Német-orosz zsidók

Ha manapság a látogató betéved egy németországi zsidó hitközségbe, szinte biztos, hogy a német nyelvű feliratok mellett nem csak héber, hanem orosz nyelvűeket is fog találni. Nem csoda, hiszen a Németországban élő zsidók nagy része a volt Szovjetunióból származik.

1991 elején az újraegyesült Németország miniszterelnöki konferenciája elfogadott egy határozatot a Szovjetunióban élő zsidók bevándorlásának lehetővé tételéről. A betelepülés azonban korábban kezdődött, méghozzá a megszűnő félben lévő NDK-ban. Az első – és egyben utolsó – demokratikusan megválasztott kelet-német kormány hirtelen ráébredt a nemzeti szocialista rezsim rémtetteiért való – a magát antifasisztának nevező pártállam által tagadott – felelősségére. Így aztán 1990 áprilisában egyfajta jóvátételi gesztusként menedékjogot ajánlottak fel a Szovjetunió zsidó állampolgárainak, akiket üldöztetés vagy megkülönböztetés fenyegetett. E példátlan elhatározásnak volt némi jogi és politikai akadálya, amiket elegánsan figyelmen kívül hagytak. Ugyanis a keletnémet jogrendszerben nem létezett menekültstátusz, ráadásul a testvéri országok között ismeretlen volt a bevándorlás fogalma. A szocialista tábor országaiban egyik kisebbséget sem üldözték vagy hozták hátrányos helyzetbe – legalábbis hivatalosan.

Ezt az indítványt vette át a keleti tartományokkal kibővült NSZK, ahol szintén szükség volt a zsidó migráció legitimálásához jogalapra és politikai magyarázatra. A zsidók állami üldöztetése nem volt bizonyítható, tehát menekültként tulajdonképpen nem jöhettek szóba. Jobb híján végül mégis a menekültügyi törvényt alkalmazták rájuk: a hatóságok úgynevezett kontingens-menekültként kezelték őket. Ezek olyan migránsok, akiknek meghatározott számban, azaz kontingensben szabad volt Németországba költözniük. Nem mentek át menedékjogi eljáráson, azonnal adtak nekik tartózkodási engedélyt, jogosultak voltak integrációs- és nyelvtanfolyamra, és az egyéni menedékkérőktől eltérően automatikusan munkavállalási engedélyt szerezhettek. Viszont nem választhattak szabadon lakóhelyet, állampolgárságért is csak meghatározott idő után folyamodhattak.

A kormányzat naivan azt hitte, a beérkezőkkel pótolni tudja, amit a náci rezsim bűnös módon tönkretett: a zsidó életet és kultúrát. A Németországi Zsidók Központi Tanácsa lelkesen üdvözölte a kezdeményezést. Akkor még nem sejtették, mekkora feladat hárul a mintegy ötven hitközségre. A harmincezres, erősen öregedő zsidóságnak 220 ezer posztszovjet bevándorlót kellett befogadnia.

Elsőként felmerült a kérdés: ki zsidó? A halacha szerint természetesen az, akinek az anyja zsidó. Csakhogy a Szovjetunióban a személyi igazolványban is feltüntetett „jevrej” bejegyzés nem hitnek, hanem nemzetiségnek számított, amit az apa jogán állapítottak meg. Emellett a bevándorlók nagy része nem is volt vallásos, fogalma sem volt a zsidó hagyományokról. Így aztán sokan, akik azt hitték zsidóként érkeztek új hazájukba, ott álltak a közösségek ajtói előtt, de nem kaptak bebocsájtást. A tősgyökeres német zsidók nem egészen így képzelték el a közösségi élet megerősítését. Nem értették, hogyan jöhettek olyan emberek, akik nem tudták, sőt nem is akarták gyakorolni a vallást. Az emlékezési kultúrájuk is más alapon nyugodott. Az „oroszok” nem tartották magukat a második világháború áldozatainak, annak ellenére, hogy az SS mintegy 2,2 millió szovjet zsidót ölt meg. Ők győztesek voltak, hiszen a Szovjetunió legyőzte a náci Németországot. A november 9-i Kristályéjszaka emléke nem mondott nekik semmit, annál inkább a győzelem napja, május 9. De a másik oldalon is furcsállottak egyet, s mást. Így például a Szilveszter kapcsán feldíszített fenyőfa hagyományát, ami nem annyira Jézus Krisztushoz, mint inkább „Gyed Maróz”-hoz, azaz Fagy Apóhoz, az orosz télapóhoz kapcsolódott. „Én mindig azt hangoztattam, semmi esetre sem szabad az emberektől elvenni a hazájuk kultúráját, amit egész életükben gyakoroltak. Hagyni kellett őket lassan alkalmazkodni az új körülményekhez, amiben persze segíteni kellett őket” – emlékezett vissza e nehéz korszakra Charlotte Knobloch, München és Felső-Bajország Izraelita Hitközségének elnökasszonya a Szombatnak adott korábbi interjújában. Végül csak mintegy nyolcvanötezer beérkezőt vettek fel valamelyik gyülekezetbe.

Ennél sokkal nagyobb gondot jelentett a megélhetés. Az amúgy sem fiatal bevándorlóknak csak elenyésző hányada beszélte a nyelvet. Hiába kaptak munkavállalási engedélyt, sokan mégsem tudtak elhelyezkedni. Jelentős részük értelmiségi volt, akinek a diplomáját még különbözeti vizsgával sem fogadták el. „Vegyészmérnök voltam, de Düsseldorfban csak raktári munkásként kaptam munkát. A szakmámhoz ennek csak annyi köze volt, hogy egy vegyipari üzemben dolgoztam” – igazolja az előbbieket Olekszander, aki negyvenöt évesen érkezett Kijevből. Pedig ő még a szerencsésebbekhez tartozott. Ugyanis az „oroszok” kétharmada szociális vagy munkanélküli segélyre szorult. Ez az áldatlan helyzet csak 2012-ben változott meg, amikor a parlament elfogadta a külföldi szakmai képesítések elismeréséről szóló új jogszabályt. Az idősebbeken ez már nem segített. Viszont azok, akik gyermekként érkeztek Németországba vagy ott születtek, mára a társadalom jól beilleszkedett tagjai. Zömük diplomás, tökéletesen beszélnek németül, sokan a politikában vagy a kultúrában aktívak. Németországot tekintik hazájuknak. A megalázó helyzetüktől lelkileg megroppant szüleik-nagyszüleik anyagilag rájuk szorulnak, mivel alacsony nyugdíjukból – a Szovjetunióban szerzett munkaviszonyukat nem ismerték el – képtelenek megélni.

2005 januárjában új bevándorlási törvény lépett hatályba, és a zsidók tömeges bejövetele ugyanolyan váratlanul megszűnt, mint amilyen hirtelen tizenöt évvel korábban elindult. Azóta zsidók már csak egyfajta pontrendszer szerint tudnak bevándorolni. Ehhez szükséges a bizonyított német nyelvtudás, egy pozitív integrációs prognózis és annak kilátása, hogy valamely zsidó közösség felveszi soraiba. Manapság évente legfeljebb néhány százan települnek át.

Jelenleg körülbelül százezerre teszik a vallási közösségekhez tartozó német zsidóság létszámát. 80-90 százalékuk a volt szovjet köztársaságok valamelyikéből származik. A kormányzat elérte célját: újra létezik zsidó közélet Németországban, szép számban működnek aktív közösségek, színesítik az ország kulturális térképét, tagjai jól beilleszkedtek a német társadalomba. Első generációjuk váratlanul komoly áldozatot hozott. „Mégsem bántam meg” – magyarázza a már idézett, ma hetvenes éveiben járó Olekszander – „Odahaza terjed az antiszemitizmus, keleten háború dúl, nagy a bizonytalanság. A gyerekeim és unokáim Németországban sokkal jobb körülmények között élhetnek, jóllehet a zsidógyűlölet itt is erőre kapott.”