Nincs ez így rendjén

Ismertem a merénylőt. A terroristát… A szakácsot, akivel együtt dolgoztam az étteremben.

A forgatókönyv a következő: Jeruzsálemben merénylet történik (sajnos előfordul néha). A hír futótűzként terjed. Mindenki idegesen rátapad a hírekre, van-e sérült, áldozat, és ha ne adj’ I-ten igen, vajon ismerte-e. Az esetleges áldozatokról értesülve mindenki elszörnyed. Fotók és történetek lepik el a médiát, egy-másfél napig mindenki az áldozattal és annak családjával van lélekben. A temetés időpontját bemondja a rádió, a beszédeket közvetíti a tévé. Izrael együttérez. Az áldozattal. Természetesen.

Később a merénylő neve is felbukkan. Meg hogy elfogatás közben tüzet nyitott, és lelőtték. Vagy merénylet közben lőtték le. Vagy valami hasonló. Ő a merénylő. A terrorista. Ennyi.

Valami nincs rendben. Mielőtt a világ kifordul a sarkaiból, előtte egy picit mindig megáll az idő, megszűnnek a hangok. Moatz Hadzsiazi. Így hívták a legutóbbi merénylet elkövetőjét. Nem az áldozatot, az ő nevét csak napokkal később sikerült megjegyeznem. Glick. Ez így nem jó. Nekem az áldozat nevére kéne emlékeznem, nem a merénylőére, és imádkoznom a mihamarabbi felépüléséért. Nem pedig azon gondolkozni, hogy vajon a merénylő, Moatz, amikor elmenekült a helyszínről, vajon tudta-e, hogy ez egy veszett játszma, és úgy is a nyomára bukkannak, és akkor vagy haláláig küzd, vagy hagyja magát elfogatni.

Nagyon furcsa ennyiszer leírni a nevét és róla beszélni. Személyesen. De nem tehetek róla. Akaratomon kívül a történet másik oldalára estem. Ismertem a merénylőt. A terroristát. Moatz-t. A szakácsot, akivel együtt dolgoztam az étteremben. Akivel beszélgettem. És aki egyik nap fegyverrel jött dolgozni, majd mielőtt hazament, lelőtt egy embert. És aztán másnap reggel megölték.

Egészen eddig észre sem vettem, hogy mennyire hiányos az összes történet. Az áldozatokat mind ismerjük. De az elkövetőt sosem. Ők sosem emberek, hanem merénylők. Így sokkal könnyebb feldolgozni a történteket, mert hisz ha a merénylőknek nincs arcuk és nevük és személyiségük, akkor ők tulajdonképpen nem is emberek, tehát a szomszédom, a munkatársam, a helyes boltos srác sosem tenne ilyet, mert ők mind emberek. És a történet is sokkal egyszerűbb, mert így csak áldozatok vannak, és valami szimbólumokkal és jelszavakkal terhelt gonosz, akit lehet gyűlölni és semmilyen szentimentális érzést nem kelt bennünk a halálhíre.

Ennek nem így kéne lennie. Moatz szakács volt az étteremben, akit ismertem, nem pedig névtelen terrorista. És most meghalt. Előtte pedig megpróbált megölni egy embert. De ez mind nem igaz, ez nem lehet valóságos, mert ilyen dolgok csak a filmekben meg a híradókban történnek. És miért van az, hogy én még valahol értékelem is ők, mert bár egész nap nála volt a fegyvere a munkában, tehát akármit behozhatott volna az étterembe, robbanószert is, és sokkal több embert is megölhetett volna, de ő csak egyet lőtt le, ideológiai okokból. Nekem nem így kéne éreznem, nem így kéne gondolkodnom. Nekem nem kéne tudnom, hogy ki volt Moatz, nem kéne emlékeznem nevére a hírekből, se a fényképére, se a valódi arcára. Nekem csak el kéne szörnyednem, hogy volt még egy merénylet, remélnem, hogy Glick felépül, és pár nap múlva továbblépnem a történteken. Nincs ez így rendjén.