Perbe fogott évszázad

Egy magánjogi skandalumnak köszönhetjük, hogy a 20. század szorongással teli világáról olyan pontos leírással rendelkezünk, mint amit Kafka művei hordoznak.

Ha Max Brod, Kafka barátja és életművének későbbi gondozója követi a haldokló utasításait, amit később a végrendeletében is megerősített, akkor A per, Az átváltozás, A kastély és a többi remekmű egy kupac hamuként végezte volna. Nem így lett, sőt Brod, aki sikeres író és esszéista volt – ellentétben Kafkával, aki biztosítói hivatalnokként néha-néha publikált ugyan, de kevés megjelent írása még a náci Németország könyvégető, tiltólistázó ingerküszöbét sem érte el – további munkássága javát arra szánta, hogy megismertesse a világgal fiatalon elhunyt barátja művészetét.

1939 márciusában, szinte az utolsó pillanatban emigrált Prágából Palesztinába, és a hosszú hajóúton egy percre sem vált meg attól a kopott bőröndtől, amiben Kafka kéziratait, leveleit, vázlatait vitte magával. Tel-Avivban letelepedve maga szerkesztette és sajtó alá rendezte a kéziratokat, sőt nem egy esetben be is fejezte a félbe maradt írásokat. Életrajzokat írt róla, lelkiismeretesen gondozta az életművet, átlépve olyan szerzői jogi határokat is, amelyek ma már aligha elfogadhatók. Így történt, hogy néhány Kafka-műről nem tudhatjuk pontosan, mennyiben eredeti és mennyiben a Kafkát kamaszkora óta rajongva tisztelő Brod szövegét tisztelhetjük bennük.

Halálakor Max Brod arra a nőre hagyta minden írását és a tulajdonában lévő Kafka-kéziratokat, aki élete utolsó szakaszában titkárnője, szellemi társa, és alighanem a szeretője is volt. Esther Hoffe úgy őrizte a súlyos örökséget, mint jogos tulajdonát, és a végrendeletében két lányára hagyta az egészet. Ezen a ponton kezdődik az a furcsa történet, amely felzaklatta az izraeli közvéleményt, a német kulturális életet – és amelyből 2018-ban Benjamin Balint sodró lendületű, gyakorlatilag letehetetlen oknyomozó riportkönyve megszületett. Egy évvel később már magyarul is megjelent az Európa Kiadónál, Lelik Krisztina fordításában.

Hogy a Kafka utolsó pere hányféle műfajt villant fel, azt nehéz lenne összegezni. Krimi és lélektani dráma, irodalmi nagyesszé és kultúrtörténeti monográfia, személyességével állandó vibrálásban tartja az olvasót, miközben széles műveltsége, a témát és kapcsolódásait végigjáró alapos kutatómunkája segít értelmezni a konfliktus minden résztvevőjének alapállását. Tulajdonképpen egy aktuális modellt is felvázol: az irodalmi hagyatékok intézményesülésének, egyben a kulturális örökség ellentmondásainak egészen különleges, de sok helyzetben érvényes modelljét.

Zsidó volt-e a prágai születésű, német anyanyelvű, vallástalan Kafka? Vagy német? Esetleg cseh? Hol van méltó helye az örökségnek, az eredeti kéziratoknak: egy öregasszony macskákkal teli tel-avivi lakásában, egy svájci széfben, az Izraeli Nemzeti Könyvtárban, a marbachi Német Irodalmi Archívumban, esetleg darabonként, gazdag gyűjtők tulajdonában? Hogyan kell tisztázni a hovatartozás, a tulajdonjog, a nyelvi és a nemzeti kultúra határait?

Esther Hoffe halálakor, 2007-ben az Izraeli Nemzeti Könyvtár megtámadta a nő végrendeletét, amelyben a Brodtól örökölt kéziratokat két leányára hagyta. A per, amelybe a marbachi Német Irodalmi Archívum is beszállt, egészen 2016-ig tartott, és egy sor olyan fájó pontot érintett, ami Izrael és Németország mai identitását, és alapvetően a német és a zsidó kultúra mibenlétét érinti. Benjamin Balint sorra veszi a kényes kérdéseket, miközben folyamatosan követi a per fordulatait. Nemcsak megkeresi a történet szereplőit, hanem bőséges életrajzukkal is szolgál, érzékelteti a személyes indíttatásokat. Nem a jog, nem is a kultúrpolitika oldaláról szemléli az ügy alakulását, hanem folyamatosan árnyalja a szereplők saját történetével, belehelyezkedik mindegyikük attitűdjébe. Ezzel leveszi a hangsúlyt magáról a per tétjéről, és a mikrotörténelem szintjére viszi a helyzeteket, olyan szférába, ahonnan nézve sokkal érthetőbbek az okok és a következmények.

Mert maga a per, az ott elhangzó érvek és indokok meglehetősen távol kerülnek a realitástól. Az a vád például, hogy a Kafka-kéziratok egyik örököse, Eva Hoffe, Esther lánya sohasem találkozott az íróval (tekintve, hogy néhány évvel Kafka halála után született), vagy Izrael Állam erőfeszítése, hogy a héberül megtanuló, de a zsidó államisághoz legfeljebb a cionizmus iránti hullámzó érdeklődésében kötődő, és magával a zsidósággal is problematikus viszonyban álló Kafkát kisajátítsa, nem túl életszerű. De az sem, ahogyan a mai Németország kitörölni igyekszik a nemzetiszocialista múlt terhes örökségét.

A hosszan elnyúló perből kevésbé az irodalmi örökség elevenen tartása bontakozik ki, mint inkább a német és az izraeli állam nagyjából párhuzamosan zajló, új kulturális identitást építő törekvése. Persze nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a kutatók számára hozzáférhető legyen az anyag – ez Max Brod 1968-ban bekövetkezett halálától kezdve csak néha működött, mivel Esther Hoffe nem szívesen engedett közel idegeneket a dokumentumokhoz –, és egyben maradjon, ne forgácsolódjon szét a tehetős gyűjtők tulajdonában, mint ahogy 1988-ban A per kézirata, Hoffe révén, egyszer csak megjelent a Sotheby egy árverésen.

Balint pontról pontra végigköveti Kafka „zsidósításának” történetét, az 1920-as évek prágai cionista mozgalmaitól a Kafka-művek kabbalista értelmezésén át egészen a mai izraeli irodalomtörténészek kutatásaiig. És áttekinti Kafka leveleinek a zsidóságra utaló részleteit is, kiemelve azt a hosszú, majdnem száz oldalas szöveget, amelyet Kafka az apjának írt, de sohasem küldött el neki, és amelyikben a vallástalan család üres hagyományairól, a zsidó nevelés ellentmondásairól ad átfogó, indulatoktól fűtött szubjektív képet, kimondva a végső ítéletet: „Te valóban magaddal hoztál valami zsidó tudatot a gettószerű kis faluközösségből. Nem sok volt ez, s meg is csappant kissé a városban és a katonaságnál, de azért az ifjúság benyomásai és emlékei még elegendők voltak egyfajta zsidó élethez (…) Életed vezérlő hite alapjában véve az volt, hogy hittél egy bizonyos zsidó társadalmi osztály nézeteinek feltétlen helyességében.”

A per maga is jellegzetesen kafkai volt, egy sehová sem tartozó, végletesen kívülálló író hagyatékának biztonságba helyezése és egyben kisajátítási komédiája. Az eljárás 2016-ban lezárult, a kéziratok az Izraeli Nemzeti Könyvtárba kerültek. Ez azonban csupán jogi következmény; a 20. század abszurd valósága – mint Balint remek könyve is tanúsítja –, az a szürreális, elidegenedett, lakhatatlan világ, ami Kafka műveiben talán elsőként öltött formát, még mindig tartja magát.

Benjamin Balint: Kafka utolsó pere. Európa kiadó, 2019. 301 oldal