Önképviselet, rátermettség és civil kurázsi

A „Tanulni szerettek volna… A numerus clausus és a lányok” kiállítás elé.

A 2B Galéria kiállítása (augusztus 27 – október 7)

A numerus clausus kutatása régóta foglalkoztatja a magyar történettudományt, de e törvény miatt az antiszemitizmus és a Soá nemzetközi irodalma is az őt megillető szégyenteljes helyre sorolja az első világháború utáni magyar törvényhozást. Az 1920 szeptemberében bevezetett „zsidókvóta” olyan jogoktól fosztotta meg a hazai zsidóságot, amelyeket elidegeníthetetlennek hittek a kortársak. Valójában nem esélyegyenlőséget célzó felsőoktatási kvótarendszer volt, hanem az első zsidóellenes törvény – egyenes előzménye a harmincas évek végétől  kibontakozó, a zsidó állampolgárokat kirekesztő jogalkotásnak. A felsőoktatási kvóta alkalmazása önmagában még nem feltétlenül diszkriminatív, itt azonban a „népfajok” és „nemzetiségek” szerinti arányt úgy vetítették az egyetemre jelentkezők létszámára, hogy – mint azt a nemrég elhunyt Kovács Mária kutatásaiból tudjuk – az elvileg az összes nemzetiségre kiterjedő törvényt a valóságban kizárólag zsidó diákok ellen alkalmazták. A Pázmány Péter Tudományegyetem egyetemi tanácsának 1922-es egyik ülésén ez nyíltan el is hangzott: „A felvételizőknek sem írásban, sem szóban nem kell nyilatkozniuk arról, hogy ők magyarok, németek, románok stb. […] és az egyetem sem kutatta ezt.” A felvételi bizottságok csak azt vizsgálták, hogy „vajjon aki felvételét kéri, zsidó-e, vagy nem”. Kovács Mária tárta fel azt is, hogy noha törvény szövegében a zsidó és izraelita szó – éppen a békeszerződések körüli nemzetközi figyelem elterelésére – nem szerepelt, azonban a végrehajtási utasításban a törvényalkotó egyértelművé tette, hogy az izraelita vallásúakat zsidó nemzetiségnek kell tekinteni.

Ugyanebben az időben egyébként az új csehszlovák államalakulatban is nemzetiséggé nyilvánították az izraelita vallásúakat, ennek azonban nem volt semmilyen diszkriminatív töltete, hanem lehetővé tette bizonyos kollektív jogok gyakorlását a zsidó közösségek számára is. A csehszlovák esetben a nemzetiséghez tartozás önbevalláson alapult, míg a magyar numerus clausus származási, azaz faji alapon vezette le a zsidó nemzetiséget. Ezt Klebelsberg Kunó nyíltan hangoztatta is egy képviselőházi beszédében: eszerint a parlament „azzal a nyílt szándékkal” alkotta meg a numerus clausus törvényt, hogy „a zsidóságot fajnak jelentse ki. […] Mert ha fajnak van egyszer minősítve a zsidóság, akkor nem lehet a fajtól menekülni úgy, mint – mondjuk – a felekezettől az áttéréssel, vagy a nemzetiségnél azzal, hogy az ember más nemzetiségűnek vallja magát.”

Kovács Mária kutatásaiból az is tudható, hogy a törvényt hevenyészetten és mindenféle racionális kalkuláció nélkül hozták létre és semmilyen diák „túltermelési” válság nem húzódott mögötte, tisztán antiszemita szándék vezette. A beiratkozási adatok azt mutatják, hogy az egyetemi helyeket a numerus clausus-szal nem lehetett feltölteni, mert a nem zsidó értelmiség gyermekei nem jelentkeztek ekkora arányban az egyetemekre.

A zsidó diákok száma a háború alatti 6000-es számról 1921-re 2000 alá esett. S noha a kvótát 1928-ban ugyanaz a Klebelsberg Kunó „foglalkozási kvótává” alakította, az antiszemita diszkrimináció ettől csak burkoltabbá vált, meg nem szűnt. Az érettségizett zsidó fiatalok túlnyomó többsége ezután sem tudott egyetemen továbbtanulni. Karády Viktor számításai alapján míg a háború előtt 85%-uk került egyetemre, a húszas évek közepére ez az arány 45% alá csökkent, szemben a keresztény érettségizettekkel, akiknek 90,2%-a iratkozhatott be valamilyen egyetemre. Az 1939-es II. zsidótörvény aztán vissza is hozta az eredeti, 1920-as numerus clausust.

A numerus clausus „árváinak” száma tehát a két évtized alatt egészen biztosan meghaladta a százezres számot. Ők egyfelől már igen korán áldozataivá váltak az 1920 utáni magyar politikai rendszernek, másfelől azonban, ahogy a kiállítás gonddal és hozzáértéssel válogatott életpályái és dokumentumai meggyőzően tanúsítják, korántsem lettek annak passzív és tehetetlen áldozatai, hanem saját érdekeik képviseletére elkötelezett fiatalok, akik életpályájukat igyekeztek a radikálisan megromlott körülmények ellenére is a saját kezükben tartani.

A numerus clausus száműzötteiről mindeddig egyetlen szisztematikus kutatás született Kelemen Ágnes tollából, aki a magyar zsidó diákok itáliai egyetemi iskoláztatási pályáit tárta fel, valamint néhány összefoglaló munka Frank Tibortól és Karády Viktortól. Ezek azonban nem fordultak kitüntetett figyelemmel a nőtörténeti aspektusok felé: ezek először Szapor Judit munkáiban kerültek elő, s a kiállítás is e kutatás egyik mérföldköve.

Karádi Éva sok éve gyűjti szenvedélyesen a brünni numerus clausus száműzöttek történeteit és dokumentumait, de, ami még ennél is fontosabb talán, összekapcsolja azokat a családokat, akiknek a felmenői e körbe tartoztak. Nemcsak a történelem és a családi történetek tárulnak fel ezáltal, hanem új emlékezőközösségek jönnek létre, akik saját jelenükre is másként tudnak rátekinteni a közösen feltárt múlt segítségével.

Nos, ez a két nagyszerű nő összetalálkozott és egy valóban tanulságos és nagyon sok rétegében minket mélyen megérintő kiállítást hoztak létre. Úttörő munkát végeztek, amikor e több mint százezer sorsból azokét a lányokét emelték ki, akik már a kor nemi egyenlőtlenségei okán is hátrányos helyzetből indulva szembesültek a numerus clausus tiltó rendelkezéseivel. A nőtörténelem mindmáig feltáratlan területéhez szolgáltat a kiállítás nemcsak példákat, hanem elemzési szempontokat, jövőbeli kutatási koncepciókat is.

Kezdem azzal, hogy a kiállítás vezérfonala azokat az elemzési szempontokat segíti végiggondolni, amelyek a történeti kutatások iránt fogékony látogató számára fontosak: Mit jelent a családi háttér? Hogyan kerülhető ki az egyetemi képzés úgy, hogy mégis egyetemi szintű tudáshoz jusson a kirekesztett? Hol bújik elő az elnyomás alól a kreativitás, a kísérletező kedv, a talentum? Hogyan dolgozhatók le a hátrányok egy idegen ország egyetemén?

De a kiállítás felvillant teljes életpályákat és általában véve is személyes élettörténeti mozzanatokon keresztül közelíti meg témáját – s ettől nagyon felkavaró is. Hiszen minden életpálya keresztutak kuszának tűnő szövevényéből áll, melyben nehezen különíthetők el a kényszerek és a választások. A bemutatott női életesemények éppen ezekre az összefüggésekre irányítják a figyelmet: a numerus clausus „árvái” nem tehetetlen áldozatok, hanem, ahogy tudományos nyelven mondjuk, aktív ágenciával rendelkező, rátermett lányok és nők, akik a diszkriminatív kényszerekkel dacolva próbáltak pályát, szakmát, hivatást, életformát választani. Olykor még a legvéresebb zsidóüldözések idején is, amikor a bujkálást vagy az ellenállást választották.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak a kurátorokat ismerem és tisztelem, hanem a kiállított történetek néhány szereplőjét is – továbbá nem kevés olyan túlélőjét a Soának, akinek a pályája már a numerus clausus miatt megtört. Mégsem gondoltam még soha igazán bele abba, hogy vajon a szuverenitásuk, kitartásuk, hivatástudatuk és kreativitásuk miképp teljesedhetett volna ki, ha ebben a két évtizednyi zsidóüldözés nem jelentett volna brutális cezúrát és kitörölhetetlen traumát. A katalógust lapozgatva ezt a kérdést viszem magammal a kiállításról.