Pillanatkép Nagy Imre ürügyén

Nem Nagy Imre működését kell itt vizsgálni, hanem azokét, akik az áthelyezésről döntöttek. Az ő nemzeti önképük változása a meghatározó, nem Nagy Imre érdemei és bűnei. Az önreflexiónak hátat fordító és attól folyamatosan távolodók szemüvegén keresztül nézve egyre irritálóbbá válik egy olyan ember, aki óhatatlanul egy személyben hordoz jót és rosszat.

A Fidesz kormány a Kossuth tér nagy átalakítása során elvitette az 1945 után felállított szobrokat és visszahelyezte az (újra kifaragott, bronzba öntött) 1945 előtti emlékműveket. Utóbbiak mind a Horthy kor szellemiségét tükrözik – merthogy a térnek ebben az időben alakult ki a politikai arculata. Andrássy Gyula monumentális lovas szobra, Tisza István tragikus hangulatú emlékműve, valamint a gyászoló Kossuth szoborcsoport mind a történelmi Magyarország nagyságát és a trianoni döntés tragikumát volt hivatott kifejezni.

Nagy Imre szobrához azonban nem nyúltak, holott technikailag kézenfekvő lett volna az egész átalakítást egy csapásra elintézni. Ám akkor még Nagy Imrére még szükség volt, hiszen a kormány tagjai is az ő emlékművénél emlékeztek 56-ra.

Az Orbán-kormány azonban dinamikusan halad egy mindinkább mitologikus, jobboldali világkép felé – nem feltétlenül konzisztens világnézeti okokból, hanem mert a hatalom dinamikája erre sodorja. A Fidesz és Orbán Viktor politikáját régóta nem a konszenzuskeresés, hanem a konfrontáció jellemzi: újabb és újabb területek meghódítására tör a gazdaságban, a politikában, a történelemben, a szimbolikus szférában.

Nagy Imre nem olyan kényelmesen használható szimbólum, mint Kossuth, aki egész életében patrióta volt, s ezért lehet szeretni, vagy Rákosi, aki egész életében kommunista volt, s ezért lehet utálni. A pályáját kommunistaként kezdő, majd patrióta mártírként végző Nagy Imre a merev, jókat és rosszakat vizionáló gondolkodás számára besorolhatatlan, ugyanakkor konszenzuskereső közegben nagyon is alkalmas szimbolikus személy. Helyébe éppen ezért most a konfrontáció újabb anakronisztikus szimbólumát, a vörösterror áldozatainak Horthy-szellemű emlékművét állítják fel. Nagy Imre annak szimbóluma, hogy egy emberben (és egy nemzetben) fér meg jó és rossz: ez a tudat vált terhessé az olyan politika számára, amely az önreflexiótól elfordulva szilárdan halad egy infantilis önkép irányába, ahol, a népmesékhez hasonlóan, jók és rosszak állnak szemben egymással. Olyan nincs, hogy Árgyélus királyfi és a hétfejű sárkány egyazon személyben lakozzanak.

 

E politika lényege éppen az, hogy mindig újabb és újabb konszenzust kell felborítani és újabb, az ellenségtől elhódítandó területeket keresni. Mivel a politizáló magyar közönség nagyon fogékony a sérelmi politikára, ez a provokáció újra és újra nyerő stratégiának bizonyul. A provokációtól felhergelt ellenzéki elit pedig nem képes a kritikus tömeget a rendszer ellen mozgósítani.

Zsidó szemmel nézve különösen kényelmetlen, irritáló látni, ahogy az uralkodó új elit egyre mélyebbre ássa magát az antiliberális nacionalizmus sáncai mögé. Mivel azonban a világ változik, a mai antiliberális nacionalizmus nem ugyanaz, mint az 1919-ben színpadra lépett antidemokratikus nacionalizmus volt. Az akkori zászlajára tűzte az antiszemitizmust, ez a mostani nem győzi elítélni azt, és kimondottan keresi a kapcsolatot a nemzeti és/vallásos beállítottságú zsidó körökkel – miközben a kozmopolita/liberális zsidó világhatalom rémképéből, anélkül, hogy néven nevezné, megtart és használ egy darabot.

Nyugat-Európa országai a maguk dinamikája szerint haladnak előre a nyitott társadalom útján, újabb és újabb kihívásokkal szembesülve. (Lásd alább.) Magyarország és a hozzá felzárkózó Kelet-Közép-Európai politikai rendszerek is dinamikusan haladnak az ellenkező irányba, egy egyre bezárkózóbb társadalom felé, újabb és újabb területeket hódítva vissza az „idegenektől” – vagyis egy összetettebb, megengedőbb, felnőttebb gondolkodástól. Térben, időben, történelemben, gazdaságban, politikában, köztereken nyomul előre ez a fajta nemzeti szellem, magyar honvédők és idegen betolakodók harcának tüntetve fel lassan mindent, ami az országban történik.

A magyar társadalom mélységes bizalmatlansága és szorongása az ismeretlen világtól ennek a politikának legfontosabb táptalaja. Ezeket az érzéseket erősíti szüntelenül Orbán Viktor és a nevével fémjelzett rendszer. A sérelmi politika iránti fogékonyság meghatározó tényező.

Ez az egyetlen lehetséges magyarázata annak, hogy a magyar társadalom kritikus tömegét sikerült 2008-ban a 300 forintos vizitdíj ellen heccelni, míg ma, a leromlott egészségüggyel együtt járó mérhetetlenül sok teher sem tudja az embereket nagy számban mozgósítani.

Ezeknek az érzéseknek hízeleg, amikor az idegeneket újabb és újabb szférákból kergeti ki: Soros Györgyöt és egyetemét az oktatásból; Nagy Imrét vagy Károlyi Mihályt a magyar történelmi panteonból és a Kossuth térről; az 1944-89 közötti időszakot a felelős nemzeti tudat szférájából; a neki nem tetsző Holokauszt-elbeszélést a magyar publikum látóteréből; a határon túli világ történelmét (Schmidt Mária javaslata szerint) a tankönyvekből; és mindenek előtt persze a migránsokat az ország környékéről is.

Minden konkrét és szimbolikus dimenzióban folyik tehát az „idegenek” kiszorítása.

*

Ugyanakkor az uralkodó hatalom határozott léptekkel távolodik egy bizonyos szférától, amelynek megismerése különösképpen szorongatónak tűnik. Önmagunk sötét oldaláról, rejtett dimenzióiról van szó. A 20. század felszínre hozta az emberek és közösségek sötét oldalát és a 20. század vége felé már nem lehetett nem szembenézni azzal, hogy mit műveltek Európa népei egymással, de mindenekelőtt a zsidókkal.

A nyugat-európai társadalmak 1968, de még inkább 1989 után elindultak az önvizsgálat/önismeret nagyon nehéz útján. Ennek következménye lett a bűnvallomás a Holokausztban viselt felelősség ügyében. Erről szólt Jacques Chirac elnök 1995-ös beszéde az 1942-es deportálásokkal kapcsolatban: „Franciaország, a felvilágosodás, az emberi jogok… hazája ezen a napon elkövette a jóvátehetetlent.”. Ezt fogalmazta meg húsz évvel később Joachim Gauck, német köztársasági elnök: még keményebben: „Nincs német identitás Auschwitz nélkül.” A 2000-es évekre Nyugat-Európában kialakult az, amit úgy hívunk: a Holokauszt kultúrája.

Ezt követte (vagy kísérte) a gyarmatosítás bűneinek és a nem európai civilizációk kizsákmányolásának beismerése – amit korábban úgy tekintettek, mint a nyugati civilizáció áldásainak átadását az elmaradott népeknek.

Ezt követte 1968 legnagyobb vívmánya (a szélsőbalos zsákutcákról most nem beszélve), a patriarchális viszonyok felforgatása: a nők, a melegek, a fogyatékkal élők, a nem európaiak beemelése a teljes emberi méltósággal rendelkezők körébe. Mintha Marx felhívását követték volna, aki szerint fel kell forgatni mindazokat a viszonyokat, amelyekben az ember megalázott lény. A nyugati világ az önvizsgálat és az önismeret korábban nem ismert szintjére jutott. Saját egónk visszaszorítása, a másság iránti empátia lett a haladás vezéreszméje.

Mindennek nyelvi kifejeződése volt a politikai korrektség, amely megkövetelte, hogy a frissen a hatalom sáncaiba beemelt csoportok korábbi, lekezelő megnevezéseit kipurgálják a nyelvből.

*

1989 felemelő forradalmi esztendejében Közép-Kelet-Európa országai kivívták a jogot, hogy felépítsék ugyanazokat a demokratikus intézményeket, amelyek Nyugat-Európában már javában működtek. A szabadság intézményeit tartósan működtetni csak bizonyos érettséget elért közösségek tudják. Az új tagállamok – a szovjet uralom béklyóiból kiszabadulva – tanúbizonyságot tettek arról, hogy ezt az érettséget elérték. (Húsz évvel később az „arab tavasz” éppen ezzel maradt adós: az arab országok lakossága nem bizonyult képesnek a demokratikus intézmények felépítésére.)

Ám a nyugati világ ekkor már magasabb osztályba lépett: itt már teret nyert az önvizsgálat fent említett kultúrája. Ez volt az a felsőbb osztály, amelynek ajtajánál az új tagországok javarészt megtorpantak. Majd feltűnés nélkül visszahátráltak.

Az önvizsgálat kultúrája itt sem ismeretlen, de marginalizálták, megtűrt kisebbségi véleményt csináltak belőle, miközben az önreflexiót nem ismerő nacionalizmus domináns pozícióba került. Félhivatalos vélemény rangjára emelték, kincstári történészek és kincstári kutatóintézetek feladata immár, hogy az önvizsgálat kultúrájával ellentétes álláspontot népszerűsítsék.

Magyarország és Lengyelország a két legismertebb példa. Ezekben az országokban a Holokauszt kutatása komoly eredményeket hozott – csak éppen ezek nyomán a többségi társadalom olyan rossz színben tűnik fel, amivel nagyon nehéz szembenézni a hatalmon lévő, nacionalista, áldozati önképet dédelgető jobboldalnak.

Ez a jobboldal egyébként – kétség nem férhet hozzá – magáévá tette a Holokauszt kultúráját és fejet hajt az áldozatok előtt. Csak a nemzet felelősségének a kérdésénél torpan meg és megpróbál egy alternatív történelemképet kidolgozni, melyben meghatározó szerepet játszanak azok az embermentők, akik a megpróbáltatások idején – mondjuk úgy – a nem jellemző magatartást képviselték.[1] Ennek az alternatív történelemszemléletnek a jegyében épül(ne) a Sorsok Háza – ha a hazai és nemzetközi tiltakozás nyomán nem jutna az ügy újra és újra holtpontra. Ennek az alternatív történetszemléletnek a keretében sikerült teljesen marginalizálni a Holokauszt Emlékközpontot, amely a magyar történelmi felelősséget nem rejti véka alá.

A szoboráthelyezések ügye tehát világos: nem Nagy Imre működését kell itt vizsgálni, hanem azokét, akik az áthelyezésről döntöttek. Az ő nemzeti önképük változása a meghatározó, nem Nagy Imre érdemei és bűnei. Az önreflexiónak hátat fordító és attól folyamatosan távolodók szemüvegén keresztül nézve egyre irritálóbbá válik egy olyan ember, aki óhatatlanul egy személyben hordoz jót és rosszat.

*

Azt gondolhatnánk, hogy az önvizsgálat kultúrájától elforduló Közép-Kelet-Európa a zsákutca, az ezt felvállaló Nyugat-Európa pedig a helyes úton jár. Csakhogy az önvizsgálat kultúrája természetesen magával hozta az új ellentmondásokat.

A korábban perifériára szorított csoportok közül a nők, melegek, rokkantak integrációja igen sikeresnek bizonyult. Nem csoda, hiszen ők ugyanabban a kulturális miliőben szocializálódtak, mint az addig uralkodó helyzetben lévők.

Más volt a helyzet a bevándorló hátterű kisebbséggel, amelynek szocializációja gyakran teljesen eltérő volt a többségi társadalométól. Egyes etnikumok – kínaiak, vietnámiak, szikhek, stb. – sikeresen integrálódtak, míg az iszlám hátterű bevándorlók kritikus tömege megrekedt félúton. (Etnikumonként persze ez is változó képet mutat.)

1990 és 2000 között még hihettük, hogy Fukuyama álma a „történelem végéről”, a liberális kapitalizmus végső győzelméről maga a valóság, de a durbani „antirasszista” ENSZ-konferencia Izrael-ellenes őrjöngése, az Al Aksza intifáda véres képei, majd az ikertornyok elleni merénylet pontot tett az illúziók végére. A nyugati világ harcba bocsátkozott az iszlám világ válságából kinövő iszlámistákkal, akiknek filozófiáját legrövidebben az „Europe is the cancer, Islam is the answer” jelszó foglalta össze.

Nyugat-Európában a javarészt iszlám bevándorlási hátterű marginalizált rétegek új erőre kaptak. Frusztrációjuk levezetésére most új, életerős ideológia kínálkozott. Addig legfeljebb drogdílerkedéssel mutathatták ki szembenállásukat a többségi társadalommal, most azonban az új ideológia jóvoltából az igaz ügy harcosainak érezhették magukat az elnyomó nyugat, ill. a hitetlenek ellen. A szociális elégedetlenség baloldali gondolatköre találkozott itt a vallási fundamentalizmussal. A kombináció rendkívül hatékonynak bizonyult, mert az iszlám világon végig söprő nyugat-ellenes gyűlölet európai verzióját el lehetett adni az elnyomottak lázadásának, baloldali nyugat-kritikának.

A befogadó világkép lózungjaival sikerült az iszlám kritikáját iszlamofóbiának kikiáltani, a brutális iszlámista merényleteket magányos őrültek akcióinak beállítani, holott ezek inkább a jéghegy csúcsát jelentik.

Ez a türelmetlen ideológia nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, amikor a jogi akadályok elhárulása után a többségtől eltérő etnikumú, vallású, kultúrájú kisebbségi csoport mégsem indul el a sikeres integráció útján, hanem jelentős arányban marginalizálódik és a többséggel gyakran ellenséges szubkultúrákat hoz létre.

Ha azonban (részben) a kisebbség politikai kultúráját, hagyományait okolnánk az integráció kudarcáért, akkor könnyen a rasszizmus a gyanújába keveredhetnénk.

Holott a kulturális antropológia tudománya évtizedek óta ilyesmivel (is) foglalkozik. Ez ma már bevett tudomány a nyugati világban, s korántsem azonos a nácik által művelt faji antropológiával. Nem mindegy, hogy azt mondjuk: „X kisebbség azért nem tud beilleszkedni, mert genetikailag alkalmatlan” vagy azt, hogy „integrációjuk azért nagyobb kihívás, mert olyan politikai kultúrában szocializálódtak, ahol a konfrontáció és az ellenségkeresés a meghatározó”. Előbbi rasszista kijelentés, utóbbi nem az.

A türelmetlen antirasszisták azonban szeretik összemosni a kettőt, s egy közösség politikai kultúrájának bírálatát azonnal rasszizmusnak kiáltják ki. Ennek egyik legszebb példája az „iszlamofóbia” vádja, amelyet hajlamosak bárkire rásütni, aki az iszlám politikai kultúrájának bírálatával próbálkozik.

A befogadás nemes kultúráját, a haladó nyugat önképének egyik meghatározó elemét tehát egészen egyszerűen eltérítették, átprogramozták. Kapitalizmus ellenes, gyakran nyugatellenes radikális erők nyomultak be a baloldal térfelére és antirasszista-antifasiszta retorikával próbálják elfojtani az őket ért bírálatot. Legjobb példája ennek a brit munkáspárt, amelyet gyakorlatilag hatalmukba kerítettek a korábban marginális szélsőbalos áramlatok. Ennek nyomán a brit zsidók 40%-a úgy nyilatkozott: megfontolja a kivándorlást, ha a párt hatalomra kerül.

A humanista nyugat értékválságának egyik fontos eleme ez: identitásának egyik legfontosabb alkotóját kell újradefiniálnia.

*

Ez a szellemi közeg az, ahol ma virágzik az anticionizmus, ez az antikolonialista mozgalomnak álcázott zsidógyűlölet.

A zsidóellenesség megjelenése minden mozgalomban/közösségben a válság, az irányvesztés első jele. A doktrinerré váló progresszívek egyre merevebbek lesznek és egyre fogékonyabbak az „elnyomott palesztinok – elnyomó izraeliek” dichotómiára. Ez lesz számukra minden konfliktus ősanyja – mint ahogy az ENSZ és számtalan nemzetközi szervezetének határozatai mutatják – nem beszélve olyan nagy súlyú NGO-król, mint az Amnesty International, a Human Rights Watch és társaik, amelyek szintén előszeretettel hoznak nyilvánosságra Izraelt elmarasztaló jelentéseket.

A progresszió az „elnyomó nyugat” megtestesítőjeként megtalálták maguknak Izraelt, amely szerintük „az utolsó kolonialista hatalom” és minden elnyomók legelnyomóbbika. A Nyugat-Európán végigvonuló antiszemita hullám tanúsítja a doktrinerré vált felszabadító szellem válságát.

(A nyugat-európai zsidóellenességet ugyanakkor nem lehet 100 %-ig a baloldal nyakába varrni, a jobboldalnak is van benne időnként szerepe, pl. a rituális vágás vagy a körülmetélés tiltása terén. )

*

Ezzel egyidejűleg Közép-Kelet-Európa önvizsgálattól elforduló országai megtalálták maguknak Izraelt, mint potenciális szövetségest. Mivel az önvizsgálat egyik leglényegesebb pontja a zsidósághoz való viszony, ennek elmulasztását a zsidó államtól kapott kósersági pecséttel akarják elfedni. Ez a pecsét nem más, mint a szívélyes diplomáciai kapcsolatok.

A zsidó állam, illetve vezetői újra és újra nehéz helyzetbe kerülnek, amikor ezen országok politikusai hazájuk/nemzetük dicstelen második világháborús szerepét igyekeznek erősen lakkozott formában prezentálni és ehhez a Jeruzsálemben és/vagy a Jad Vasémben tett látogatást használják igazolásul. A Lengyelországgal folytatott szüntelen történelmi viták, a budapesti Sorsok Háza körüli nem szűnő huzavona tanúsítják, hogy az izraeli politikai vezetők folyamatos egyensúlyozásra kényszerülnek a történeti hitelesség és a politikai szükségszerűség között.

Izraelnek a nyugati világban domináns pozícióba került, erősen Izrael-ellenes felszabadító ideológia ellensúlyozására van szüksége a volt kommunista országokra. Ezekben az országokban a progresszív jelszavakkal álcázott antiszemitizmust nem kultiválják. Már pedig a nemzetközi színtéren jelenleg ez a domináns – lásd az ENSZ-ben rendszeresen előadott Izrael-ellenes gyűlöletrituálékat, amelyek mindig az elnyomott palesztinok védelmét használják ürügyként.

*

Az eltérített progresszió, illetve a progressziótól való elzárkózás és visszatérés valamiféle nemzeti mitologikus sérelmi politikába – két dinamikus tendencia a mai Európában. Közös nevezőjük, hogy politikájuk középpontjában ellenségkép és sérelmek állnak. Egyikük a nemzet és az idegenek, a másik az elnyomók és az elnyomottak harcát vizionálja. Kommunizmus és fasizmus szembenállására emlékeztet ez a kép – a 20 századinál szerencsére lájtosabb kiadásban. Nem vizionálnak végső, messianisztikus háborúkat.

Van ugyanakkor egy éles különbség a zsidósághoz való viszonyban. A 20. századi fasizmus a zsidógyűlölet zászlóvivője volt, a kommunizmus pedig (úgy 1948-ig) az antiszemitizmus ellenfelének vallotta magát. Ma megosztott a kép: a mai radikális baloldal az új antiszemitizmus – az anticionizmus – zászlóvivője, míg a régi antiszemitizmust elutasítja; a mai radikális (de nem náci) jobboldal pedig Izrael szövetségesének ajánlkozik, miközben a régi antiszemitizmus egyes elemeit (Soros-fóbia) használja.

Jelenleg mind a kettő a maga tempója szerint egyre inkább radikalizálódik, s a másikra mutogat, mint a sötét jövő képére, ha nem cselekszünk azonnal. Egyik sem kecsegtető, de a nyugat-európai társadalmak önkorrekciós képessége nagyobb és egy kellően konzervatív, de nem radikáljobbos európai párt szellemisége jelenthet kiutat a zsákutcából.

Jegyzet

[1] Orbán Viktor a magyar felelősségről is több ízben nyíltan beszélt, de elsősorban külföldi célközönségnek.