Öt állítás a franciaországi antiszemitizmusról

Sokkolta a francia közvéleményt, hogy 2018-ban 74%-kal emelkedett az antiszemita cselekmények mértéke. Országos döbbenetet váltott ki a 2019 eleji gyűlölethullám is, ideértve Alain Finkielkraut filozófus inzultálását, illetve Simone Veil arcképének és emlékének a meggyalázását. 2019 elején, a vita csúcspontján hatalmas antiszemitizmus-ellenes tömegtüntetésre is sor került, melyen a pártok, a kormány tagjai, gyakorlatilag a teljes politikai elit részt vett. De miért lett most ennyire látványos az antiszemitizmus Franciaországban? Mi történik a galloknál? Adalékok a francia helyzet értelmezéséhez.

 Már 2018. november elején-közepén látni lehetett, hogy a 2018-as antiszemita cselekmények száma kiugró lesz. Azóta kiderült, hogy a helyzet még a novemberben prognosztizáltnál is rosszabb. November elejére ugyanis 69%-kal nőtt az antiszemita cselekmények száma, az év egészét tekintve pedig 74%-kal. Ez összesen 541 esetet jelent, melyből 183 „cselekmény”, 358 pedig fenyegetés volt. A statisztika arra is utal egyben, hogy a növekedés java nem a sárga mellényes mozgalom révén „jött össze”, hiszen maga a mozgalom 2018 novemberében szökkent szárba. Ugyanakkor 2019 elején néhány látványos „akcióval” azért a sárga mellényes mozgalom is észrevétette magát antiszemitizmus-ügyben. Mi történik akkor? Hogyan értelmezhetjük az eseményeket?

1. Először is hiba lenne azt gondolni, hogy az antiszemitizmus most született Franciaországban. Ne felejtsük el, hogy az előző századforduló egyik legnagyobb politikai vitája a Dreyfus-ügy volt! Franciaországban tehát mindig is volt antiszemitizmus, sőt, a fasizmusnak is megvoltak a maga előképei, ezt Robert Paxton és Bernard-Henri Lévy munkái már a hetvenes-nyolcvanas években világosan bizonyították. Nincs tehát francia kivételesség e téren, bár a franciák sokáig szerették volna azt hinni, hogy van. Vagyis amit most látunk, nem előzmények és alapok nélküli. Az elmúlt években az antiszemita cselekmények mértéke fluktuált, voltak biztonságosabb, és voltak kevésbé biztonságos évek a francia zsidóság számára. 2016-2017-ben például az adatok összessége bíztató volt, ugyanakkor az erőszakos cselekmények már ekkor is aggodalomra adtak okot. Ráadásul ezek a véres esetek nagyobb sajtófigyelmet is kaptak, jelentősen növelve a zsidó közösség félelmét. Külön kiemelendő itt a lakása ablakán 2017-ben kidobott nyugdíjas óvónő, Sarah Halimi rettenetes esete).
   Egyébként az elmúlt tíz esztendőben 2009-ben, 2012-ben, 2014-ben és 2015-ben több antiszemita esetet számoltak össze, mint 2018-ban, a többi évben pedig kevesebbet. Ez jól mutatja a 2018-as adatok helyét a sorban: azért olyan döbbenetes a megugrásuk, mert a 2016-2017-es adatok relatíve „jók” voltak. Tehát az antiszemitizmus újbóli látványos előretöréséről van szó inkább, mintsem „megjelenésről”.
   Az antiszemita nézetek nyilván az elmúlt években is jelen voltak a francia társadalomban, ráadásul az antiszemita esetek összeszámolásánál nem lehet eléggé hangsúlyozni a látencia jelentőségét. A hatóságok az esetek jelentős többségéről egyszerűen nem is értesülnek. Amikor tehát az adatok viszonylag jók, amikor csökken az „antiszemitizmus kifejezésének” a mértéke, az antiszemitizmus akkor is ugyanúgy létezik – csak egy kicsit lefojtottabb formában.
   Érdemes megjegyezni, hogy a zsidó közösség egyértelműen tudatában van nehéz helyzetének, és aggodalommal figyeli a fejleményeket. Mégis, az alijázók száma 2018-ban már nem érik el a 2015-ös csúcsot, amikor mintegy 8000 francia zsidó távozott Izraelbe. A 2018-as adat 2660 fő, s a csökkenés három esztendeje folyamatos 2015-höz képest.

2. A francia politika elit számára ma már nem kérdés az antiszemitizmus elítélése, az ellene való fellépés szükségessége. Beleértendő ebbe a sorba a sokáig egyértelműen antiszemitának tekintett Nemzeti Tömörülés, az egykori Nemzeti Front is. Az új pártelnök, Marine Le Pen – aki éppen egy antiszemita tiráda megismétlése után zárta ki pártelnök elődjét – édesapját! – a pártból – egyértelmű gesztusokat kíván tenni a francia zsidóságnak, védelmet ígérve a közösségnek elsősorban a politikai iszlámmal és az iszlámista terrorizmussal szemben. (Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy nem maradtak a Nemzeti Tömörülésben antiszemiták, hiszen egy egész párt személyi állományát nehéz pár év alatt teljes egészében lecserélni.) Érdekes, hogy amikor 2019. február 19-án hatalmas tömegtüntetésre került sor az antiszemitizmussal szembeni felháborodás demonstrálására, az egész politikai elit felsorakozott az ügy mögött, bár a Nemzeti Tömörülés és a kezdeményező szocialisták között sor került egy kisebb politikai ütésváltásra (a PS antiszemita pártnak tételezte az RN-t, ezért nem hívta a tiltakozásra, és volt némi csatározás a radikális baloldali Lázadó Franciaország nevű mozgalommal is). Az antiszemitizmus bélyegét a pártról lemosni kívánó Marine Le Pen ugyanakkor maga is megemlékezett az antiszemitizmus áldozatairól Ilan Halimi, a 2006-ban a „barbárok bandája” által elrabolt, megkínzott és meggyilkolt zsidó fiatalember emléktáblája előtt, a Lázadó Franciaország pedig hívás nélkül is csatlakozott ehhez a rendezvényhez.

3. Noha az antiszemita cselekmények elkövetőiről sokszor csak elbeszélésekből tudunk, vagy a körülményekből következtethetünk rájuk, tagadhatatlanul érezhető a feszültség zsidók és muszlimok között. Az ismert elkövetők között már 2000 elején is túlsúlyban voltak a muszlimok. (Egyébként, egy külvárosban értelemszerűen nagyobb eséllyel találkozunk bevándorló-muszlim elkövetővel, a „Juden” feliratot és a horogkereszteket viszont vélhetően inkább jobboldali, „klasszikus” antiszemiták pingálják.) Világosan érzékelhető, hogy a zsidó közösség is elsősorban a muszlim elkövetőktől tart, különösen a kifejezetten erőszakos cselekmények esetében.
   Emlékezetes, hogy pár évvel ezelőtt Roger Cukierman, a zsidó ernyőszervezet, a Crif akkori elnöke kijelentette, hogy az ilyen cselekményeket fiatal muszlimok követik el, amiből természetesen súlyos felekezetközi vita lett. Ez a nyilatkozat egyértelműen tanúskodik a közösség által érzékeltekről. Tény, hogy az elmúlt évek nagy visszhangot kapó és halállal végződő antiszemita támadásait, gyilkosságait nagyrészt valóban muszlimok követték el (Toulouse – Merah-ügy, Charlie Hebdo – Hyper Kacher, továbbá Sarah Halimi és Mireille Knoll meggyilkolása).
   Egyébként felmérésekből, kutatásokból pontosan lehetett és lehet tudni, hogy a francia társadalomban statisztikailag a radikális jobboldal hívei, a radikális baloldal hívei, illetve a muszlimok hajlamosabbak antiszemita nézetek hangoztatására. Elsősorban a radikális baloldal és a muszlimok esetében jelenik meg továbbá az anticionizmusba bújtatott antiszemitizmus, az izraeli-palesztin konfliktus importjára építő, úgynevezett új judeofóbia (Pierre-André Taguieff fogalma). Mivel az új judeofóbia nagyrészt az izraeli-palesztin konfliktus importjáról szól, a közel-keleti viták fellángolása is hatással van a franciaországi antiszemitizmus állapotára. Egyes elemzések arra hívják fel a figyelmet, hogy a konfliktus fellángolása az elmúlt húsz esztendőben tendenciózusan illeszkedik a franciaországi antiszemita cselekmények számához, illetve annak növekedéséhez.

4. A francia állam az elmúlt években kiemelt kérdésként kezeli a rasszizmus és antiszemitizmus elleni küzdelmet, egymás után születnek az ezzel kapcsolatos akciótervek és kormányzati kezdeményezések. Ugyanakkor bizonyos ügyek konkrét nyomozati-bírósági kezelése, ideértve a sokat vitatott Sarah Halimi-gyilkosságot, kiváltotta a zsidó közösség rosszallását).
   Az egyik kormányzati figyelmet igénylő kulcsterület az oktatás, pontosabban az ideológiailag elvben nagyon is elkötelezett köznevelés (éducation nationale), amely egyre kevésbé képes ellátni eredeti feladatát, tudniillik az öntudatos, köztársaságpárti francia állampolgár (a citoyen) újratermelését. Mára felnőtt ugyanis egy olyan „bevándorlási hátterű” generáció, amely hiába született Franciaországban, hiába rendelkezik francia útlevéllel, kirekesztettnek érzi magát, s nem azonosul a köztársasági egyenlőségeszmével, annak értékeivel, s ellenáll ennek a szocializációs projektnek. A társadalmi mobilitás ráadásul összességében is egyre nehézkesebb, s ez nemcsak a bevándorlókat és gyermekeiket, hanem a teljes társadalmat blokkolja. Jelentős részben ez a reménynélküliség az oka a sárga mellényes mozgalom mögötti dühnek is. Így amikor az antiszemitizmus elleni fellépésről beszélünk, nemcsak azt érdemes figyelni, hogy konkrétan mit tesz a kormányzat és a törvényhozó konkrétan az ilyen cselekmények és nézetek ellen, hanem azt is, hogy összességében mennyire szolgálja a politikája a társadalmi integrációt, a mobilitás növelését.

5. Emmanuel Macron francia köztársasági elnök és a Philippe-kormányzat ugyanakkor számos érdemi és konkrét javaslattal lépett fel az elmúlt időszakban. Macron elnök az év elején személyesen ígérte meg a Crif előtt felszólalva, hogy a kormányzat fellép az internetes gyűlölet cunami ellen. A vonatkozó törvényjavaslat vitája e sorok írásakor (2019 júliusa) zajlik. A tervek szerint az online platformoknak, a közösségi médiának egy bizonyos felhasználói szám felett mindösszesen 24 órája lenne, hogy eltávolítsa a problémás tartalmakat, s amennyiben nem tenné, a büntetőbírság akár a cég éves, globális összbevételének a 4%-át is elérhetné. A francia köztársasági elnök emellett arra is javaslatot tett, hogy az antiszemitizmus törvényi definíciójába integrálják az anticionizmust. Ez nem az anticionizmus büntethetővé tételét jelenti, bár erre is volt egy kormánypárti kezdeményezés, hanem azt, hogy a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetség által meghatározott antiszemitizmus definíciót alkalmazni fogják Franciaországban.[*]

 

Összességében Franciaországban a politikai vita és figyelem középpontjában áll az antiszemitizmus és az anticionizmus ügye, mivel – miként azt helyesen hangsúlyozzák a szereplők – nemcsak a zsidók, hanem a köztársaság ügyéről van szó. Ezzel vitatkozni aligha lehet: az antiszemitizmus franciaországi fellángolása olyan kulcsterületek és össznemzeti ügyek metszéspontjában áll, mint az oktatás, a közbiztonság, a nemzetbiztonság, a külpolitika, az egyházpolitika, a társadalmi integráció, a mobilitás, a köztársasági egyenlőség és szolidaritás, vagy akár a média és szólásszabadság szabályozása.

 

A szerző politológus, Franciaország-szakértő

[*] A Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetség (IHRA) antiszemitizmus definíciója magába foglalja az Izrael-ellenesség különböző megnyilvánulási formáit is. (A szerk.)

A cikk először a Szombat 2019 novemberi számában jelent meg, az “Antiszemitizmus Európában” összeállítás részeként