„Populista álhírek sulykolása”

Körkérdést intéztünk a Hamasz Izrael ellen indított háborújáról, annak világvisszhangjáról, az antiszemitizmusba is áthajló Izrael-ellenes tüntetésekről írókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz. Az alábbiakban Nagy Gabriella, az Újkelet.live online izraeli-zsidó hírportál szerkesztője válaszol.

Milyen minőségi változásokat hoz a Közel-Keleten a Hamász Izrael ellen indított háborúja?

Az egész közel-keleti régiót érintő lényeges változás éppenséggel már a küszöbön volt, amikor a Hamász “közbelépett” a Szimchát Tóra-i szörnyű támadás révén. A végső katarzisra nem hetekkel ezelőtt kezdtek el a lehető legnagyobb titokban felkészülni, de nyilvánvalóan a kedvező alkalomra vártak, és az időzítés nem volt véletlen.

Miközben az Egyesült Államok egyfelől mindinkább belebonyolódott az orosz-ukrán háború végtelennek tűnő erő- és hatalmi próbáinak útvesztőibe, a másik oldalon szintén washingtoni közvetítéssel, szeptemberre már erőteljesen felgyorsultak a szaúdi– izraeli normalizációt véglegesítő tárgyalások eseményei. A Hamász számára ebben a klubban nyilvánvalóan nem osztottak lapot.

Nem mellesleg, Rijád időközben kínai közvetítéssel helyreállította diplomáciai kapcsolatait Teheránnal, Binjámin Netanjahu miniszterelnök pedig néhány nappal a támadás előtt New Yorkban jelentős, közös terveket sejtető sikereket ért el, többek között a szintén Hamász-szimpatizáns Recep Tayyip Erdogan török elnökkel történő, szívélyesnek nevezett találkozója révén.

Mindezen diplomáciai eredmények, mondhatni, már a múltéi, ugyanis az októberi támadással Jahja Szinvar és társai elsődleges célja a figyelemfelkeltésen, illetve terelésen túl, a folyamatban lévő közel-keleti változások megakasztása volt, miközben abban reménykedtek, hogy a Hamász elleni izraeli háborúra válaszul, az iráni vezetés magával rántja az egész régiót. Teherán azonban, katonailag egyelőre óvatosan kezeli a kialakult helyzetet, ugyanakkor Vlagyimir Putyin orosz elnökkel egyetemben szítva a nemzetközi közvéleményt, retorikailag egyértelművé tették, kinek az oldalán állnak.

Egy nemzetállamot ért támadás esetén, hivatkozva a jogos önvédelemre, az izraeli hadművelet célja a déli, és időközben kiegészülve az északról érkező fenyegetés gyökeres megszüntetése. A zsidó állam győzelme azon túl, hogy biztosítja nemcsak az izraeliek, de a környék biztonságát, olyan mértékű változást eredményezhet, ami hatással lesz a szűkebb, és a tágabb értelemben vett régióra is.

Hogy valójában milyen mértékű változásra számíthatunk, nem hamarkodnám el a választ, ugyanis nem feltétlenül csak Izraeltől függ. Egyelőre azonban még azt sem látni, hogy mikor és hogyan lesz vége a háborúnak, tekintettel a szomszédos Hamász mellett aktívan tevékenykedő iráni proxiszervezetek, köztük a Hezbollah, és a jemeni hútik villongásaira, és a hadsereg előrehaladását lassító ideiglenes tűzszünetre a részleges túszalku jegyében.

Ami a jövőt, és a háború utáni, régióbeli változásokat illeti, Izraelen kívül az Egyesült Államok és a szaúdi vezetés szerepvállalása szükséges. Emellett a Hamász terrorfejlődését pénzelő, és immár okafogyottá váló Katar behúzása a jó ügy érdekében hasznos fejlemény lehet. Netanjahu korábban, még a háború előtt hangsúlyozta, miszerint a szaúdi normalizáció végső megoldás lehet a palesztin konfliktusra (is), előrevetítve a régió gazdasági prosperitásra épülő átfogó békéjét, kizárva ez által az iráni agressziót.

A Hamász remélt céljaival ellentétben, az október hetedikei támadás Rijád izraeli normalizációját nem akasztja meg, legfeljebb késlelteti. Az Egyesült Államok és a régió békepárti támogatói által előrevetített jövő mindenekelőtti függvénye a Hamász tényleges kiiktatása, és a gázai övezet teljes mértékű demilitarizálása. Másrészt, a Joe Biden amerikai elnök, és nemkülönben az Ábrahám Egyezmény országai által is támogatott palesztin rendezéshez egy szalonképes rámalláhi partnerre lenne szükség, ami jelenleg sehol sincs a láthatáron.

Amennyiben teljesül, a zsidó állam számára legalábbis legfontosabb feltétel – a Hamász kiiktatása –, a szaúdi normalizáció ismét aktuálissá válik. A királyság de facto vezetője, Mohammed bin Szalman szaúdi trónörökös egy több szempontból megújult régió normalizációs folyamatának csúcsát jelentő, szaúd–izraeli kapcsolatok elindításának lehet a társszerzője. Hasonlóképpen a palesztinok egyfajta Atatürkjeként, élhető alternatívát felajánlva, megszabhatja a határt a rámalláhi végtelen követeléseknek, és egyúttal megalapozhatja a Közel-Kelet stabilitását.

Mit szólsz az Európában és Amerikában is zajló palesztin-szimpatizáns tüntetésekhez?

Visszatérve a jelenre, egyelőre az elszenvedett izraeli veszteségek, és a háború okozta nehézségeken kívül a futótűzként terjedő antiszemitizmus, és a nyomában fellobbant palesztin-párti mozgalom világszerte nehezíti a zsidóság helyzetét. Nem véletlenül, hiszen ez volt a Hamász egyik célja, az immár forgatókönyvszerű Izrael-ellenesség szítása palesztin-szimpatizáns tüntetésekkel fűszerezve.

A szörnyű mészárlások, illetve a túszok elhurcolása utáni izraeli megtorló háborúval, és következményeivel nehéz elképzelni, hogy a Hamász ne számolt volna. A nyugati államok egységes elítélő hozzáállása ellenére, a nemzetközi támogatásra épülő tervüknek megfelelően, továbbra is az esélytelen túlélésre játszva, a közvélemény megosztására hajtanak.

Sajnos azt kell mondani, hogy az izraeliek az elmúlt évek során – nem mintha lehetne –, de már hozzászoktak a különböző intenzitású antiszemita kampányokhoz. Amint a zsidó államot különböző terrortámadás éri, és válaszul a hadsereg gyakorolja az önvédelemhez való jogát, a világ menten felháborodik, és kibújik a palesztin-szimpatizáns szög a zsákból, azaz a fő hangadó médiából. Jelen esetben a hangulat fokozásáról a már említett iráni és orosz retorika gondoskodik, a prominens társulathoz pedig a nemrégiben még nagy Izrael-barátként mutatkozó török elnök is csatlakozott.

A kialakult pattanásig feszült helyzet jelentős szereplője a nagyhatalmú média, illetve a TikTok és a Twitter/X platformok, nemkülönben a mögöttük álló politikai érdekek. Az ilyen mértékű figyelem és lázítás teljességgel érthetetlen, miközben az egész világon milliók, köztük gyerekek halnak meg éhezésben, vagy háborús agressziók során, ami valahogy kiesik az általános figyelem középpontjából. Bezzeg a megszálló Izrael, és az úgynevezett palesztin-ügy örökzöld téma…

Az egyoldalú tájékoztatás, és persze a populista álhírek sulykolása, mint a mágnes vonzza mindazokat, akik, jelen esetben nem igazán, vagy egyáltalán nincsenek tisztában a háborút kiváltó okokkal, nem kevésbé a Közel-Kelet politikai hátterével. A palesztin-szimpatizáns mozgalom lelkes tüntetői előtt kizárólag a „megszállt területeken fék nélkül gyilkoló izraeli katonák” médiában terjesztett képei lebegnek, mellőzve a leghalványabb emberi érzelmet az októberi brutális mészárlások áldozatai, vagy a válogatás nélkül elhurcoltak iránt. Elismerve, hogy egyes radikális nézeteket való izraeli politikusok, és híveik által terjesztett rémhírek csak olajat jelentenek a tűzre, úgy tűnik, az úgynevezett megszállás ellen tüntetők forrásai azon alapvető háttérinformációkat is nélkülözik, miszerint Izrael valójában meg akarja-e szállni Gázát a háború után, vagy sem.

A rossz hír, hogy az Amerikában és Európában kialakult antiszemita feszültség korántsem tetőzött, mi több az izraeli háború valamilyen formájú lezárása sem garancia a kedélyek csillapítására. Túlzott idealizmus lenne azt állítani, hogy végül a józan belátás győzni fog, és az Izrael és kvázi az egész zsidóság ellen tüntető tömeg, illetve a hazugságokat terjesztő média mögött állók hirtelen megvilágosodnak.

A határokat azonban világossá kell tenni. A nyugati világ, így Izrael sem kérdőjelezi meg a szólásszabadság jogát, mint alapvető demokratikus érték, de lennie kell egy vörös vonalnak, amelynek átlépése nem elfogadható. Példaértékű, ahogyan a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának szóvivője leiskolázta azt az újságírót, aki durva érzéketlenségnek nevezte Biden elnök, szerinte palesztinokat sértő megjegyzését, meg sem említve az okokat kiváltó tényeket. Egy másik alkalommal John Kirby ismételten felemelte szavát, amikor népirtás miatt Izraelt bűnösnek nevezték, világossá téve, hogy aki itt bűnös a népirtásban, az a Hamász.

Végezetül egy fontos nyilatkozat, ami rávilágít a közszereplők felelősségére, nemkülönben a dolgok állására, melynek irányában a világ mostanság halad, valamint arra is, hogy amit a Hamász művelt október hetedikén, arra nincs semmilyen magyarázat, nem létezik olyan újságírói fordulat, hogy DE.

Az izraeli Kan közszolgálati csatornának nyilatkozó, egyébként megosztó politikai nézeteiről ismert Michel Houellebecq francia író felhívta a figyelmet az egyre növekvő antiszemitizmusra, holott elmondása szerint úgy vélte, az október hetedikei támadás a zsidók iránti általános szimpátia mozgalmát fogja kiváltani, és ennek pont az ellenkezője történt.

Vázolva a jelenlegi európai helyzetet, megjegyezte, „távolabb vagyunk a békétől, mint valaha. Az embereknek meg kell érteniük, hogy Izraelt nem lehet felszámolni. Úgy tűnt, számos arab ország megértette ezt. Mindenkinek meg kell értenie, hogy Izrael itt van és marad.”

Továbbá, amikor Houellebecqet megkérdezték, megtörténhet-e egy második holokauszt, azt válaszolta: „Nem ugyanúgy. Ipari értelemben nem fog megismétlődni, de új pogromok formájában? Igen, megtörténhet. A pogrom a modellben, Oroszországban volt, amikor az emberek megtámadtak egy zsidó negyedet, és ez most megtörténhet Franciaországban is.”