Ok és okozat: Lázár János, Mazsihisz – “ultimátum”?

Lázár János államtitkár némileg fenyegető fogalmazása – miszerint a Mazsihisz, általa „ultimátum”-nak nevezett állásfoglalása „nem befolyásolja jó irányba a zsidók és magyarok együttélését” –, s a két közösség árnyalatlan szembeállítása nem segíti a kedélyek megnyugvását.

A Mazsihisz „ultimátuma” aligha bontja meg az egységet és szimbiózist inkább, mint a magyar kormány emlékezetpolitikája. Nem helyes felcserélni az okot az okozattal.

A kormányzat vitatott történelempolitikai törekvései bizonyosan nem segítik zsidók és nem zsidók együttélésének jelenét, sem tisztázni az egész társadalom együttélését saját múltjával.

Kétségtelen, vannak, akik megorrolnak a Mazsihiszre, tán a zsidóságra is. Csakhogy az igazság nem alku tárgya.

Az emlékév talán épp a zsidó közösség határozott fellépésével válik inkább a szembesülés részévé, mert rámutat, milyen téveszmék, felelősség-elhárító mechanizmusok élnek ma is a társadalomban és a vezető politikai elitben.

Mi is reméljük, hogy a társadalom minden szintjén lesz előbb-utóbb közös emlékezés. Ám addig, amíg nincs közös álláspont sem a magyar állami felelősségről a vészkorszakban, sem az arra való emlékezés megfelelő módjairól, talán helyesebb a nézetkülönbségekre és a hiányosságokra is felhívni a figyelmet, mint szőnyeg alá söpörve a problémát közösen emlékezni, érzéketlen, történelemhamisító történészi nyilatkozatok, felelősségelkenő szobrok, és a zsidó közösség számára aggályos koncepciójú múzeumtervek társaságában.

Nem kell félni a vitától: a vita a múlt feldolgozásának eszköze.

Természetesen mi is emlékezünk a vészterhes idők mellett az együttélés jobb napjaira. És emlékeztetnénk is az együttélés egészére, a többek által vitatott múzeumterv helyett. De amint korábban leszögeztük: amíg nem tudatosodik kellőképpen a politikai elitben, hogy a vészkorszak vesztesége és emlékezete semmilyen értelemben nem lehet alku tárgya és nem lehet eszköz; amíg nem őszintén, önzetlenül éreznek együtt velünk, addig magunkból kell erőt merítenünk.

Az emlékév elég hosszú, hogy a történelmi tényeket el lehessen sajátítani, s a történelmi tudat csorbáit – melyek akár alkotmányos súlyúak – ki lehessen köszörülni. Akkor méltán hajthatunk közösen fejet az áldozatok emléke előtt.

*

S egy megjegyzés a Mazsihisz döntése nyomán folytatódó bejelentésekhez, melyek az emlékév Civil Alapjától elnyert támogatások visszautasítását jelzik a kormánynak és a nyilvánosságnak.

A tiszteletre méltó gesztusok mellett érdemes lenne elgondolkodni, nem volna-e más, a társadalmi emlékezetet szolgáló, előre mutató eszköz.  

A Mazsihisz például az általa elnyert összegből – annak visszautalása helyett – egymillió szórólapot nyomtathatna a Horthy-rendszer 1920-1944 közti zsidóellenes jogszabályairól és intézkedéseiről, Horthy és Hitler találkozásának közismert fényképével, és a vészkorszak emléknapján repülőkről vagy helikopterekől szórhatnák le az ország minden részén – emlékezésre és együtt gondolkodásra hívva fel a társadalmat a közös jövő érdekében.

A történelmi tudatosság kialakításának számos eszköze lehetséges. Kivételes helyzetekben kivételes kezdeményezésekre van szükség.