Orbán a zsinagógagyújtogatókról

Orbán Viktor a Brüsszel-ellenes szabadságharc és a háttérhatalmak által szervezett, fenyegető népvándorlás motívumaira építette föl március 15-i beszédét.

A beszédben szerepelt az alábbi néhány mondat:

„Eljött az idő, hogy megkongassuk a vészharangokat, szembeforduljunk és ellenálljunk. Nem hagyhatjuk, hogy Brüsszel a törvények fölé helyezze magát,  nálunk nem lesznek törvényen kívüli városnegyedek, nem fognak bandák vadászni asszonyainkra és lányainkra, nem fogunk zsinagógákat gyújtogató antiszemitizmust importálni. (Kiemelés tőlünk – a szerk.) Nem mondhatják meg mások, hogy kit engedjünk be a házunkba.”

A magyar politikai hagyományban szokatlan a zsidók ellenségkereséssel kombinált megvédése: az antidemokratikus nacionalizmus (Bibó) a 20. században Közép-Európában klasszikusan antiszemita volt és utódai 1989 után is továbbvitték ezt az örökséget.

A 21. századi magyar antidemokratikus („illiberális”) nacionalizmus vezéralakja viszont nem használ antiszemita jelszavakat. Ellenségkeresésre, félelemkeltésre, összeesküvés-vízióra épülő politikai játszmájában meg akarja védeni a zsidókat a Közel-Keletről érkező „zsinagógagyújtogatók” ellen.

A zsidók kulcsfontosságú tényezővé (nem tudom, hogy szereplő vagy sakkfigura a helyes kifejezés) léptek elő: az ő megvédésük bizonyítja, hogy a miniszterelnök, valamint pártja és kormánya nem kirekesztő, idegenellenes, rasszista.

Ha ugyanis ezeket a vádakat sikerülne valakinek ráaggatni, akkor helyzete lehetetlenné válna a konzervatív néppártok európai családjában – amit viszont nem engedhet meg magának.

*

Ez lenne tehát a zsidókat védő buzgalom háttere? Nem csupán.

Aki követi a nyugat-európai radikális jobboldal közelmúltbeli fordulatait, az nem lepődik meg annyira a zsidók megvédésével kombinált idegenellenességen. A francia Front National (FN) pálfordulása a legismertebb: a pártalapító Jean-Marie Le Pen érdemdús antiszemita volt, mióta azonban kiöregedett és lánya, Marine Le Pen áll a mozgalom élén, a zsidó ellenségképet egyszerűen kiiktatták és az iszlám bevándorlás veszélyeire fókuszálnak. A FN jelenleg az egyetlen párt a francia politikai életben, amely tartózkodik az „Izrael-bírálatának” nevezett népszerű politikai játszmától.

A nyugat-európai szélsőjobb nagy fordulatának súlyos oka van: a zsidóellenes indulatok gerjesztésében ma egyszerűen nem versenyképes az iszlámistákkal.

A 20. század bűneit bánó kortárs Európa már alig ad teret a hagyományos nyelven megszólaló antiszemitizmusnak. Az a politikai mozgalom, amely ehhez ragaszkodik, a margón találja magát (lásd Vona Gábor ezzel kapcsolatos fordulatát). Továbbá: Európa mértékadó nagy országai ma a jóléti társadalmak korát élik, nincsenek milliós, frusztrált, napi kenyérgondokkal küzdő, szekuláris messiásokban reménykedő tömegek.

Az iszlám világában viszont annál inkább ez a helyzet. Kilátástalan helyzetben lévő, megalázott, nyomorgó tízmilliók veti reményeiket az azonnali megváltásban utazó iszlámistákba, akiknek politikai programjában a zsidók és/vagy Izrael elpusztítása nyíltan hirdetett tétel.

Így a zsidógyűlölet piacán az iszlámisták sokkal frissebb és bőségesebb árut kínálnak, amivel a kortárs szélsőjobb egyszerűen nem tud versenyezni.

Identitás- és ellenségkeresésében viszont kapóra jön neki az iszlám országokból beáramló tömegek nagyon is valós problémája. És mivel e tömegeket az otthoni rezsimek vad Izrael-ellenes agymosásban részesítették, az ellenük fellépő európai jobboldalnak Izrael kézenfekvő szövetségesül kínálkozik. Izrael maga is lázasan keresi a lehetséges partnereket abban az Európában, amelyben a baloldali, palesztinpárti, iszlámistáknak gyakran hátszelet biztosító anticionizmus comme il faut gondolattá lépett elő. (Emlékszünk, hogy néhány hónappal ezelőtt a magyar kormány volt az egyetlen az EU-ban, amely nem szavazta meg a „megszállt területeken” gyártott izraeli termékek megkülönböztető címkézését.)

Az Orbán-féle furcsa fordulatnak ez az európai háttere.

*

A honi zsidó szervezetek még nem figyeltek fel erre a fejleményre. A kormány együttműködésre törekszik velük, bőkezűen támogatja gyarapodó infrastruktúrájukat, néha csak azért nem kapnak meg egy pénzösszeget, mert egyszerűen nem tudják elkölteni (lásd Rumbach zsinagóga). A régi antiszemitizmus ellen (lásd Hóman szobor) tudnak hangosan tiltakozni, de az új fejleménnyel nehéz mit kezdeni.

A változásokra érzékenyen figyelő magyar zsidók viszont törhetik a fejüket: most vajon meg vannak védve az iszlámistáktól, avagy eszközök egy politikai játszmában?

Nos, alighanem mind a kettő igaz: ilyen ma magyar zsidónak lenni.