Összeomlott haza Trianonja

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

*  *  *

Most Böcskei Balázs válaszát közöljük.

Nem könnyű leírnom, de a haza összeomlott. Van egy ország, amelynek egy jelentős része még annyira sem fogadja el az Alaptörvényt, hogy akár rosszabb pillanataiban gondoljon rá, és kritikai párbeszédet folytasson róla egy saját vagy politikailag másik oldalon állóvalóval. Van egy ország, amelynek kormányzó hatalma egyrészt emlékezetpolitikai Disneylandet hoz létre a budapesti Szabadság téren, másrészt ugyanezen a téren „az” emlékművével eloldja a felelősség és a szégyen személyiség- és nemzetépítő fontosságát. Ugyanezen ország egyes régiói és városrészei leszakadásukkal belépés helyett kiszállnak a transznacionális térből, nem akarnak és nem is képesek rácsatlakozni sem a kozmpolitizmus, sem a neotradicionalizmus tudásbázisára, élet- és énstratégiájára. Ezen ország politikai osztályának egyik fele „poszt-trianoni Egókká” növeszti a településeket, a Balaton-felvidéken rovásírással köszönti a német nyaralókat, míg a másik szenvtelen, pimasz és sajátos, rendszerváltás utáni liberális provincializmusával költség-haszon elemzést folytat a kettős állampolgárság és egyes családoknak tulajdonképpeni poszttraumatikus élménye (Trianon) kapcsán. Ugyanebben az országban a kompetitív emlékezetek a versenyre, nem pedig az emlékezetre helyezik a hangsúlyt.

Nem beszélhetünk sem nemzetről, sem politikai közösségről. Se nem Gemeinschaft, se nem Gessellschaft. Magyarország nem éppen tulajdonságok nélküli ország, hanem sokkal inkább maga a posztmodern eklektika. A múlt-közelmúlt-régmúlt-soha nem volt múlt jegyeit egyszerre magán hordó ország, amelynek jelene és jövője is hasonló szerkezetű és biztos fogódzók nélküli. Magyarország szétszakítottságában úgy lett posztmodern ország, hogy a benne lakók külön világban élnek, úgy lett posztmodern, hogy a benne lakók múltjai nem beszélgetnek egymással.

A csendet néha egy-egy „vesszen Trianon!” kiabálásba ágyazott élményközösség töri meg. Mivel gyakran járok Románia Magyarországi Nagykövetsége közelében, időközönként hallhatom az idézett jelmondat skandálását. Utóbbi az egyetlen nagykövetség a környéken, amelynek mellékutcájában gyakran áll rendőrautó. Holott nincs is mit őrizni. A román nagykövetséget már soha és senki nem fogja megrohamozni, még csak azok sem, akik bár nem tudják, de csak mellékszereplői annak a normatív nacionalista szappanoperának, amelyet olyan politikusok visznek színre, akik nevére évek múlva már nem fognak ők sem emlékezni. Itt maradnak viszont a populista neotradicionális (ellen)kultúra térbeli, szövegalapú és vizuális (egyszóval: politikai) megnyilvánulásai dalszövegekben, pólófeliratokban, „pszeudo történelmi igazságtétel esztétikáját” (György Péter) hordozó alkotásokban és én-történetekben. S ez utóbbin van a hangsúly. Ha szétnézünk a hazának már nem tekinthető térben, akkor tapasztalhatjuk, hogy a mélymagyarság, a képzelt erdélyiség, a „neked nem fáj Trianon” kérdésfeltevések vagy az etnikai térkép újraszövésére irányuló akaratok néha „csak” annyit takarnak, hogy az egyetlen kapcsok a szociális integrációhoz, a valamiben benne létezéshez. Sokan, generációkat átívelően veszítik el a talajt azáltal, hogy a nemzetállamok kiágyazódtak a földrajzi térből, hogy transznacionális térbe lépnek át. Aki nem elég mobilis, nem elég versenyképes, nem elég sokoldalú, az a transznacionális felhőbe nem tudja követni országát.

Ilyenkor közülük sokan e „hazában” megállnak, és visszafordulnak. Elindulnak Trianon-országba, Wass Albert domborművek mentén, Budapest kertvárosában felhúzott székelykapukon át mennek a képzelt Felvidék vagy Erdély felé a kiismerhetetlenből a szerintük kiismerhető magyarságba. S persze, akkor van csak igazán szerencséjük, ha nem érnek oda a valós Erdélybe vagy Felvidékre, hanem csak a képzelet országútján járkálnak Kárpátia számról Nemzeti Összetartozás Napjáig. Identitáskatasztrófájukat elkerülni csak akkor tudják, ha nem vesznek tudomást arról, hogy Erdély(Magyar)ország nem létezik.

Minél mitikusabban viszonyulunk a múlthoz, annál nehezebb elmesélni a velünk egyet nem értőnek, hogy miről is beszélünk. A Trianonról folytatott párbeszéd alapvető feltétele annak megtisztítása Trianontól (és mítoszaitól). Be kell látnunk, hogy egy kívülállónak éppen olyan nehéz belépnie egy „folklorizálódott történeti diskurzusba”, mint egy „Trianon nem kortárs probléma már” minden szolidaritást nélkülöző gondolati keretébe. A történettudományi kutatások sincsenek könnyű helyzetben, nem hogy az objektivitás mellett a szubjektív, érzelmi, érzületi (vagy éppen mindezeket kizáró) politikai és egyéni feldolgozások.

Merthogy többek között: Trianon érzékenység. Trianon tabu. Trianon összemosás. Trianon összeomlás. Trianon igazságtalan. Trianon, amelynek így kellett lennie. Trianon az élet. Trianon a halál. Trianon a magyaroké. Trianon a magyarságé. Trianon a zsidóké is. Trianon mindenkié, de biztos, hogy nem a zsidóké. Trianon egyetemes. Trianon nem érdekli a világot. Trianon kutatható. Trianon nem megismerhető. Trianon a jobboldalé. Trianon nem a baloldalé. Trianon, ami nem szembeállítható. Trianon, amit szembeállítanak. Trianon nem egyetemes bűn. Trianon valakinek egyetemes bűn. Trianon a pólón. Trianon, amire egy öregember halála előtti utolsó pillanatában gondol. Trianon a DVD-n. Trianon egy vonat bezárt erdélyi mellékvágánya. Trianon a székelyzászlósoké. Trianon 2004. december ötödike. Trianon az „igen”. Trianon a „nem, nem soha”. Trianon a szorongás a jövőtől. Trianon a kiismerhetetlen tér biztonságos sarka. Trianon egy román autóút, mely egy marosvásárhelyi temető felé visz. Trianon tárgyiasítható. Trianon reklám. Trianon kultúra. Trianon ellenkultúra. Trianon könyvtár. Trianon a budapesti Hősök tere kokárdás szónoka. Trianon a Házsongárdi temető csendje. Trianon, amitől félsz, hogy nincs róla mondandód. Trianon egy magyar nyelvű egyetem Romániában. Trianon, ha Bukarestben a hátad mögé nézel, ha magyarul beszélsz. Trianon, ha kineveted azt, aki Bukarestben a háta mögé néz, ha magyarul beszél. Trianon a román nagykövetség előtt posztoló rendőré. Trianon nem egy Kézdivásárhelyre belovagoló miniszerelnök-helyettesé.

S ez a sor a végtelenségig folytatható. Természetesen nem az emlékezetek pluralizálódása a probléma, hanem a pluralizálódás el nem fogadása. Amikor nem több, hanem egy (max. kettő) Trianon-képet akarunk. Amikor valaki szerint a „vagy-vagy” a történelem feldolgozásának módja olyankor is, amikor úgy eleve nem lehet. Amikor nincs tisztelet a másik tévedései iránt. Amikor nincs haza.

Egy haza, amely nem létezik, egy politikai közösség, ami nincs, az nem tud semmi értelmeset kezdeni magával. Annak ripityára tört darabjai alatt és között elfér az ahistorikus emlékezet éppúgy, mint annak megértés nélküli elítélése. Egy politikai közösség nélküli hazaimitáció „működésének” feltétele a másik emlékezetének tudomásul vétele és megvetéssel párosuló negligálása. Túlkiabálás, elhallgattatás, elhallgatás, felelősségvállalás-elutasítás, düh és gyűlölet. Csak így működik egy haza utáni tér.

„Adjátok vissza a hegyeimet” helyett, a magam részéről az adjátok vissza a hazámat-projekttel is elégedett lennék. A magyaroknak ma ugyanis nincs hazájuk, a magyarok posztmodern nomádok.

És nekem ez az, ami fáj.