Neológ dinasztia-nosztalgia a Horthy-korszakban

Az első világháborút követően a magyar politikai elit zsidósággal kapcsolatos nemzeti stratégiája megváltozott. Az önmagát a magyar nemzet részeként felfogó neológ elit a dualizmus időszakára aranykorként tekintett. Írásomban azt vizsgálom, hogy a neológ Egyenlőség című lapban, a Horthy-korszak Magyarországához való lojalitás mellett, miként jelent meg a Dinasztia és az elpusztult Monarchia iránti sóvárgás, miközben az Egyenlőség sem vonhatta ki magát a Horthy-korszakban főáramban lévő Habsburg-ellenes, függetlenségi diskurzus hatása alól.

Az 1920 februárjában összeült nemzetgyűlés legfontosabb feladata az államforma és az állami főhatalom kérdésének tartós rendezése volt. Az államforma ügyében a nemzetgyűlésben jelenlévő valamennyi politikai erő között konszenzus volt. Úgy vélték, hogy a királyság intézményének nem lehet alternatívája. Alapvetően két közjogi álláspont határozta meg a politikai diskurzust. Az egyik, az úgynevezett legitimista felfogás szerint, az 1918. november 13-iki eckartsau-i lemondó nyilatkozat közjogi értelemben érvénytelen, a jogfolytonosság alapján Magyarországnak van törvényes királya. A másik, az úgynevezett szabad királyválasztó álláspont szerint a Monarchia felbomlásával és a király lemondó nyilatkozatával a Habsburg-ház 1723-tól fennálló trónöröklési joga érvényét vesztette. A királyválasztás joga így visszaszállt a magyar nemzetre, és természetesen nem ismerték el IV. Károlyt királynak. A legitimisták fő erejét a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja jelentette. A szabad királyválasztók részben Horthy tisztjei és személyes hívei, illetve nagy számban a dualizmus kori függetlenségi érzelmű kisgazdák közül kerültek ki. A legitimista – szabadkirályválasztó ellentét a dualizmuskori közjogi vitát váltotta fel. 1920. februárjában a nemzetgyűlés – kompromisszumos megoldásként – elfogadta az állami főhatalom ideiglenes rendezéséről szóló 1920. évi I. törvénycikket, március 1-én pedig Horthy Miklóst kormányzóvá választotta. Majd 1921-ben IV. Károly két visszatérési kísérlete után a nemzetgyűlés az 1921. évi XLVII. törvénycikkben „IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről” döntött. A törvényes rendezés ellenére a legitimista – szabadkirályválasztó vita a Horthy-korszakban mindvégig jelen volt.

 

Az új realitás az Egyenlőségben

A zsidó hagyomány szerint a száműzetésben az állami főhatalom aktuális birtokosának mindig kijár a feltétlen hűség. A talmudi premodern „Dina demalhuta dina” (az állam törvénye mindaddig törvény, amíg az nem irányul a zsidó vallásgyakorlás ellen) elvet adaptálták egy modern politikai eseményre, amikor üdvözölték Horthy Miklós kormányzóvá választását.

IV. Károly visszatérési kísérleteit követően az Egyenlőség az új hatalmi, politikai realitásokhoz igazodott, és a király visszatérési kísérletét a kormányzóság, az új politikai struktúra alapintézménye elleni támadásként értelmezte.

„A budafoki ágyútűzben zsidó katonák is harcoltak. Magyar zsidó katonák, bankfiúk, kereskedők, egyetemi hallgatók, kik a kormányzó hadparancsára és a katonaság behívójára letették a tollat, a mércét, a vonalzót és elmentek a csatába az 1920: I. tc. védelmében. Akárcsak ezelőtt hét évvel, mikor szintén parancs jött; éppígy otthagytak mindent és mentek, hova a parancs hívta őket.”

Ezzel együtt az új hatalom zsidósággal szembeni ellenszenvét, nyíltan kifogásolta a neológ sajtó.

„Hanem azt kérjük, hogy szűnjön meg végre a zsidósággal szemben az államnak az a végzetes elfogultsága, mely tönkretette életünket két év óta. Az intézményes antiszemitizmust, mely nem az utcán dühöng, de társadalmi és hivatali csendes mozgalom, az állam – ha akarja – rövidesen megszüntetheti.”

Az Egyenlőség szerkesztője és tulajdonosa Szabolcsi Lajos emlékirataiban IV. Károly király visszatérési kísérletét követően a Pesti Izraelita Hitközségen belüli ellentétről írt. Székely Ferenc a hitközség Bethlen-pártinak elkönyvelt elnöke állt szemben a legitimistának tartott ellenzéki Vázsonyi Vilmossal és Sándor Pállal. Szabolcsi szerint Vázsonyi az országos pártpolitikát, Bethlen-ellenes hadjáratát vitte a PIH keretei köze. Úgy vélte, hogy Vázsonyi Vilmos, Sándor Pál, Bródy Ernő és Fábián Béla a Síp utcában küzdöttek következő nemzetgyűlési mandátumaikért. Az 1940-es valóságból visszatekintve a két álláspont között vergődő Szabolcsi emlékirataiban egy bekezdésen belül jelent meg a Székely által képviselt, az akkori hatalmi realitáshoz való pragmatikus lojalitás és a koronás fő iránti ragaszkodás.

„1921. október végi király-krízis akkor rázta meg az országot. A budafoki ágyútűzben a kormány csapatai közt zsidó katonák is harcoltak az új Magyarország új alkotmányának védelmére. Egyikük, Klausz Imre, az egri kántor fia hősi halált halt egy királypárti golyótól. A Nemzeti Múzeum lépcsőjéről temették a budafoki ütközet halottait, köztük Klausz Imrét is. Székely Ferenc hitközségi elnök szombaton volt kénytelen, ott, a lépcsőn állva néhány szóval elbúcsúztatni az ifjú mártírt. Klausz Imre elesett, de a zsidóság mélyen megrendülve siratta Károly király tragédiáját. Sándor Pál vezércikket írt az Egyenlőségben a király mellett, de a cenzúra törölte. Sándor Pál fellebbezett. Bethlenhez fordult, aki (…) levélben hagyta jóvá a cenzúra intézkedését.”

 

A királykérdés az Egyenlőségben

A magyarországi zsidóság politikai szempontból is, így a királykérdéssel kapcsolatban is megosztott volt. Az Egyenlőség szerint azonban zsidókérdésben mind a legitimisták, mind a szabad királyválasztók zsidóellenes attitűdöt mutattak. A két oldal egymást vádolta zsidóbérencséggel, ezért a zsidóknak tartózkodniuk kell az állásfoglalástól, mert bármelyik párt mellett állnának ki, az pont az ellenkező hatást váltaná ki. „Hogy a legitimista csoportosulás valóban a zsidóság felvonulási terepe – e megállapítás igazán nem lep meg senkit, hiszen mindenki tudja, hogy a Rakovszky Istvánok, Szmrecsányi Györgyök mindenha a zsidóság járőrharcait vívták, a letűnt világ parlamentjeiben is.” Két olyan legitimista politikust említett az Egyenlőség, akik a dualizmus idején az antiszemita Katolikus Néppárt prominensei voltak. A szabad királyválasztó kisgazdákkal kapcsolatban az Egyenlőség álláspontja hasonló volt, mint a legitimistákkal kapcsolatban.

„Mi nem tudjuk, hogy a zsidóság egészében legitimista-e, vagy sem, és nem tudjuk, hogy a szabadelvű magyar társadalom egészében legitimista-e, vagy nem; azt azonban tudjuk, hogy a kisgazda nem közjogi politikája az, amely bizalmatlanságot keltett vele szemben – általános reakcionárius politikája volt olyan, hogy árnyat vetett közjogi politikájára: bármilyen lett volna is.”

 

Károly halálhíre az Egyenlőségben

A 19. századi modern zsidó tudományosság művelői a zsidó történelmet zsidó mártirológiaként oldották fel a modernizálódó zsidó középrétegek számára. Az Egyenlőség ebben a rendszerben értelmezte a királyi család tragédiáit, rokonítva a zsidó sorssal. IV. Károly halálhíreiben párhuzamba állította a királyi család és a magyar nemzet tragédiáját a magyarországi zsidóság végzetével.

„Minden szó fájdalmas és lesújtóan szomorú. A reménytelenség bús hangulata szállja meg a magyar lelket, mikor a végzet ezen fájdalmas mostohasága lelkére nehezül. A világtörténet rettentő eseményei között az emberi sors félelmes tragikuma rázza meg valónkat. A fiatal király, ki a magyar nemzet osztatlan szeretetét hódította meg, alighogy trónra lépett; aki felé röpültek a szívek, mikor első fejedelmi nyilatkozatából a béke fehér galambjának szárnya suhogását hallotta a nemzet és megértette, hogy királyának a háború viharaiban próbált lelke a béke eszményeiben keresi a nemzet boldogságát: a fiatal király meghalt idegenben. Ebben kifejezésre jut tulajdon szomorú sorsunknak tragikuma is. (…) A magyar zsidóság fájdalma egy a nemzet fájdalmával, mikor megdicsőült királyának távoli sírja felé tekint.”

A korábban már említett – legitimistának tartott – ellenzéki Vázsonyi Vilmos a dualizmusra jellemző magyar nemzeti szabadelvűség dinasztikus lojalitásának hangján méltatta az elhunyt királyt. Nem elnyomó „fekete-sárga” sokkal inkább a nemzeti függetlenség és nagyság iránt elkötelezett uralkodóként mutatta be IV. Károlyt.

„A húsvéti királylátogatás idején együtt voltak a királlyal, legtöbben beszélhetnek arról, hogy a király mennyire ellensége volt a gyűlölködésnek és a visszavonásnak. Egységesnek, boldognak és nagynak szerette volna látni Magyarországot. Mélységes tragikum, hogy Károly király volt az Habsburg, aki önként a háborúban hozott áldozatok jutalmául meg akarta szervezni a magyar nemzeti hadsereget, ő volt az első, aki Isten kegyelméből való királyságot népkirálysággá akarta átformálni, az általános választójogra akarta felépíteni az államot. Ő volt az első, aki teljesen szakított a tradíciók előítéletével és gyakorlati cselekvéssel teljessé tette a felekezetek egyenjogúságát; és mégis e nemes törekvésű, tiszta szándékú és fen[n]költ embert a gyűlölködő rágalom fekete-sárga császárnak, a nemzeti függetlenség ellenségének és a demokrácia akadályának akarta feltűntetni.”

 

Dinasztia-nosztalgia

A Horthy-korszak Magyarországához való kötelező lojalitás mellett a trianoni országvesztés és az antiszemita jelenségek ellenpéldájaként jelent meg a neológ sajtóban a dualista Magyarország képe. Ez a nosztalgia az elpusztult Monarchia iránti sóvárgásban nyilvánult meg. Ebben az összefüggésben szerepelt a régi Magyarország, a „filoszemita Ferenc József” és a hozzá hűséges magyar zsidó.

„Ferenc József meleg rokonszenvvel viseltetett a zsidók iránt. Megbecsülte az uralkodó ház iránt való rendíthetetlen hűségüket és összetartásukat és rosszul járt volna az, aki gúnyolódni merészelt volna a felséges úr jelenlétében a zsidókon, vagy szidni merte volna őket. Közismert tény, hogy nem egy zsidót tüntetett ki kegyével és szívesen időzött zsidók társaságában.”

A Monarchiát a liberalizmussal azonosították, Ferenc Józsefet a liberalizmus védelmezőjének és a jogegyenlőség megteremtőjének mutatták be, és szembeállították korábbi Habsburg uralkodók, például Mária Terézia zsidópolitikájával.

„Az osztrák suszterek 1849-ben tiltakoztak a zsidó emancipációja ellen s Mária Teréziának egy intézkedésére hivatkoztak. Ferenc József – már ekkor! – így nyilatkozott: – Mária Terézia: nem a mi korunk. Kell, hogy alattvalóimnak egyenlő kötelességeik mellett egyenlő jogaik is legyenek!”

Párhuzamban a magyar felfogással, Ferenc Józseffel szemben a szlávbarátnak és magyarellenesnek gondolt Ferenc Ferdinándot az Egyenlőség zsidóellenesnek is láttatta. 

„…Ferenc Ferdinánd, aki hajdan klerikális néppárt programját tartotta a saját elveivel legjobban összeegyeztethetőnek, nemcsak a zsidókat gyűlölte, de gyűlölte, még sokkal engesztelhetetlenebbül: a magyarságot is.”

Az Egyenlőségben gyakran előfordult, hogy Dinasztiához kötődő, Magyarországon magas társadalmi presztízzsel rendelkező személyekre hivatkoztak és szembeállították a tömegben megjelenő antiszemita megnyilvánulásokkal. Ezt a stratégiát alkalmazták József főhercegre is.

„…a legnagyobb hálával kell gondolnunk az öreg József főhercegre, akinek élete és működése amily áldásthozó volt hazánkra, éppúgy nemes szabadelvű, emberszerető gondolkodásával mindig támasza, védője volt a magyar zsidóknak. A zsidók megbecsülése egyik legszebb dísze volt a nagy nádor házának és ez a szép tradíció ékesíti azóta mindig utódainak a lelkét is.”

A dualizmus-nosztalgia ellenére az Egyenlőség sem vonhatta ki magát a Horthy-korszakban főáramban lévő függetlenségi diskurzus hatása alól. A neológ lapban megjelenő kurucos hangvételű cikkek inkább tekinthetők a magyar nemzeti függetlenség melletti kiállásnak – és a hazafiatlanság vádjával szemben apologetikának, mint Dinasztia-ellenességnek. 

„Kristóffy József ugyanis midőn leírja a Fejérvári-kormány megalakulását, megfesti az úgynevezett nemzeti ellenállást, melyet a 48-as ellenzék az egész országban a darabont kormánnyal szemben kifejtett, igen sok szót szentel a magyar zsidóság akkori magatartásának. (…) Kristóffy emlékirataiból kiderül, hogy a magyar zsidóság olyan lelkesedéssel támogatta a 48-as ellenzék nemzeti ellenállását a darabont-kormánnyal szemben, hogy a »darabont-kormány kénytelen volt Ferenc József királynál bepanaszolni a zsidókat azoknak kuruc és Kossuth-párti magatartása miatt.«”

Az Egyenlőség cikkeiben, különösképpen a Horthy-korszak első felében, egyszerre jelent meg az új politikai realitáshoz való kötelező lojalitás és alkalmazkodás, illetve az akkori jelen antiszemita diskurzusának antitéziseként megjelenített dualizmus képe. Ezek a diskurzusok a közösség nyilvánosságának különböző szintjein artikulálódtak. Bizonyos szituációkban ezek a diskurzusok talán a közösségen belül metanyelvekké is válhattak.