Pedig milyen jól elbeszélgettünk!

Egy zsidó és egy szkinhed utazik a vonaton.

Mit ír? – kérdezte váratlanul a vasúti fülkében a hatvan körüli férfit a vele szemben ülő idős nő. Akkor már utaztak vagy egy félórája, Tatabánya felé jártak. Egyébként ő is írt, már akkor is, amikor a pályaudvaron belépett a hatvan körüli, szikár, magas homlokú férfi a kupéba.

Időnként abbahagyta, és a kihajtható asztalkán heverő jegyzeteibe mélyedt. Közvetlenül indulás előtt egy magas, erős testalkatú, kopaszra nyírt fiatalember csatlakozott hozzájuk, harsány „Jónapot”-tal köszönt, feltette a hátizsákját a csomagtartóba, és leült a nő mellé. Öltözete, a Véderő, vagy talán egy másik neofasiszta szervezet jellegzetes pszeudó-uniformisa semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy egy igazi szkinheddel hozta össze a jó sorsuk. A fülében lévő fehér fejhallgatót kivéve, melynek zsinórja a mobiltelefonjához kapcsolódott, minden fekete volt rajta: a hímzett emblémákkal ékesített vastag vászon dzseki, alatta a póló, a jeans, a vastagtalpú, nehéz bakancs, minden fekete. Nyilván zenét hallgatott, mert időnként ütemesen ringatta a fejét.

A nő egy futó pillantást vetett a jövevényre, szemlátomást semmilyen hatást sem gyakorolt rá, legalábbis nem adta jelét. Pont ez hiányzott  − füstölgött magában a férfi −, egy szűk térben összezárva egy rettenetes jelmezt viselő fasisztával. Most órákon át nézheti ezt a figurát, gondolta, majd megpróbált valamelyest napirendre térni a dolog felett, és az újságjába mélyedt. Átfutotta a híreket, elolvasott néhány cikket − ettől tovább romlott a közérzete –, majd kidobta az újságot a szeméttartóba.

Ha már így alakult – határozta el −, legalább tanulmányozza egy kicsit a honi újfasizmus heraldikáját és szimbólumait. Erre úgysem sűrűn nyílik alkalma, mivel szűkebb környezetében nemigen fordulnak elő újfasiszták (régiek se nagyon, legalábbis úgy véli), tehát érdemes kihasználni az alkalmat, hogy   útitársa dzsekijén ilyen rendkívül széles választék tárul a szeme elé. Azt hiszi, a nemzeti újfasizmus valamennyi attributúma fel lett vonultatva, kezdve a több emblémán is visszatérő Wehrmacht vaskereszttel, az egyiken „Büszkeség” felirat, aztán egy nemzeti színű kör, melynek kerületét „Dicsőség a hősöknek és „Kitörés emléktúra” feliratok szegélyezték, közepén egy rohamsisakkal ékesítve,  majd egy Nagy-Magyarország alakú, magától értetődően nemzeti színű embléma, és árpádsávos alapon egy fekete harckocsi, melynek közepét egy rohamsisak takarta,  alatta „Warhead” felirat.

A jelképrendszer zavartalan élvezetét éppen hogy be tudta fejezni, amikor a fiatalember levette az érdeklődése tárgyául szolgáló dzsekit, nyilván melege lett, így szeme elé tárult a póló dekorációja is. A központi figura egy majdnem az egész pólót elfoglaló, pompás tollazatú, kiterjesztett szárnyú kobaltkék, elszánt tekintetű sas volt, bár az ornitológiában járatlan szemlélő, mint jómaga is, akár turulmadárnak is nézhette. Horgas, éles karmaival az alatta lévő szent koronát védelmezte, de biztonság kedvéért kivont szablyával mindkét oldalról egy-egy védőangyal is vigyázta. Ugyanakkor, öltözékével szöges ellentétben a Véderő reklámhordozója nem az a tipikus, pitbullarcú, szúrós nézésű szkinhed volt, hanem egy kifejezetten kellemes arcú, majdhogynem zavarba ejtően szép, égszínkék szemű, jámbor tekintetű fiatalember. Az az igazság, hogy nem is volt teljesen szkinhed, mert nem volt fényesre borotválva, csak kopaszra nyírva. Amennyire meg tudta ítélni, szőke lehetett. Civil ruházatban simán papnövendéknek is képzelhette volna.

Miután a férfi áttanulmányozta a magyar szélsőjobb jelképrendszerének teljes skáláját, kihajtotta az asztalkát, a táskájából elővette a jegyzetfüzetét, a tollát, és írni kezdett. Ezután szólította meg a nő. Meglepetten pillantott fel, ekkor nézte csak meg alaposabban. Picike, madárcsontú, sminktelen, korához képest szinte ránctalan, élénk, nyílt tekintetű nő volt. Ujjatlan, egyszerű bordó pamut trikót, beige vászonnadrágot és szandált viselt.

− Néhány gondolatot. Hogy ne felejtsem el – válaszolta.

− Maga író?

– Azt azért nem merném mondani.

− Én is írok, csak úgy magamnak. Eljött az ideje – folytatta, és letette a tollat a kezéből.

− Elhatároztam, hogy leírom az életemet. Elég érdekes életem volt.

Erős akcentusa arról árulkodott, hogy régóta külföldön él.

– Azt gondolom, mindenkinek érdekes az élete – felelte a férfi.

– Igen, szerintem is. Igaza van.

Kivárt egy darabig, látszott, hogy habozik, hogy folytassa-e? Aztán úgy döntött, hogy belevág. Valószínűleg már jó ideje utazott egyedül, igénye lehetett rá, hogy időnként szót válthasson valakivel, akár egy ismeretlennel is.

– Azzal kezdődik, hogy én a gettóban születtem – kezdte, és várta a hatást. Szinte büszkeséggel kevert várakozással nézett a férfire, mintha azt kérdezte volna: „Na, ehhez mit szólsz, erre ugye nem  számítottál, mi?” Valóban sikerült meglepetést okoznia, erre tényleg nem számított a férfi.

– Melyikben, a pestiben? – kérdezte kis késéssel.

− Igen, ott. A mamámnak be kellett oda menni.

− Ezek szerint maga negyvennégy decemberében, vagy negyvenöt januárban született?

– Nem, hanem júliusban.

A férfi lopva a Véderő helyi képviselőjére pillantott , a fülhallgató már nem volt a fülében. „Ez figyelʺ – gondolta, de mindenképpen érdekelte a folytatás.

− Elnézést, nem akarom kétségbe vonni, de júliusban nem születhetett a gettóban, mivel az november végétől negyvenöt január 17-ig állt fent. Ugyanis Pest aznap szabadult fel.  Budán még folytak a harcok.

Csak miután kimondta, realizálta, hogy automatikusan azt mondta, „szabadult fel”. Náluk otthon és a köreiben ez a szóhasználat természetes volt, így is érezték. Soha nem „elesett” – ezt talán ki sem tudták volna ejteni a szájukon, mert eszükbe sem jutott −, náluk Pest mindig „felszabadult”. Különben is, miért kéne magát cenzúrázni, amiért történetesen egy kupéban utazik egy fasisztával? Lopva megint tarfejű útitársára pillantott, és megnyugvással konstatálta, hogy a  szóban forgó hadi esemény szubjektív interpretálása nem kavarta fel a lelkét, legalábbis semmi jelét sem mutatta,  arca akár egy kőszoboré.

− Maga ezt ilyen pontosan tudja? Én az akkori dolgok dátumaival nem nagyon vagyok tisztában. Csak mostanában kezdek utánanézni, hogy mi és hogyan történt a családommal.

− Elég sokat foglalkoztam ezzel az időszakkal. Persze, akár júliusban, akár decemberben született, semmiképpen sem volt jól időzítve. Azt hiszem, valószínűleg egy csillagos, vagy egy védett házban születhetett.

− Akkor lehet, hogy ott, és csak később ment be a mamám velem a gettóba. Nagyon keveset beszélt nekem ezekről az időkről. Nem akart. Most próbálom felderíteni, kutatok. Furcsa, hogy most elkezdett érdekelni. Sietni kell, mert olyan sok időm már nincs.

– Sokan nem beszéltek, magukba temették. Fantasztikus, hogy újszülöttként túlélte.

– Tudom. A négyéves nővérem egy gyerekbetegségben meghalt a gettóban. Majd mindjárt mondok még valamit, ami nagyon érdekes. Mi igazándiból pápaiak vagyunk, mármint a szüleim, csak a mamámat egy rokon felvette egy cionista listára, és felküldte Pestre. Így menekültünk meg, mert Pápáról minden zsidót Auschwitzba deportáltak.  A mi családunkból is csak mi éltük túl.

A férfi attól tartott, hogy ilyen erős koncentrációban ez esetleg sok lehet egy kezdő náci számára, és kiszámíthatatlan, hogy milyen hatást válthat ki nála. Azonban semmi reakció, a szemben ülő útitárs arca továbbra is rezzenéstelen maradt. Pedig figyelt, afelől immár semmi kétség sem volt, még a mobilja birizgálását is abbahagyta, nehogy lemaradjon valamiről. Úgy tűnt, hogy a történet a számára teljesen szokatlan, az üldözöttek nézőpontjából való elmesélése oly mértékben ismeretlen, idegen neki, hogy hiába érti külön-külön az egyes szavakat – mert a férfi feltételezte, hogy a gyűlölet tárgyát  képező alapfogalmakat, úgy is, mint zsidóság, cionizmus, a gyorstalpaló agymosás első percétől folyamatosan sulykolják nekik − talán fel sem fogja a hallottakat. Elképzelhető, hogy miután a Holokauszt tagadásába a gettó és Auschwitz léte nehezen illeszthetők bele, ilyenekkel talán nem is terhelik az alsó tagozatos fasiszták agyát. Azzal meg nyilván pláne nem tudott mit kezdeni, hogy ez a szimpatikus, barátságos néni, aki nagy valószínűséggel az első hús-vér zsidó, akivel életében találkozik,  előtanulmányai alapján egyáltalán nem illik bele a klisébe. Ha egy kis peche van, netán még a nagymamájára is hasonlít. Persze lehet, hogy  teljesen tévúton jár – gondolta, – mivel ezidáig sohasem foglalkoztatta a nácik lelkiélete.

– A papámat elvitték a munkásszolgálatba – folytatta a nő −, és nem jött vissza. Ugye így szokták mondani, hogy „nem jött vissza”?

– Így – hagyta jóvá a férfi.

– Nagy textilüzlete volt Pápán, a főutcán. Volt már maga Pápán?

– Nem, még nem voltam.

– Pár éve már elmentem egyszer Pápára, és valaki megmutatta a bolt helyét. Ahogy átmegyünk egy régi ház átjáróján, azt hiszem, kapuszínnek hívják, onnan indul a főutca. Annak a közepén volt az üzlet. A háború után persze semmi sem maradt belőle.

Rövid szünetet tartott. Mély levegőt vett, áthatóan a férfire nézett.

− Na, akkor most elmondom. Azt az egyet részletesen elmesélte a mamám, hogy velem csoda történt. Egy igazi csoda. De őszintén mondja meg, ha untatom, mert csak akkor mondom el, ha tényleg érdekli.

– Persze hogy érdekel.

– Na jó, akkor elmondom. Egy hónapos koromban a ház udvarán aludtam egy kosárban, amikor valaki ledobott egy égő csikket az erkélyről, és az pont ráesett a kosárra. A pólyám meggyulladt, harmadik fokú égési sérüléseket szenvedtem.

A szkinhed közben már teljesen feléje fordult, és leplezetlenül figyelt. A nő észrevette, emiatt ő is kissé befelé fordult, és jóllehet továbbra is a férfihez intézte szavait, beszéd közben időnként oldalvást pillantott. Így a beszélgetésben résztvevők száma fokozatosan és észrevétlenül három főre bővült, bár a harmadik egyelőre nem kapcsolódott be a társalgásba. De hogy ez csak idő kérdése, afelől a férfinek nem volt kétsége.

− A kórházban nem tudtak semmit sem tenni, csak bekentek vazelinnel. Más nem volt. Az orvos azt mondta, hogy az első huszonnégy óra kritikus, de azt hiszi, nem élem túl. De túléltem, aztán a mamám vérét adták nekem.

– Vérátömlesztés?

– Azt hiszem. Bocsánat, de nem sűrűn beszélek magyarul, és biztosan sok mindent hibásan mondok.  Csak ötvenhatig jártam magyar iskolába, hatodikos voltam, amikor elmentünk. Visszatérve, a mamámnak a sokktól elapadt a teje, nem tudott többé szoptatni. Anyatej helyett péppé rágott babbal és borsóval etetett.

− Mint a madarak a fiókáikat – szólt bele a férfi. A nő megállt, látszott, hogy maga elé képzeli a jelenetet.

− Ez szép, megjegyzem. Ettől felpuffadt a hasam, mintha egy labda lenne benne, egyébként csontsovány voltam. De azért túléltem. Erős voltam – fejezte be a történetet, és enyhe mosollyal büszkén, majdhogynem győzedelmesen körbehordozta a tekintetét.

– Döbbenetes. Ez tényleg csodával határos. Nagyon erős a szervezete, ha ezt is túlélte – mondta a férfi, amikor újra szóhoz jutott.

– Hát igen, azt hiszem, ez tényleg egy csoda volt.

Hosszú csenddel adóztak a csodának. Aztán folytatta:

– Most megyek Kapuvárra, mert a mamám új férje, akihez a háború után hozzáment, oda valósi. Az ő első felesége és a fia is elpusztult. Weinernek hívták, így aztán, mivel adoptált, én is Weiner lettem amíg férjhez nem mentem. Borkereskedő volt, de aztán később már nem lehetett önálló. Államosították. Így hívták ugye, amikor valakinek elvették a cégét?

– Igen.

− Aztán ötvenhatban elmentünk, főleg emiatt. Most azért jöttem vissza, mert úgy éreztem, meg kell látogatnom ezeket a helyeket. Pápát, Kapuvárt és ahol a gettó volt Pesten. Végigjárom, ahol a szüleim éltek.

– És ötvenhatban hová mentek?

– Amerikába. Először két hónapig egy osztrák lágerben voltunk, de onnan minél előbb el akartunk menni, mert rengeteg volt az antiszemitista. New Yorkba mentünk, ott fejeztem be a tanulmányaimat. Utána elmentem Izráelbe, hat évet dolgoztam egy kibucban. Ott mentem férjhez, a két lányom is ott született. Aztán visszamentünk New Yorkba, most is ott lakom.

A férfi már rá sem pillantott a szkinhedre, kezdte megszokni, hogy ott van, nem sok vizet zavart.

– És azt tudja, hogy egész Budapesten mikor lett vége a háborúnak? – kérdezte hirtelen a nő.

− Igen. Budát február 13-án… − egy alig észlelhető  másodperc egy töredékéig megállt, közben lélekszakadva kereste a „felszabadítás” szó szinonimáját – vették be az oroszok. Elégedett volt magával, hogy rátalált a „bevették” szóra. Valaminek a bevétele hallgatólagosan a védők ellenállását is magában foglalja, bár mégiscsak ugyanazt fejezi ki, csak kíméletesebben, hogy végül elfoglalták. A törökök is bevették Budát, és nem elfoglalták, igaz, hogy ők csellel. Nem tette büszkévé ez a kis megalkuvás, de nem volt konfliktuskereső alkat. Tehát mégiscsak működik az ösztönös öncenzúra, ismerte be magának, majd felmentés gyanánt hozzátette, hogy ennyit igazán megtehet az ember az útitársa lelki nyugalma kedvéért. Meg a saját testi épsége érdekében is – tette hozzá halkan az őszintébb énje.

– És február tizenegyedikén volt a kitörés – robbant ki ekkor váratlanul a fiatalemberből. A nő arcán zavar tükröződött, szemlátomást fogalma sem volt,  miről van szó.

– Kitörés? – kérdezte bizonytalanul. Gondolom, eddig csak bokaficammal kapcsolatban találkozott ezzel a kifejezéssel.

– Akkor volt a kitörés a várból. 1945. február 11-én – magyarázta lelkesen a fiatalember.

– Ennek az emlékére rendezik az évfordulón a Kitörési Emléktúrát a hősök emlékére. Én már többször teljesítettem a távot, idén is. Hatvan kilométer, nehéz terepen.

Jelentőségteljesen rájuk nézett, kis időt hagyott, hogy utitársai át tudják gondolni és kellően értékelni a hallottakat, majd lendületesen folytatta:

– Az oroszok teljesen bekerítették a Várat, húszezernyi katona volt bent, az Európa Erőd harcosai.

– Bentszorongtak? – kérdezte a nő, és részvéttel vegyes érdeklődés tükröződött a tekintetében.

– Igen. Több, mint két hónapig hősiesen védték Budapestet, magyar és német katonák, önfeláldozóan. Egy magyar hadtest, a Wehrmacht és a Waffen SS.

A Waffen SS-t szinte vallásos áhítattal ejtette ki, egész belepirult.

– SS-ek is? – kérdezte a nő meghökkenve.

– Hát persze.

– Persze – ismételte halkan a nő saját magának, és arcán sötét árnyék vonult át. Majd visszafordult az ablak felé, és többet nem szólt. A fiút ezt észre sem vette, és egyre jobban belelovalva magát, hadarta tovább:

– Az oroszok ágyúkkal és géppuskával lőtték a mieinket. Húszezerből csak hétszáz élte túl a kitörést. Hatalmas volt a veszteség, vérfürdő. A hősök emlékére a Kitörés Emléktúra a budai Várból indul, a vége Solymáron van, mert a kitörés után oda lett kitűzve a gyülekezőhely. Idén körülbelül ötszáz bajtárs vett részt, én is. Előtte esett a hó, és sok helyen jeges volt az út. A közbenső állomások Diósárok, Jánoshegy, Virágosnyereg, Jegenyevölgy, Nagyszénás – gátja szakadt árként ömlött belőle a szó. Aztán, amikor az összes ellenőrző helyet felsorolta, abbahagyta. Hirtelen csend lett, nyomasztó csend.

Győr felé közeledve felvette a dzsekijét, leszálláshoz készülődött. Mielőtt távozott volna a kupéból, megjegyezte:

– Sajnos le kell szállnom, pedig milyen jól elbeszélgettünk. Hát akkor további jó utat és szép napot!

Éles  csattanással csukódott a fülke ajtaja, aztán megint súlyos csend. A nő a jegyzeteibe mélyedt, a  férfi az ablak előtt elsuhanó egyhangú tájat bámulta.