Politika az emlékbeszédben? Nehogy már!

A mártír-megemlékezések margójára, avagy gondolatok az emlékbeszédekről.

„A mártír megemlékezéseken beszélni egyszerre nagy megtiszteltetés, és nehéz feladat.”

Ez a rettenetes közhely, aminek leírása nélkül nem lehet értekezni erről a műfajról.

Leírtam, túl vagyok rajta, és akkor kezdjük.

Tíz éve ér a megtiszteltetés (lehetőség?), hogy a pécsi mártír megemlékezéseken beszédet tarthatok. Minden év februárjában kezdődik a gyomorgörcs, hogy mit tudok mondani a megemlékezőknek, ami nem közhelyes, de érdekes. A beszédek általában az ünnepség előtti pénteken készülnek el és vasárnap hajnalban nyomtatom ki. Izgulok, mert előttem van egy kép, Zsuzsika nagynéném fényképe (élt 4 évet) az Ő elvárásainak kell megfelelnem, nem hozhatok rá szégyent. A szégyen az én olvasatomban azt jelenti, hogy olyan szónoklatot tartok, amiben a SOÁ-t egy olyan történelmi eseménynek mutatom be, mikor is szenvedtünk mi, zsidók, és ami nem üzen mást a XXI. századnak, mint hogy soha többé nem történhet meg. De Zsuzsika szeméből én nem ezt az üzenetet olvasom ki. Ha ránézek, azt gondolom, meg kell, hogy találjam az elmúlt évben azt a gondolatot, azt a történetet azt az érzést, ami nem érthető meg az 1944-ben elszenvedett traumák ismerete nélkül. Azt szeretném, hogy mi, a pécsi közösség, a közelmúltban együtt megélt történeteinkben értsük vagy érezzük, hogy mártírjaink hiánya meghatározta  jelenünket, miként meghatározza a jövőnket is. Teljesen más lenne nem csupán közösségünk, hanem városunk és országunk is, ha az a teremtő erő és barátság az a hit és kétkedés, és az a szeretet közöttünk lehetne, amit eltüntetettek a gyilkosok. Erről az itt maradt hiátusról kell szólnom, arról, hogy mi valódi közösség vagyunk, amíg értjük a múltunkat és elhelyezzük a jelenben és talán a jövőben is. Itt és most – pontosabban ugye ott és akkor – az emlékező közösségnek ezt az érzést kell segítenem megélni. Nagyon óvatosan, hiszen a lehetőség tele van buktatókkal.

Vigyázni kell – mondják barátaim, és hallom saját belső cenzoromtól – ne legyen politika a beszédben. Itt a pártpolitikára gondolnak, és persze vigyázok, hiszen temetőben vagy zsinagógában szólok. Elvileg könnyű kérés ez, hiszen nem szeretem a pártpolitikát, untat. Ugyanakkor azok az események, melyek aktuálissá tehetik mondandómat, óhatatlanul aktuálpolitikaiak, és nem csupán ideológiai értékek mentén meghatározottak, vagyis nagyon közel vannak a pártpolitikának nevezett kérdésekhez. Az elmúlt tíz évben egyszer kaptam kritikát a miatt, hogy túlságosan aktuálpolitikai beszédet mondtam. (Ez akkor történt, amikor Pécsett utcát neveztek el Wass Albertről, aki számomra személyében és esztétikájában is méltatlan erre a nagy tisztességre, és ennek adtam hangot.) Talán igaza is volt kritikusaimnak, nem biztos, hogy ezen az eseményen el kellett hangoznia ennek a vacak névnek.

De hát az érzelmek ezen a napon és ebben a témában nagyon zabolátlanul tudnak viselkedni. Még most is, hogy nem beszédet írok, csak egy szöveget a beszédről, gyakrabban használom a delete gombot a számítógépen, mint bármelyik másikat. Nem az érzelmekkel van a baj természetesen, hanem a zabolával, vagyis hogy a fájdalom ne váljék rossz melodrámává. Annyit beszéltünk és beszélünk a veszteség érzésről, hogy nagyon nehéz eredeti módon megmutatni, amit akarok. Mert az érzelem – ugye hangsúlyos, hogy nem érzelgősség – a harapása a beszédnek, szeretem Zsuzsikát és a meg nem ismert rokonaimat. És általuk is – ez nem kizárólagos, de hangsúlyos – szeretem a zsidóságomat. Minden beszéd erről szól, ha ezt el tudom mesélni. Hát ehhez tényleg nem kellett volna az a fűzfapoéta…

Sok beszédet hallottam, ahol a szónok – érezve felelősségét, és talán félve a személyességtől – történelemórát tart a Holokauszt helyi stációiról. Nem szeretem ezeket a beszédeket, és nem is tartok ilyet. Tanultam, hogy a traumák téves feldolgozása az intellektualizálás. A történelem megismertetése történészi feladat, én meghagyom nekik, és valljuk be, már az unalomig ismerjük a történéseket. Aztán persze mindig kiderül, hogy mégsem, de ez most nem témája ennek a dolgozatnak.

Speciálissá teszi (először azt írtam, nem könnyíti meg) a beszéd megírását, hogy a megemlékezők közt számos nem zsidó is van – teszem hozzá rögvest: hála I’tennek. Ez jelzés nekem, hogy nem belső zsidó ügyünkről van szó, amit mindig mondunk-mondok, de rendszeresen túlsúlyos a megköszönése a nem zsidó gyászolóknak a részvételért, saját magam előtt is gyanús. Ilyenkor vagyunk vagy lehetünk őszintén együtt pécsiek, és ez olyan szép gondolat, hogy talán vezérmotívuma is lehet a következő emlékbeszédemnek.