Ő is csak egy tégla a falban

Roger Waters és az antiszemita uszítás megfoghatatlansága 

Egy SS–egyenruhára emlékeztető, vállapos bőrkabát, rajta nácira emlékeztető karszalag – ez az, ami miatt a berlini rendőrség eljárást indított a Pink Floyd alapítója ellen “közösség elleni izgatás” gyanújával. Elhíresült május közepi berlini koncertjén ugyanis Roger Waters ismét felvette ezt a maskarát, s kezében ál–géppisztollyal random lövöldözést imitált, mint tette ezt már számtalan koncertjén előtte is.

Németország nem viccel: a büntető törvénykönyv 130.§–a alapján három hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztés járhat, ha valaki nemzeti, faji vagy vallási csoportok tagjai ellen “gyűlöletre uszít, erőszakra vagy önkényeskedésre buzdít”, sőt, az is elég, ha csak “sérti, rosszindulatúan becsmérli vagy rágalmazza” nevezetteket.

“A viselt ruházat kontextusa alkalmas arra, hogy az áldozatok méltóságát sértő és ezáltal a köznyugalmat megzavaró módon elnézze, dicsőítse vagy igazolja a náci rezsim erőszakos és önkényes uralmát” – közölte a rendőrség, de aki kicsit is tisztában van a kontextussal, tudja: Waters ezzel még semmi ilyesmit nem tett, ügyész legyen a talpán, aki nácizmuson éri.

A performansz jó negyven éve része a koncertjeinek, amikor megidézi a The Wall–ból azt, amikor a főszereplő Pink drogok hatása alatt totalitárius diktátornak képzeli magát, aki kivégzi a közönség drogos, meleg vagy zsidó tagjait – a fasiszta fantáziákat megidéző In The Flesh üzenete tehát egyértelműen épp ellenkező előjelű.

Ha csak ez az eljárás alapja, akkor a kudarc borítékolva van: a rocksztár nem uszított senki ellen, nem buzdított erőszakra vagy önkényeskedésre. Azt pedig egy frankfurti közigazgatási bíróság is kimondta, hogy joga van a “művészi szabadsághoz”, bármit gondolunk is róla (én például azt, hogy igen, a szólás és a művészet legyen valóban szabad, egyetlen felháborító üzeneteket közvetítő koncertet se tiltsunk be, a cancel culture a kultúra és a viták végét jelenti).

Miközben a zenész joggal kéri ki magának a náciközelségbe helyezését, mindannyian pontosan tudjuk, hogy a semmilyen kritikát nem tűrő, állandóan sértődött (a színpadon legutóbb sírógörccsel küszködő), áldozati pózban tetszelgő Waters aktív Izrael- és zsidóellenes uszításban utazik, amióta 2011–ben hivatalosan is csatlakozott a zsidó államot előbb bojkottálni, majd végső soron megszünteti akaró BDS–mozgalomhoz, sőt, annak legismertebb arcává is vált.

A gond csak az, hogy bár maga a bojkottmozgalom–alapító Omar Barghouti nyíltan beszél (“ellenezzük egy zsidó állam létét Palesztina bármely részén”), a máskor ennél elkendőzöttebb BDS–nyelvezetet használó antiszemita beszéd egyszerre vált szalonképessé (az európai baloldalon) és megfoghatatlanná.

A koncerten az egyenruhánál jóval szubtilisabb, jogilag kezelhetetlen antiszemita üzenetet közvetít az a rész, amikor az óriás LED–kivetítőn egymás után szerepel Anne Frank, akinek a bűne a zsidósága volt, és az izraeli golyó által véletlenül eltalált Shireen Abu Akleh újságírónő, akinek a felirat szerint az volt a bűne, hogy palesztin volt. Waters tehát azzal, hogy egy szintre helyezi a nácik által ipari méretekben gyakorolt, tudatos népirtás áldozatát egy sajnálatos balesettel (Akleh egy tűzharc során volt rosszkor rossz helyen, véletlenül sem volt “bűne” a származása), bagatellizálja és relativizálja a soát.

Egyértelművé teszi az antiszemita kontextust az is, írja a berlini koncerten résztvevő Belltower tényfeltáró portál munkatársa, hogy a konspirációs elméletekre amúgy is hajlamos Waters olyan szövegbuborékokat vetít ki, amelyek szerint egy titokzatos, a háttérből működő teljhatalmú elit a színfalak mögött mozgatja a szálakat, és “a puszta létünket fenyegeti”, “el akarják pusztítani az ellenállásunkat”, hogy továbbra is uralhassák a világot.

Nem nehéz dekódolnia ezt a balról jövő “sorosozást” a rajongótábor azon részének, aki nyomon követte, hogy Waters 2013–ban arról delirált, hogy a zeneipart irányító “rendkívül erős amerikai zsidó lobbi” megpróbálja őt elhallgattatni; hogy 2014–ben közölte, Hollywood “zsidó kontroll” alatt áll, amely “túlságosan félelemben tartja az embereket ahhoz, hogy csatlakozzanak a BDS mozgalomhoz”; hogy 2020–ban a zsidó milliárdos Sheldon Adelsont “az amerikai politikát irányító bábjátékosnak” nevezte, azt állítva róla, hogy számára “csak a zsidó emberek teljes értékű emberek”.

Van az ilyesmire paragrafus? Legyen egyáltalán? Hát arra, amikor a koncerten Izraelről szólva Waters egy ponton úgy fogalmaz, “van egy véleményünk, amely eltér az ortodox… nézettől”, és az ortodox szó után kis hatásszünetet tart? Nem lehet minden sunyi utalás mögé rendőrt álítani, és ezt Németország is pontosan tudja. (Valamint a Waterst ünneplő Ku Klux Klán.)

“Az antiszemitizmus önmagában nem illegális, és általában a szólásszabadság védelme alatt áll. Németországban nem határozták meg egyértelműen, hol húzódik az a határ, ahol átlépjük a közösség méltóságát és jogait sértő, illegális gyűlöletbeszéd határát” – mondta éppen Felix Klein, a kormány antiszemitizmus–megbízottja, aki a berlini koncertek előtt ennek a bizonytalanságnak a tudatában kérte a rendőrséget és az igazságügyi hatóságokat, hogy “maradjanak éberek”, arra biztatva a közönség tagjait, hogy ha kell, tegyenek feljelentést Waters ellen.

A szólás szabadsága és a progresszív kódokat használó antiszemita kifejezésmód büntethetősége között örlődve azonban nem igazán működött Németországban az “éberség”, amikor a tavaly óriási felháborodást keltett kasseli Documenta kiállításon BDS–közeli indonéz és palesztin művészek nyílt, Stürmer–szintű antiszemita uszításra vetemedtek, mégsem indult eljárás, mivel az ügyészség szerint az alkotások “nem fenyegetik a köznyugalmat”, a zsidók pedig éljenek együtt azzal, hogy ezt is lehet (ezt már csak én teszem hozzá).

Az egyetlen változás Claudia Roth német kulturális miniszter fejében mehetett végbe, ő ugyanis, miután tavaly a zsidó szervezetek is élesen támadták, amiért lehetővé tette és később bagatellizálta a Documenta–botrányt, idén már Waters koncertjeinek megtartása ellen emelt szót, anélkül, hogy máig érdemben feldolgozta volna a Kasselben történteket. A zsidó szervezetek is betiltásra érettnek ítélték meg Waters koncertjeit, Frankfurtban előzőleg le is fújták a fellépést, de a zenész sikerrel fellebbezett a bíróságon. Ami jó jel: bár Berlinben BDS–es fanclubja tüntetett Waters mellett a stadion bejáratánál, előtte Frankfurtban több százan demonstráltak ellene izraeli zászlókkal, transzparensekkel, sőt, néhányan a koncertre is bevitték azokat.

Az ügy egyik legfontosabb tanulsága is ez: fontosabb és hatásosabb a látványos, nyilvános protest, mint a minket felháborító vélemények tiltása. Még akkor is, ha a protest célja éppen a tiltás volt. Annak ugyanis az elvi okokon túl gyakorlati értelme sincs sok, hiszen az Izrael–ellenes retorika a progresszív narratíván (megszállás, bennszülött kisebbségek, kolonializmus, rasszizmus, kapitalizmus, fehér szupremácia stb.) keresztül mindig meg fogja találni az útját a mainstreambe, hiszen erre az üzenetre van fogadókészség, van rá kultúripar és akadémiai/értelmiségi terjesztői hálózat.

A Waters–performansz tökéletesen igazolja azt is, miért botrányos az IHRA antiszemitizmus–definícióját leváltani akaró, Izrael “módszeres faji megkülönböztetését” ténynek tartó ún. Jeruzsálemi Nyilatkozat, amely BDS–nyelvezettel is bírálhatóvá akarja tenni Izraelt úgy, hogy az ne minősüljön antiszemitizmusnak. Nos, kedves aláírók, íme, a végeredmény, így néz ki az, amikor az 1. számú BDS–es “nem antiszemita” módon bírálja a zsidó államot.

Ezzel együtt nem tiltásokkal, cenzúrával, hanem a nyilvánosság erejével, élénk tiltakozásokkal, a Waters–féle hol nyílt, hol sunyi üzenetek tudatosítával, az üzenetek vállalhatatlanságának felmutatásával talán, egyszer sikerül partvonalra szorítani a látszólag csak Izrael politikáját legitim módon bíráló, valójában a zsidó állam létét megkérdőjelező visszataszító BDS–mozgalom (valamint az Izraelről folyamatosan, patetikusan hazudozó Amnesty Internatinal és HRW) narratíváját.

Hosszú, fáradságos út lesz, de talán segít, ha túllépünk a pszeudo–egyenruhákon és az ál–géppisztolyokon.

A szerző újságíró, blogja: individualista.hu