Nyugat-Európai populizmus Wilderstől Le Pening

A „szélsőjobboldali előretörésről” szólnak hónapok óta a nyugati szalagcímek, ám a kifejezés hagyományos értelmét használva nem fogunk tudni mit kezdeni az új populista pártok jelenségével. Valóban a régi vágású szélsőjobboldal erősödött meg Nyugat-Európában? Milyen politikát képviselnek ezek a pártok, és mit jelent vajon erősödésük a nyugat-európai zsidóság számára?

Általánosságban elmondható, hogy nem csak a jobboldali populizmus éli aranykorát Európa-szerte, hiszen a „populista” itt nem egyenlő a nacionalistával. A New York Times tavaly decemberi találó összefoglalása szerint a kifejezés inkább az elmúlt évtizedek során Nyugat-Európában kialakult egyes konszenzusos nézetekkel való szembenállást jelenti: a szabad piac, a nyílt határok, a bevándorlás, a jóléti állam és a politikai korrektség valamelyikének (vagy mindegyikének) kritikáját.

Nem mindegyik populista párt piacellenes: mint arra a Magyar Nemzet kiváló tavalyi írása rámutatott, a brit populista Nigel Farage igencsak piacbarát, és ez a támogatás a libertáriánus körök részéről is kölcsönös. A UKIP hasonlóan nem kifejezetten iszlámellenes, viszont olyan véleményeket is megfogalmazott, hogy a lengyel migránsok miatt van közlekedési dugó Londonban.

Eközben a baloldali populista pártok is mutatnak eltéréseket. A New York Times fenti listája szerint populistának számít a görög Sziriza és a spanyol Podemos is. A két párt egyformán globalizáció- és kapitalizmus-ellenes, eközben nincsen bajuk a jóléti intézkedésekkel és a bevándorlással. Izrael ügyében viszont nem tudnak kiegyezni: a Sziriza az utóbbi időben Izrael-barát hangra váltott (kiváltva ezzel az Izrael-ellenes újságok haragját) míg a Podemos az Izrael-ellenes bojkott-mozgalom támogatója marad.

Ugyanúgy nem mutat egységet minden nézetében a cikkünkben elemzett holland Szabadságpárt (VVP), melynek vezetője Geert Wilders; a Flamand Érdek (FB), melynek elnöke Tom Van Grieken; a francia Nemzeti Front (FN), melyet Marine Le Pen vezet: az Alternatíva Németországért (AfD), melynek elnöke Frauke Petry: és az osztrák Szabadságpárt (FPÖ), melyet Heinz-Christian Strache irányít.

Az alábbiakban e pártok nézeteit fogjuk sorra venni a populista mozgalmakat egyesítő pontok tekintetében, külön utalva arra, hogyan viszonyulnak Izrael és a nyugat-európai zsidó diaszpóra kérdéséhez.

 

Geert Wilders: „Herzl Tivadar az én hősöm”

A figyelem középpontjában az utóbbi hónapokban Geert Wilders állt, aki a március 15-én tartott holland alsóházi választásokon a második helyen végzett, így – komoly befolyása ellenére – nem került kormányra. A párt 2016-os programja mindössze egyetlen A4-es lapból állt: a szűkszavú, Hollandia újra a miénk című program legfontosabb része Hollandia „iszlámtalanítása”, melynek része lenne a muszlim iskolák és mecsetek bezárása, a Korán „betiltása”, a muszlim menedékkérők be nem engedése és az ismert radikális muzulmánok „megelőző” őrizetbe vétele. A szöveg szintúgy tartalmaz olyan sarkos részeket, mint a jövedelemadó drasztikus csökkentése, vagy, hogy „nem lesz több pénz szélmalmokra és művészetekre.”

Ennél bővebb volt a párt korábbi programja, melyről feltételezhetjük, hogy nagy vonalakban ma is igaz: A remény és optimizmus programja című írás erősen szankcionálná a melegekkel és a zsidókkal szembeni gyűlöletcselekményeket, korlátozná a droghasználat szabadosságát, illetve betiltatná a muszlim és zsidó rituális vágást. Utóbbi azért érdekes, mert később Wilders visszakozott a zsidókat érintő korlátozással kapcsolatban, ami illusztrálja a vallásszabadsághoz való hozzáállását: markánsan különbséget tesz a muszlimok és a zsidók között, az előbbieket veszélyesnek ítéli, míg a zsidókat a „zsidó-keresztény európai értékek részének” látja, melyet alkotmányos védelem alá helyezne.

Ahogy Wilders büszke arra, hogy más szélsőjobboldali vagy populista pártokkal szemben saját pártja a meleg szavazatok jelentős részére számíthat, ugyanúgy büszke filoszemitizmusára is. Fiatal korában több évet élt egy izraeli kibucban, és előszeretettel büszkélkedik egykori sikereivel az izraeli hölgyek körében. Nyilatkozataiban Izraelt „a dzsihád elleni pajzsnak” nevezte, „olyan országnak, amely hat évtizede viseli azokat a csapásokat, melyeket valójában az egész Nyugatnak szánnak.”

Wilders olvasmányai között szerepeltek olyan cionista gondolkodók, mint Theodor Herzl vagy Vlagyimir Zsabotyinszkij. Egy 2013-as nyilatkozatában Herzlt „hősének” nevezte. , s hogy pontosan mit is értékelt ezekben a gondolkodókban, azt egy amerikai beszédéből tudhattuk meg: Herzltől a „nemzeti szellem” fontosságát vette át, Zsabotyinszkijtől pedig azt a fajta nacionalizmust, amely „senkitől nem kér elnézést.”

Filoszemita és cionista nyilatkozatai azonban nem nyerték meg a holland zsidók többségét. Egy friss – még a választások előtti – felmérés szerint a holland zsidók körében kevésbé népszerű a Szabadságpárt, mint a többségi társadalom köreiben: sőt, még az ezúttal hatalmas vereséget elkönyvelő szocialisták is népszerűbbek a holland zsidóság köreiben, mint Wilders.

A releváns cikkek szerint azonban az országban tapasztalható antiszemitizmus hozzájárult a párt népszerűségéhez. Az izraeli telepes mozgalomhoz közelálló honlapon, az Arutz Seván megjelent cikkben egy holland zsidó vezető pesszimistán nyilatkozott a holland zsidóság jövőjéről, fő problémaként a zsidóellenességet említve. Nemrég a magyar sajtóban is napvilágot látott egy érdekes elemzés a hollandiai – elsősorban moszlim körökben terjedő – antiszemitizmusról.

 

Flamand Érdek: „Ha már van fóbia, akkor legyen iszlamofóbia”

A Vlaams Belang, azaz a Flamand Érdek egy szeparatista párt Belgiumban, mely a politikai szakcikkekben talán csak liberális gazdasági felfogása miatt nem érdemli ki egyértelműen a nacionalista jelzőt.

Vezetőjétől, Tom Van Griekentől alig találni nyilatkozatot közel-keleti témájában, helyette az Izrael-barát frontot egy antwerpeni politikus, a párt egykori flandriai parlamenti képviselője, Filip Dewinter vezeti.

Dewinter, aki korábban tett kétértelmű nyilatkozatokat a második világháború alatti flamand kollaboránsok megítéléséről, egyszerű logikával dolgozik: az antiszemitizmust nem szereti, „de ha már van fóbia”, mondta állítólag, „akkor legyen iszlamofóbia”. Izraelről is sarkosan nyilatkozott: a zsidó állam szerinte „a szabad Nyugat egyetlen bástyája ellenséges muszlim területen”.

Egy belga zsidó weboldal szerint Dewinter 2010-ben járt először Izraelben, s ez alkalommal látogatást tett a Jad Vasem múzeumban és az izraeli Kneszetben is. Noha Belgium izraeli nagykövetsége egyértelművé tette, hogy a látogatás magánjellegű volt, a Flamand Érdek elnökét így is személyesen fogadta a Kneszet elnöke.

A holland nyelvű zsidó közéleti személyiségek szintúgy óvatosan reagáltak: Hans Knoop újságíró szerint „Dewinternek joga van hozzá, hogy Izraelbe látogasson, hiszen sosem tett Izrael-ellenes megjegyzéseket”. Ennek ellenére Knoop kiemelte, hogy nem bízik a flamand populista politikus támogatóinak jóindulatában.

Hogy mennyire kell lelkesnek lenni Dewinter filoszemita megnyilvánulási iránt, kérdéses. Egy neves amerikai cionista aktivista egyszerűen annyit írt a blogján, hogy „a Flamand Érdek a zsidó párt!” Talán inkább Knoopnak volt igaza, hogy a „borzalmas tagság” minden populista mozgalomban jelen van, s hogy óvatosan kell viszonyulni a nacionalista oldalról érkező effajta ajánlkozásokhoz. Mindazonáltal a Há’árec reakciója túlzó volt: a baloldali izraeli lap kolumnistája azt írta akkori véleménycikkében, hogy Dewinter nácik és holokauszt-tagadók pártját vezeti, s hogy a látogatás „szégyenteljes” volt.

Talán nem kell kifejteni, hogy nácik és holokauszt-tagadók pártját csak a legritkább esetben vezetik olyan politikusok, akik kipában szemlélik meg az Askelonra kilőtt rakétákat, s akiknek irodájában a flamand zászló mellett egyetlen más zászló kap helyet: az izraeli.

 

A francia Nemzeti Front: valós antiszemita múlt, kétes jövő

A Nemzeti Frontot (Front National – FN) Bill Wirtz kiváló és ám erősen kritikus elemzése szerint populista, protekcionista és markánsan iszlámellenes pártként lehetne leírni, társadalmilag konzervatív és szólásszabadság-ellenes elemekkel is vegyítve.

A zsidó lapokban ma elsősorban az a kérdés, hogy „kóser-e” a párt elnökére, Marine Le Penre szavazni: az első nyilatkozó szerint a párt továbbra is antiszemita, míg egy második megszólaló zsidó közösségi szereplő szerint mivel a pártnak már új elnöke van Marine Le Pen személyében, „téves lenne antiszemita pártként tekinteni a Nemzeti Frontra.”

Le Pen pártja manapság valóban kibocsájt Izrael-barát hangokat, melyeket Diana Pinto francia történész úgy foglalt össze, hogy a Nemzeti Front tagjai „szeretik a rendet, és értékelik, hogy Izrael sok arabot öl meg.” Ez nem igazán jóindulatú állítás. Ha az FN hívei valóban csak ezért szeretnék a zsidókat, a párt valószínűleg nem büszkélkedne egy zsidó polgármesterrel.

Térjünk vissza a Jerusalem Post fenti kérdésére: „kóser-e” (már) a Nemzeti Front? A viszony ugyanis korábban messze nem volt rózsás. Jean-Marie Le Pen, a párt alapítója és meghatározó egyénisége 1972-től 2011-ig volt a FN elnöke, s a párt máig nem volt képes teljesen lemosni ezt az örökséget. Az alapító holokauszt-tagadó és antiszemita megjegyzései napjainkig sokat ártanak a pártnak, és ezen még az sem segít, hogy Marine Le Pen kizáratta apját az általa alapított mozgalomból.

Egy 2006-os tanulmány szerint például Jean-Marie Le Pen 1990-ben nyilatkozatott tett, miszerint az Öböl-háborúért „az amerikaiakat teljes felelősség terheli, mert feltétlenül támogatják Izrael kegyetlen zsoldos-politikáját”. Jean-Marie Le Pen később is kiemelte, hogy ő személyesen Szaddám Husszeint támogatja, s a párt gyűlésein rendszeresen kiabálták Párizsban, hogy „Franciaország a franciáké; cionisták, rasszisták, imperialisták [kifelé]”, vagy, hogy „Izrael gyilkol, Amerika asszisztál”.

Ezzel együtt a Forward cikke szerint 2012-ben a francia zsidók 12%-a szavazott a Nemzeti Frontra. Ennek köze lehet az ijesztő méreteket öltő franciaországi iszlám antiszemitizmushoz: mindössze egy hónapja vágták le egy zsidó férfi ujjait Párizsban, egy tavaly decemberi tüntetésen pedig azt kiabálta a tömeg, hogy „ki a zsidókkal Franciaországból!” A videóból nem egyértelmű, hogy nacionalisták tüntettek-e, s hogy milyen formációhoz volt közük. Emlékezetes még az a videó, mely a párizsi utcákon tapasztalható antiszemitizmust demonstrálta.

A francia zsidók ambivalens hozzáállását talán a Jerusalem Post cikkében megszólaló zsidó hölgy foglalta össze: „Franciaországnak Marine Le Penre van szüksége. De ha ő nyer, én elköltözöm”.

 

Alternatíva Németország Számára: a sötét ló

Kevesebbet lehet írni a német Alternative für Deutschland (AfD) pártról, hiszen ez az alakulat az utóbbi években került a német politika térképére, és elnöke, Frauke Petry csupán 2015 óta vezeti a pártot. A párt fő üzenete a bevándorlás-ellenesség, melynek sikere, tekintve a németországi eseményeket, nem túl meglepő. A közelgő választásokon a szavazatok 10-13%-át jósolják a pártnak, és felmerül a kérdés, hogy mit jelent ez a németországi zsidók számára?

Tény, hogy egyesek már csinos csokorba szedték a párt bizonyos tagjainak antiszemita megszólalásait – elsősorban az interneten akadnak ilyenek –, egy másik cikk azonban utal arra, hogy Petry „keresi” az izraeli kapcsolatokat. Hogy talált-e ilyet, azt nem tudjuk, ám tény, hogy az amerikai zsidó Tablet Magazine interjút közölt Petryvel éppen egy hónapja, melyben a német politikus megpróbálta magát szimpatikussá tenni a zsidó olvasóközönség előtt.

Petry arról beszélt az interjúban, hogy egyszer már járt Izraelben – noha nehéz volt bejutnia, mert tiltólistán szerepelt a neve –, s hogy korábban kritikusan tekintett a „telepesekre”, azonban mára ellenzi az Izrael elleni bojkott-mozgalmat. Célja az is volt az interjúval, hogy „eloszlassa a zsidó közösség félelmeit”, mert a zsidóknak szerinte „nyitottabbnak kellene lenniük” az AfD-vel kapcsolatban. Mint mondta, Európának tanulnia kéne Izraeltől a terrorizmus elleni harcban, és a német zsidók számára így üzent:

„Kérem, beszéljenek velünk. Azt fogják találni, hogy az AfD valós képe nem az, amit korábban láttak”.

 

Az Osztrák Szabadságpárt Haidertől HC Strachéig

Jörg Haider, az osztrák politika egykori ellentmondásos figurája vajmi kevéssé ismerne rá a mai Szabadságpártra, és nem csak annak szociális politikája terén. A Szabadság, ahogy én gondolom című, eredetileg 1994-es, és magyar fordításban 2009-ben megjelent könyvében még arabbarát külpolitikát és keresztény-szociális elemekkel tarkított, ám alapvetően piacbarát nézeteket vallott.

2005-től Heinz-Christian Strache azonban a gazdasági protekcionizmus és az Izrael-barát külpolitika felé terelte a pártot. Az osztrák Szabadságpártnak már korábban is voltak zsidó tagjai – mint például a magyar Vámos György –, vagy egykori EP-képviselőjük, Peter Sichrovsky, akinek szerepe a pártban és Izraellel való kapcsolatai később botrány tárgyát képezték. Ez azonban nem akadályozta meg Haidert abban, hogy Izrael-ellenes nyilatkozatokat tegyen, amelyekért még 2000-ben Izraelben „nemkívánatos személynek” nyilvánították.

Az FPÖ hivatalos honlapja azonban mára Izrael-barát képet mutat. Legutóbbi idevágó bejegyzésükben a Szabadságpárt országos tanácsában helyet foglaló David Lasar, aki egyben a bécsi izraelita hitközség tagja is, a következőképp fogalmaz: „Az FPÖ nem szélsőjobboldali párt, nem rasszista és bizonyosan nem antiszemita. Erősen igyekszünk ledolgozni a történelmünket és elítélni a holokausztot, mint a legkegyetlenebb bűntettet az emberiség történelmében.” Lasar azt is kiemelte, hogy „az FPÖ-nek nagyon jó és barátságos kapcsolatai vannak Izraellel.”

Egy két évvel korábbi cikkben pedig azzal támadta az osztrák szocialistákat az FPÖ, hogy palesztin politikusokat hívtak meg konferenciájuk tiszteletbeli vendégeként, és így hozzájárultak az „Izraelt rakétákkal támadó Hámász” elfogadhatóvá tételéhez. Egy tavaly áprilisi, igen szűkszavú sajtóközlemény szerint Strache a Likud hivatalos meghívására látogatott Izraelbe ahol izraeli politikusokkal, köztük Avi Dichter Kneszet-képviselővel is találkozott.

Hazatérvén Strache és társai interjúban figyelmezettek arra „a veszélyes fejleményre, hogy Európába olyan régiókból érkeznek emberek, ahonnan antiszemita eszméket hoznak magukkal és gyakran Izrael államot is el akarják pusztítani”. Mint mondta, „egy új antiszemitizmus feltámadásától” fél, ezért „kötelességünk biztosítani, hogy a zsidók és Bécs más polgárai soha többet ne féljenek vallásuk miatt és ne támadják meg őket”. Ez erősen hajaz ez Orbán Viktor azon tavalyi beszédére, miszerint a migráció „zsinagógákat gyújtogató antiszemitizmust” hoz magával.

Tavaly a Bécsi Zsidó Hitközség hivatalosan is enyhített a párttal kapcsolatos álláspontján, kijelentve, hogy ha az FPÖ jelöltje, Norbert Hofer nyer az elnökválasztáson, együtt kell majd működniük a párttal. Talán az sem meglepő, hogy a Jobbik és az Osztrák Szabadságpárt 2011-es pengeváltásában is központi szerepe volt a „palesztin állam” elfogadása kérdésének, melyért Vona kiállt, s melyet Strache elutasított.

A kép azonban nem teljesen pozitív. Egy német nyelvű nacionalista oldal következő megjegyzésére érdemes figyelni az FPÖ híveinek általános hozzáállását vizsgálva: utalva a párt vezetőinek találkozására Moszkva főrabbijával, a portál szerint ez a lépés „egyértelműen az FPÖ vezetősége által követett Izrael-barát irányvonal részének tekintendő, azonban a párt tömegei nem látják a zsidóknak való szinte tolakodó behódolás szükségességét”.

Az igazsághoz tartozik, hogy az oldalt Kalocsáról szerkesztik, internetes információk szerint elsősorban magyar állampolgárok.

 

Mit jelentenek ezek a pártok az európai zsidóság számára?

Nem kell örömtáncot járni a nyugati politikai elitek válságát látva, hogy megállapítsuk: bizonyos esetekben valós problémák mentén töredezik fel a megszokott politikai kép. Nehéz lenne vitatkozni azzal a tétellel, melyet Nigel Farage fogalmazott meg: ha az elitek elveszítik a kapcsolatot a tömegekkel, akkor a tömegek egy ponton túl le fogják szavazni őket.

Akik az hitték, hogy az unalmas, technokrata vezetőké a jövő, talán jobban figyelhettek volna a klasszikus liberalizmus egyik múltszázadbeli képviselőjére, F. A. Hayekre, aki azt írta, hogy „a nép szívesebben látja a saját fajtájából való despotát… mint az idegen liberális kormányt”.

A populizmus veszélyeit akkor is megláthatjuk, ha nem vagyunk a – zsidókra is veszélyt jelentő – politikai korrektség hívei. Ahogy William Graham Sumner már 1883-ban megállapította: attól, hogy átadjuk a hatalmat a tömegnek, „a népnek”, még nem születnek jobb döntések, mert a helyes döntésnek nem feltétele, hogy azokat a politikai elit helyett a nép hozza meg.

Átcsaphat-e a bevándorlókkal és migránsokkal szembeni – sokszor valós társadalmi tapasztalatokból fakadó – ellenérzés, gyűlölet a zsidóságra? Egyelőre ezzel ellentétes trend figyelhető meg, ám ezek mögött is látni kell a lappangó opportunizmust: HC Strache nyilván nem azért terelte hirtelen Izrael-barát irányba az FPÖ-t, mert meggyőződéses filoszemita, hanem mert ezzel lehet jelenleg tömegeket megmozgatni Ausztriában. Más esetekben, mint Geert Wildersnél, nehéz lenne őszintétlenséggel vádolni a politikust: aki tinédzserként Izraelben élt, az nyilván nem tegnap találta ki, hogy támogatja a zsidó államot.