy alkalmazták, hogy a testi sértést arányos pénzbüntetéssel kell kompenzálni (bBK 83b–84a). A lázadó fiú (Deut 21,18-21) törvényét alkalmazhatatlanná tették, és a levirátusi házasság helyett a halica szertartás felé vitték el a gyakorlatot. Vajon a homoszexualitás tilalma is „kidumálható”?

Ezen a ponton áttérünk a második észrevételemre. A homoszexualitás látszólag fekete-fehér bibliai tilalma nagyon sok részletkérdést vet fel. Pontosan mire vonatkozik a homoszexualitás tórai tilalma, ha azt bibliai alapon akarjuk társadalmi normává tenni? Kizárólag a férfiak közti nemi aktusra. Viszont az „amint nővel hálnak” kifejezés fiziológiai okokból nem értelmezhető szó szerint. Feltételezhető, hogy a hüvelyi behatolásnak ebben az összehasonlításban az anális penetráció felel meg. Ebből a versből levezethető a férfiak közti szex egyéb formáinak a tilalma is? Levezethető a férfiak közti homoerotikus érzelmek tilalma? Na és a homoerotikus érzésekkel rendelkező, de azokat nem feltétlenül megélő emberek megvetése? Vajon a tilalom csak Izrael fiaira vonatkozik, mint a tórai törvények túlnyomó része, vagy a Homo sapiens faj valamennyi egyedére? Ha ugyanis a homoszexualitás tilalma csak zsidókra vonatkozik, akkor vallásomra hivatkozva nem kérhetnék többet az államtól, mint a halákhikus értelemben vett zsidók közti azonos neműek házasságának betiltását.

Feltéve persze, hogy nem sikerül – a látszólagos tórai tilalom ellenére – halákhikusan engedélyezni a homoszexuális kapcsolatot, mint arra oly sokan tettek már kísérletet modern ortodox oldalról is.

 

Ki a rabbi?

Az előbbi kérdések megválaszolásához arra van szükség, hogy három különböző területen is felkészüljön a válaszadó. Egyrészt, szükséges a releváns források ismerete, megértése eredeti nyelven. A rabbinikus zsidóságban ismeretlen az, hogy egy kérdésre kizárólag a bibliai szövegből (annak fordításából) adjunk választ, hanem figyelembe vesszük az előző generációk bölcsességét, a teljes rabbinikus irodalmat is. Másrészt, szükség van arra, hogy a válaszadó a fellelt forrásokat megfelelően tudja kezelni: filológiailag értelmezni, történeti kontextusba elhelyezni, kritikai szemmel megítélni azok súlyát a döntéshozatal során. Harmadrészt, figyelembe kell vennie azt a társadalmi közeget is, amelyben a döntése megjelenik. Már a talmudi rabbik is vontak vissza tilalmat, mert döntésüket a közösség többsége nem fogadta el (pl. bAZ 36a), máskor viszont inkább megtiltották a közösség érdekében azt, ami tórailag engedélyezett lett volna („kerítések” a Tóra körül).

Ezek a döntések tehát nagy felkészültséget igényelnek, és nagy felelőséggel járnak. Huszonéves koromban többször is (két neológ és egy ortodox rabbi) feltették nekem a kérdést, szeretnék-e rabbinak menni. Mindannyiszor nemmel válaszoltam. Inkább kutatóként figyelem meg ezeket a döntéseket, de nem alakítom őket – mint egy művészettörténész, aki elemez, de nem hoz létre műalkotásokat. Kérdéseket teszek fel, szempontokat vetek fel, de nem döntök. Éppen ezért nagyon nagyra becsülöm mindazokat, akik felvállalják a döntéshozatalt halákhikus kérdésekben.

A legutóbbi nyilatkozatot sokan azért támadják, mert aláíróit nem tartják „valódi” rabbiknak. Persze, itt egy tipikus ad hominem érvelési hibával van dolgunk, hiszen az érvelés érvénye független az érvelő személyétől. Egy rabbi döntését saját közössége elfogadja, más közösségek nem fogadják el feltétlenül, míg a Szombat értelmiségi olvasói a szerzőtől függetlenül elgondolkodnak az olvasottakon. Mégis felmerül a kérdés: kit tekintünk rabbinak? Ki az, akinek a szava különösen sokat nyom a zsidó közösség életében?

Véleményem szerint mindenki lehet rabbi (függetlenül attól, hogy van-e éppen közössége, esetleg más rabbinikus munkakört tölt-e be), aki rendelkezik azzal a tudással, hogy a forrásokat olvasni tudja, aki rendelkezik azzal a készséggel, hogy azokat értelmezze, és rendelkezik azzal a bátorsággal, hogy ezek alapján állást foglaljon. Mindenki, aki szellemi erőfeszítése révén irányt mutat a zsidóságnak. A nyilatkozat szerzői hangsúlyozzák: „Az aláírók különbözőképpen gondolkodnak a zsidó hagyomány értelmezéséről, és világnézeti eltérések is vannak közöttünk”. Én se biztos, hogy bárkit alkalmaznék rabbiként a saját zsinagógámban – de attól még rabbinak tekintem őket, jelző nélkül.

(Eltérően egyes ortodox médiumoktól, ahol állandóan „neológ rabbi”-ként hivatkoznak a Mazsihisz alkalmazottjaira. Vajon milyen értelemben virág a művirág, mennyiben fegyver a játékfegyver? Döntse el ki-ki magának. Vajon rabbinak számít a „neológ rabbi”? Döntse el a kedves olvasó! – ezt sugallják felém az említett médiumok.)

Ezt a nyilatkozatot a haladó zsidóság szivárványának széles spektrumáról írta alá jónéhány rabbi, rabbinövendék, vallási vezető. A judaizmus sokféleségének a felvállalása, a pluralizmus ünnepe, ami a reziliencia egyik záloga. Remélem, még sokan fognak hozzászólni napjaink zsidóságának egyik legfontosabb kérdéséhez.