Oroszország és a szabadság fantomja

Az Ukrajna ellen indított háború (a cinikus putyini zsargonban „az ország nácitlanításáért indított különleges katonai akció”) harmadik hetében még mindig hihetetlennek tűnik, hogy a békés 21. század derekán, a békés Európában egy nagyhatalom fegyveresen rátámad szomszédjára, mert az neki nem tetsző politikát folytat.

Az Európa felé tájékozódó Ukrajna – nagy késéssel – azon az úton indult el, mint a többi közép-kelet-európai nemzetállam. Ukrajna egy eléggé kezdetleges, de úgy ahogy működő demokrácia, ahol a lakosság meghatározó része arra vágyik, hogy az ország szorosabban fonódjék az európai integrációba, és élvezze annak előnyeit. Erősödő nemzeti öntudat jellemzi, melyben ködképek keverednek a 20. századi történelem keserves tényeivel, s a nemzet (mint más posztkommunista nemzetállamok) birkózik, hogy az utóbbiakból sikerüljön valami pozitív önképet összefoltozni.

Jellegzetes példája ennek, az embermentők szerepének túlhangsúlyozása – mint minden K-európai népnél. Ukrajna tel-avivi nagykövete az ukrán embermentőkre hivatkozva kérte Izrael aktívabb fellépését az ukrán harcoló fél oldalán – mire a Jad Vasém igazgatója helyretette, mondván: a náci megszállás éveiben a zsidók üldözésében sokkal több ukrán vett részt, mint ahányan rejtegették őket.

*

Vele szemben Oroszország nem nemzetállam, hanem birodalom, amelyben a nyugatos gondolkodás – az 1990-et követő átmeneti győzelmek után – most ismét történelmi vereséget szenvedett. Az országban ismét hatalomra került az önreflexiót nem ismerő birodalmi tudat, a gőgös sértettség és mások okolása minden problémáért.

A most elkezdett háborúval Oroszország kiiratkozott az 1990 utáni konszenzusból, amely gyakorlatilag az egész keresztény (vagy zsidó-keresztény) civilizációt áthatotta Dél-Amerikától Közép-Európáig. Ennek lényege, hogy a problémák megoldásának eszköztárából kiiktatjuk az erőszakot, a demokratikus intézmények beiktatásával pedig elismerjük a másik (akármilyen másik) fél jogát arra, hogy igaza lehessen. Ez rendkívül tökéletlen és törékeny konszenzus, de 30 éven át jobbára mégis működött. Dél-Amerika országaiban 1990 óta nem voltak puccsok, lassan véget értek a polgárháborúk, szélsőjobb és szélsőbal jobbára a parlamenten belül politizált. Európában csak a balkáni háborúk sértették meg a békés egymás mellett élést, de a NATO beavatkozás hatására ezek véget értek, és a Balkán egyes népei ma úgy járják a béke és demokrácia iskoláját, mint a németek 1945 után.

A domináns politikai kultúra szellemében országon belül és országon kívül is partnerekkel, nem pedig ellenségekkel van dolgunk, akikről feltételezzük, hogy ők is jóhiszeműen tartják magukat a konszenzushoz.

A jóhiszeműség fontos: Oroszország joggal követelhetett biztosítékokat az ukrajnai orosz kisebbség védelmében vagy a NATO és Ukrajna partnersége dolgában. A tárgyalások éppen az ilyen kérdések rendezésére valók. Ám az orosz fél által támasztott lehetetlen tárgyalási feltételek pontosan mutatták, hogy komolytalan ajánlatról van szó, amelyek mögül éppenséggel hiányzik a jóhiszeműség.

Az ukrajnai háborúval a fent említett biztonság és bizonyosság megtört. Az 1945 utáni tapasztalatunk az volt, hogy aki a nyugati szabadság és jólét édes örömét egyszer megízlelte, az többé nem vágyott vissza a keleti autokrácia jármába. Hogyan történhetett akkor, hogy az orosz nép, amely 1991-ben elbuktatta a szovjet diktatúrát visszahozni próbáló puccsistákat, szépen, lassan mégis lenyelte a békát, és ismét egy birodalmi keresztény mázzal leöntött autokrácia jármába hajtotta a fejét?

Meghatározó szerepet játszott, hogy a nyugati demokrácia mindvégig idegen intézmény maradt a különállására és küldetéstudatára büszke orosz társadalom zöme számára. (Lásd szlavofilek és nyugatosok küzdelmeit az orosz szellemi éleben.) Könnyű volt egy urbánus, nyugatos, moszkvai elitnek 1991-ben megbuktatnia a puccsistákat, viszont nehéz volt a nép tízmillióival elfogadtatni a nyugati típusú demokráciát, amely orosz földön döbbenetes egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, káoszt és új típusú kiszolgáltatottságot hozott.

Súlyos megállapítás, hogy ezek szerint az orosz nép meghatározó része nem tudott mit kezdeni a nyugati szabadság és felelősség adományaival, inkább lépésről lépésre visszahátrált a parancs és jutalom/büntetés jól ismert világába.

A városi nyugatos felső középosztály tudott mit kezdeni a szabadsággal, ám az egyszerű nép tízmillióit nem tette boldoggá, hogy nem a cár vagy a világhatalmú főtitkár, hanem a Hawaii luxusvillát birtokló oligarcha – vagy éppen egymással rivalizáló fegyveres bandák – parancsolnak neki. Akkor már sokkal inkább a cár, aki megadja neki azt az illúziót, hogy kis csavar lehet a nagyhatalmú, szent és küldetéssel bíró Birodalom gépezetében. Aki megadja azt a jó érzést, hogy ismét meg van mondva, ki a barát és az ellenség.

Ahol a döntéseket nem a nyílt vita, hanem a hatalmi szó hozza meg, ott a kreativitás nem tud felszárnyalni. Ott, ahol a szabadság/felelősség fogalmai idegenek, ott az új utakat kutató, vállalkozó szellem is idegen és bizalmatlanságot kelt.

A vállalkozót, a feltalálót, a kezdeményező embert gyanakodva nézik, gáncsolja és megvámolja mindenféle helyi főnök és országos hivatalnok. A vállalkozó így hamar belátja, jobban jár, ha elmegy Amerikába, Kanadába, ahol képességeit megbecsülik. Azok a vállalkozók, akik maradnak, alkalmazkodnak a birodalom elvárásaihoz: lojális hűbérúrrá válnak saját birtokukon.

Így a nagy orosz birodalomban nem jöttek létre új Szilícium-völgyek, ahol egy ígéretes ötlettel néhány nap alatt össze lehet gyűjteni egymillió dollár kockázati tőkét. A birodalom importál mindenféle fejlett technikát, (kivéve talán a haditechnikát) és cserébe javarészt kőolajat és földgázt exportál. A birodalmi tudat szellemében ez így van jól: úr rendel és fizet. A bőségesen rendelkezésre álló nyersanyagkincsek így az elmaradottság konzerválják.

Ennek viszont az a következménye, hogy Oroszország gazdasági teljesítménye méreteihez képest szerény: az éves GDP terén nemhogy az Egyesült Államok vagy Japán, de még Franciaország és-Olaszország is megelőzi. AZ egy főre jutó GDP terén pedig Oroszország nincs az első nyolcvan ország között.

A nagy orosz öntudatnak keveset hozott a konyhára a nyugati szabadság és felelősség világa, amelyben az oroszok kezdőként botorkáltak, amelyben leiskolázták őket a csehek meg a lengyelek, akiknek alig negyven éve még ők parancsoltak. Elég könnyű volt belátni, hogy ezen a pályán az oroszok nem lesznek egyhamar nyerők. Sokkal könnyebb, szinte hívogató volt visszatérni az úri attitűdhöz, a küldetéstudathoz és a gőgös sértettséghez, miszerint a dekadens, pénzhajhász, hedonista, értékeket nem ismerő Nyugattal szemben mi vagyunk az ősi, egyetemes értékek letéteményesei.

Probléma viszont, hogy a birodalmi orosz öntudat egyre kevésbé talál mindehhez partnereket. Az Európai Unió pontosan az ellenkező irányba halad, az amerikai kontinens úgyszintén (kivétel a perifériális Kuba és Venezuela). Észak-Korea, Kuba, Irán meg a nem túlságosan vonzó egykori közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok despotikus rendszerei maradtak szövetségesei Putyin rendszerének – demokrata szemmel nem valami előkelő társaság, nem lehet velük büszkélkedni. A putyini birodalmi Oroszország nagyon kevesek számára példa. Lesújtó helyzet ez egy orosz nacionalista számára, hiszen alig negyven éve még a Szovjetunió világhatalom és a „haladó világ” vezérhajója volt.

Ebben a helyzetben az a tény, hogy Ukrajna – a kijevi Rusz, az orosz őshaza, amely évszázadok óta összeforrott a nagy Oroszországgal – hátat fordít, és a nyugati útra lép, elviselhetetlen provokáció volt a birodalmi úton járó putyini Oroszországnak. Olyan elviselhetetlen, mint a magyar 1956, a csehszlovák 1968 és a lengyel Szolidaritás 1980-ban. A gőgös birodalmi gondolkodásmód eleven cáfolata, veszedelmes példa az orosz nép számára.

Vlagyimir Putyin követelései, hogy a NATO vonuljon vissza Közép-Kelet-Európából az 1997 előtti állapotba,(a volt szovjet szatellit országok ekkor csatlakoztak a NATO-hoz) világos jele volt a Birodalom helyreállítására bejelentett igényeknek. Vannak a Birodalomnak határai, (Ukrajna ezen belül van) és van befolyási övezete. (Közép-Kelet-Európa szerintük ide tartozik.)

Ha a Birodalom mindezeket elveszíti, akkor már nem birodalom többé. Ha sem vonzereje, sem hatalma nincs többé, akkor a perifériára szorul, és nevetségessé válik. Ezt pedig nem engedheti meg magának.

Oroszország a szabadság felé vezető nehéz és járatlan úton nem jutott messze, így elindult visszafelé a jól ismert birodalmi úton.

– Ha nekünk nem sikerült a szabadság útján végigmenni – gondolhatták – akkor ne sikerüljön másnak sem. Mások sikerének fényében a mi kudarcunk még nyilvánvalóbb. Ha pénzzel, fortéllyal, ezer más módon nem sikerül az ukránokat visszatartani a szabadság útjától, akkor majd visszatartjuk őket erővel. Így legalább nem maradunk olyan egyedül.

– Ha a szabadság játszmájában ügyetlennek bizonyultunk, a zsarnokság játékában profik vagyunk. Ha kell, atombombával fenyegetőzünk. Ebből nekünk van a legtöbb, – próbáljon meg valaki bennünket nem komolyan venni. Ha másban nem, hát ebben a játékban mi vagyunk az elsők.

A birodalmi nagyságból csak az atombombák maradtak.

Valamikor a 18. században Oroszország a terjeszkedés útjára lépett. Nagy Péter cár és utódai modernizálták Oroszországot – nem a szó társadalmi, hanem technikai értelmében. Az egymást követő modernizációs kísérletek egyre közelebb hozták Oroszországot Európához – technikai értelemben. A társadalom azonban despotikus rendszer maradt, s a technikai fejlődést nagyrészt az orosz nép vére és verítéke árán valósították meg.

A társadalom modernizálására tett kísérletek nem tudták elhozni a nyugat által kitalált és megvalósított szabadságot. A legnagyobb szabású modernizációs kísérlet, a szovjet rendszer, rövid időre a technikai fejlettség csúcsára repítette az Oroszországot (a haditechnika terén legalábbis) – a társadalom, az orosz emberek soha nem látott kizsigerelése árán. Ez egyben az orosz birodalom (akkori nevén: Szovjetunió) világhatalmának csúcsát is jelentette. Hadserege hatalmas területeket ellenőrzött, Európa szívéig nyomult, miközben ideológiája még nagyobb területeken szerzett befolyást.

A belső feszültségeket enyhíteni próbáló gorbacsovi reformpróbálkozás – egy kicsit több szabadságot adni a rendszeren belül – azonban ismét a rendszer összeomlását eredményezte. Oroszország elvesztette katonai és ideológiai világhatalmát, tagköztársaságai is függetlenedtek, ismét moszkvai Oroszország lett belőle.

A következő, posztkommunista modernizációs kísérlet ismét felemás eredményt hozott: az orosz emberek megismerkedtek a fogyasztói társadalom és a korlátlan utazás nyújtotta örömökkel, de a szabadság ismét elérhetetlennek bizonyult. A jelcini káosz után a putyini konszolidáció a szabadság fokozatos felszámolását hozta.

És miután az orosz társadalmat sikerült uralma alá hajtania, a moszkvai Oroszország most ismét nekilát a terjeszkedésnek.

A szabadság és a rend Oroszország esetében újra és újra összeférhetetlennek bizonyulnak. Az ismétlődő, és kezdetben reményt keltő próbálkozások fiaskóval végződnek. A szabadság káoszt hoz magával, a rend despotizmust.

A putyini Oroszország eltökélten halad hátrafelé a szabadság útján. Ahol nincs szabadság, ott nincs felelősség: az orosz vezetők rezzenéstelen arccal nézik a háború elől menekülő milliós tömegek döbbenetes látványát és mindenért az ukránokat okolják.