Nemcsak holokausztmúzeumokkal emlékezhetünk

Nemrég jelent meg Cnaan Liphshiz cikke a Jewish Telegraphic Agency oldalán, amelyet szinte azonnal átvett a Jerusalem Post, majd néhány nappal később a Szombat is. A magyar változatban a cikk az Ahol hiányoznak a holokausztmúzeumok cím alatt jelent meg, míg az eredeti cím ennél tovább ment és megközelítőleg így fordíthatnánk: „Kelet-Európában döntő jelentőségű történelmi helyszínekről hiányoznak a holokausztmúzeumok”.

A cikk sok szempontból igen problematikus, és véleményem szerint kifejezetten félrevezető. Kontextusukból kiragadva említ – illetve kritizál – emlékezetpolitikai projekteket, miközben nagyon fontos intézményeket meg sem említ, Kelet-Európáról pedig úgy beszél, mintha egy pontosan elkülöníthető, egységes régió lenne, és így akarva-akaratlanul idejétmúlt sztereotípiákat erősít.

A cikk elsősorban Ukrajnáról és Litvániáról szól, de más országokat is megemlít. Magyarországról is szó esik: sajnálkozó hangnemben számol be arról, hogy a Sorsok Háza – mint írja, főleg zsidó belharcok miatt – még mindig nem nyílt meg, míg a 2004-ben felavatott holokausztmúzeum (tehát a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont) jövőjét mintegy legyintve kétségbe vonja. Gondolom, a Szombat olvasóinak nem kell külön elmagyarázni, hogy a magyar holokauszt feldolgozásának szempontjából talán miért mégsem olyan tragikus, hogy a Schmidt Mária-féle Sorsok Háza még mindig nem nyílt meg, de a cikket angolul olvasó közönség ezzel alighanem nincs tisztában. A cikkben hasonlóan sántít szinte az összes többi példa.

Mielőtt a konkrét esetekre rátérnénk, vizsgáljuk meg az írás fő állítását, miszerint Kelet-Európából hiányoznak a központi, állami holokausztmúzeumok. Ez  egyszerre két dolgot sugall: egyrészt azt, hogy egy adott országban a holokauszt feldolgozásának és a társadalom holokauszthoz való viszonyának fő mércére egy központi, állami holokausztmúzeum lenne, másrészt pedig azt, hogy a holokausztmúzeumok hiánya valamiféle kelet-európai anomália.

Ha körbenézünk Nyugat-Európában, hamar kiderül, hogy erről szó sincs. Nyugat-Európa számos országában is csak viszonylag későn alapítottak központi múzeumokat, sok helyütt pedig még egyáltalán nincs is, és még csak nem is terveznek.

Vegyük szemügyre például Berlint, hiszen sokak szerint Németország példamutatóan nézett szembe saját múltjával. Talán meglepő, de Németországnak nincs klasszikus értelemben vett holokausztmúzeuma. A holokauszt-emlékezet legfontosabb állami intézménye a 2005-ben (tehát egy évvel a Páva utcai emlékközpont után) felavatott Meggyilkolt Európai Zsidók Emlékműve, amely viszont, mint azt a neve is mondja, nem egy múzeum, hanem egy emlékmű, egy földalatti információs központtal kiegészítve. Ez sem volt magától értetődő, az információs központ létrejötte egy kompromisszum eredménye volt. Eredetileg a projekt kezdeményezői – élükön Lea Rosh újságíróval – csupán egy emlékművet akartak állítani, és ez kis híján így is alakult volna, ha az 1999-es parlamenti viták közepette nem lép fel igen erélyesen néhány prominens kultúrpolitikus, kifogásolva a tervezet szerintük túl absztrakt mivoltát. Így került a 2700 betonsztélé alá egy azóta is nagyon pozitívan fogadott állandó történelmi kiállítás, de mindezzel együtt ez a központi emlékhely nem nevezhető múzeumnak. A nácizmus történetével ezen kívül még számos más emlékhely és múzeum is foglalkozik, de egyik sem átfogóan, hanem mindegyik egy-egy részaspektusra fókuszál: a Topographie des Terrors például a tettesek személyére és a náci állam terrorszervezeteinek struktúráira.

Más nyugati országokban is hasonló a helyzet. Hollandiában a Nemzeti Holokauszt Múzeum ma még nem több, mint egy vízió. Belgiumban szintén nincs holokausztmúzeum, a legközelebb ehhez talán a mecheleni Dossik-kaszárnya állandó kiállítása áll. Ausztriában – ahol az évtizedek során szintén egy igen sokrétű és gyakran ellentmondásos emlékezetkultúra alakult ki – szintén nem létezik központi holokauszt-múzeum.

Kelet-Európa ebből a szempontból kifejezetten hasonló: nagyon sokrétű, gyors iramban változó, sokszor ellentmondásos tájképet látunk. Nézzük például a cikkben sokat említett Litvániát. Köztudott tény, hogy litván egységek rendszeresen kivették részüket a helyi zsidóság meggyilkolásából, és az is igaz, hogy napjainkban litván nacionalisták gyakran dicsőítenek anti-szovjet partizánokat, akik közül nem kevesen a holokauszt elkövetői is voltak. Ugyanakkor éppen az utóbbi években nagyon izgalmas és figyelemre méltó új emlékhelyek jöttek létre szerte az országban. Megemlíteném például a  šeduvai Lost Shtetl projektet, valamint a 2016-os emlékfelvonulást egy Moletai nevű kisvárosban az ottani zsidó közösség meggyilkolásának 75. évfordulóján, amelyen az államelnök asszony delegációja is részt vett.

De a litván nagyvárosokban sincsen vákuum, és amit a cikk a kaunasi VII. erődről említ („az áldozatokra semmi nem emlékeztet”), az egyszerűen nem állja meg a helyét. Az ott látható nem is kicsi emlékmű felirata a következő: „Ezen a helyen nácik és helyi kollaboratőrök kb. 3000 embert gyilkoltak meg, többségük kaunasi zsidó volt”, és ez kifejezetten pontos megfogalmazás. Még sokkal fontosabb emlékhely a cikkben meg sem említett kaunasi IX. erőd, ahol több, mint 20.000 litván, illetve Németországból és Franciaországból elhurcolt zsidót lőttek agyon. A IX. erőd egy 1958 óta létező és azóta sokat bővült emlékhely, számos monumentális emlékművel és egy állandó kiállítással.

De meglátogathatjuk az amúgy gyönyörű litván fővárost, az egykor az észak Jeruzsálemének nevezett Vilniust is, ahol az elmúlt években, a városképben szisztematikusan láthatóvá tették az egykori zsidó világ nyomait és renoválták a zsinagógát.

Vilnius külterületén helyezkedik el Ponary (litvánul Paneriai), a holokauszt egyik központi helyszíne, ahol körülbelül 70.000 zsidót gyilkoltak meg német és litván különítmények. Erről a szerző a következőket írja: „A Vilnius melletti ponaryi mészárlás helyszínén érdekes módon egy japán diplomata, Csiune Szugihara emlékét idézik fel, aki Kaunasban dolgozott, és főként lengyel zsidókat mentett.” Azon túl, hogy hogyha valaki, a 6000 zsidót mentő Szugihara tényleg minden emléktáblát megérdemel, újfent teljesen félrevezető a kép: Ponary 1960 óta egy több hektár területű emlékhely, ahol számos emlékmű, valamint litván, angol, orosz és német nyelvű információs tábla emlékeztet a zsidó áldozatokra. Mikor néhány éve ott jártam, Szugihara tematizálása nem tűnt fel, egy dolgot viszont valóban hiányoltam: egy modern múzeumot. Eddig csupán egy apró, meglehetősen amatőr múzeum működött ott, ám egy új múzeum előkészítése már javában folyik. Jelenleg a munkát az hátráltatja leginkább, hogy a múzeum tervezett helyszínén eddig nem ismert tömegsírokat találtak.

Ukrajna a másik ország, amelyről Liphshiz részletesebben és igen elmarasztalóan ír. Litvániához hasonlóan itt is erős a tendencia, hogy nacionalisták olyan, a szovjethatalom ellen harcoló erőket próbálnak pozitív színben feltüntetni, akik antiszemiták voltak és akik közül nem kevesen zsidókat gyilkoltak. De ha csak erről írunk, végtelenül leegyszerűsítjük a dolgokat. A már öt éve hadban álló Ukrajna egy igen bonyolult ország tele ellentmondásokkal – míg valóban sokan dicsőítik Banderát és az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) emlékezetét, néhány hónapja az ukránok elsöprő többséggel egy olyan politikust választottak elnöküknek, aki büszkén vállalja zsidó származását – míg az azt követő parlamenti választásokon az ultranacionalista pártok a bejutási küszöb közelébe sem kerültek. Az emlékezetkultúra hasonlóan ellentmondásos. A szövegben említett dnyiprói kiállítást, amely a cikk szerint az ukrajnai éhínségért (Holodomor) felelős zsidó kommunista funkcionáriusokról is szól, valóban nem ismerem, de azt megemlíteném, hogy a kiállítás helyszíne, a 2013-ban megnyílt Menorah Center a világ legnagyobb zsidó kulturális központja, amelynek feltételezésem szerint nem az a kitűzött célja, hogy tudatosan antiszemita sztereotípiákat erősítsen Ukrajnában.

Az írás így folytatódik: „Ukrajnában pedig, ahol a nácik és kiszolgálóik több mint 1,5 millió zsidó meggyilkolását szervezték meg, egyáltalán nem létezik országos holokausztmúzeum. A belharcok és a történelemről, bűnrészességről folytatott viták lehetetlenné tették egy ilyen intézmény felállítását.« Szerintem minimum megengedhető a kérdés, hogy egy olyan hatalmas méretű országban, mint Ukrajna, amelynek a régiói történelmileg és kulturálisan igencsak különböznek egymástól, egyáltalán mennyi értelme lenne egy központi holokausztmúzeumnak: a Krím-félszigethez tartozó Kercsben egészen mások voltak a viszonyok, mint a galíciai Lembergben, a románok által elfoglalt Bukovinában mások gyilkoltak és máskor, mint a Magyarországhoz tartozó Kárpátalján. Vannak viszont, nem is kevesen, akik mégiscsak látnak fantáziát egy ilyen múzeumban, és az elmúlt években nagy lépéseket tettek afelé, hogy ezt meg is valósítsák. 2016-ban hozták létre a Babyn Yar Holocaust Memorial Center nevű kezdeményezést, amelynek célja, hogy az 1941 szeptemberi Babij Jar-i mészárlás helyszínének közvetlen közelében egy, dimenzióiban a Yad Vashem-mel és a washingtoni Holokausztmúzeummal vetekedő holokauszt-emlékközpontot nyissanak. Mivel a kezdeményezők gazdag üzletemberek, akiket nyugodtan nevezhetünk akár oligarcháknak is,  pénzben és motivációban nincs hiány. A szervezet nagyon tudatosan és látványosan építi nemzetközi kapcsolatait és időközben sikerült egy kifejezetten ígéretes szakmai koncepciót letennie az asztalra. Az már csak természetes, hogy a projektet élénk és néha kemény viták kísérik – ez minden emlékezetpolitikai projekt velejárója. Sajnálatos, hogy ezt a kezdeményezést is elhallgatta a szerző.

De Kijev önmagában nem lehet mérvadó, sőt, talán még fontosabb, hogy az ország más tájain hogyan emlékeznek a zsidó múltra és a holokausztra. És lám, legyen szó Lembergről, Csernyivciről vagy Drohobicsról, mindenütt jól láthatóak az egykor oly gazdag zsidó kultúrának és a mai generáció érdeklődésének nyomai. Még figyelemreméltóbb, hogy egyre több kisvárosban és faluban állítanak fel új emlékműveket és szakmai szempontból kifogástalan információs táblákat, többek egy Protecting Memory nevű német kezdeményezés keretében. Ez azért rendkívül fontos, mert Ukrajnában a falusi emberek emlékezetében sokkal erősebben jelen van a holokauszt, mint bárhol Nyugat-Európában, hiszen a német megszállás idején Ukrajna csaknem egész területén helyi tömegmészárlások keretében gyilkoltak meg sok százezer zsidót, akiknek csontjai még mindig tömegsírok százaiban nyugszanak a földben, nem ritkán szó szerint a szomszédban.

Folytathatnánk a sort Romániával, Lettországgal vagy Lengyelországgal, de mindenütt hasonló tendenciát látnánk, rengeteg bosszantó, ám ugyanolyan sok reménykeltő jelenséggel. A holokauszt feldolgozása és a múlttal való szembenézés amúgy sem egy lezárható folyamat, ellenkezőleg: minden generációnak újra és újra meg kell majd vele birkóznia. Meggyőződésem, hogy drámai hangnemben írt, ugyanakkor erősen félrevezető írások helyett mindannyian jobban járnánk, ha vennénk a fáradtságot és tájékozódnánk, hogy Európa társadalmai milyen utat jártak be az elmúlt évtizedekben, és hányféle különböző kezdeményezés jött létre, hogy a holokauszt áldozatainak méltó emléket állítson. Az ilyesfajta projektek kivitelezéséhez mindig rengeteg energia és kitartás szükséges, és alighanem Nyugat-Európában sincs olyan aktivista, aki ne esett volna gyakran kétségbe a helyi társadalom nem kis részének közönye vagy éppenséggel ellenséges hozzáállása miatt. Éppen ezért kiemelkedően fontos, hogy megismerjük, elismerjük és, ha lehet, támogassuk azokat, akik fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy a múlt ne merüljön feledésbe.

A szerző a berlini Holokauszt-Emlékmű tudományos munkatársa