„Nem tudtak igazságot szolgáltatni a hazatérő zsidóknak”

Hága város önkormányzata, a Hágai Zsidó Kulturális Centrum és az Izraeli Követség évente szervez Holokauszt-megemlékezést a Hágai Nemzetközi Bíróság (népszerű nevén: a „Békepalota”) épületében. (Nem tévesztendő össze a Nemzetközi Büntetőbíróság szintén Hágában lévő székhelyével, ahol nemrég az izraeli miniszterelnök elleni szégyenletes elfogatóparancsot kiadták.) A hely szellemének megfelelően a megemlékezések legfőbb témája eddig az volt, hogy miképp hatott a Holokauszt a nemzetközi jogra. 

A Holokauszt 80-ik évfordulóján most tágították a nézőpontot – ennek felelt meg Kovács András, a Közép-Európai Egyetem Zsidó Tanulmányok Programjának korábbi tudományos igazgatója előadása, amelynek címe ez volt: “Fájdalmas újrakezdés: a zsidó közösségek újjáépítése Közép- és Kelet-Európában a Holokauszt után”. Az előadás után Irwin Cotler, korábbi kanadai igazságügy miniszter és nemzetközi jogász osztotta meg reflexióit a mintegy 200 főnyi közönséggel.

Előadásában Kovács András professzor arra emlékeztetett, hogy a holokauszt-túlélők által elszenvedett, alig enyhíthető trauma egy paradoxon elé állítja a rá emlékezőket: miként lehet emlékezni és továbbadni a koncentrációs tábor közvetíthetetlen tapasztalatát a jövő generációi számára.

A közép-európai koncentrációs táborok túlélői hazatérésükkor gyakran azzal a megrázó ténnyel szembesültek, hogy egész családjukat meggyilkolták. Lerombolt közösségeket, kifosztott ingatlanokat és sokszor leplezetlen ellenségességet találtak. Kovács András előadásában azzal foglalkozott, hogy megtettek-e mindent a trauma enyhítésére a háború utáni kormányok 1945 és 1948 között.

Noha a zsidóellenes törvényeket eltörölték, és kezdetben jóvátételt ígértek, a háború utáni Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia politikai és társadalmi rendszerei valójában nem tudtak igazságot szolgáltatni a hazatérő zsidóknak. A túlélők kárpótlási igényei gyakran háttérbe szorultak a nemzeti érdekek mögött, és az antiszemitizmus, a bürokratikus akadályok, valamint a kommunista pártok legitimitáskereső politikai céljai tovább hátráltatták az igazságszolgáltatást.

Csehszlovákiában a kormányrendeletek a túlélő zsidók jelentős részét „nemzetileg megbízhatatlannak” minősítették, az 1929-es népszámlálás nyelvi adatai alapján „németként” vagy „magyarként” kategorizálták őket, megfosztva tulajdonjogaiktól, valamint az állampolgárságtól. Lengyelországban a zsidóktól elkobzott vagyon visszaszolgáltatásával szembeni társadalmi ellenállás több településen végül erőszakhoz vezetett. Magyarországon a jóvátételi törvényeket alig és következetlenül hajtották végre, a társadalmi ellenszenvtől való félelem pedig sok túlélőt visszatartott attól, hogy visszakövetelje tulajdonát.

Az előadás arra is rámutatott, hogy a tovább élő társadalmi antiszemitizmus – akár rejtett, akár nyílt formában – hozzájárult a háború utáni politikai és társadalmi attitűdök alakításához. A kommunista pártok kihasználták ezeket az érzületeket politikai támogatásuk megszilárdítása és hatalmi érdekeik céljából. Ennek eredményeként a túlélők közül sokan továbbra is úgy érezték, hogy a társadalom nem fogadja be őket, ezért inkább a kivándorlás mellett döntöttek, semmint, hogy megpróbáljanak egy ellenséges környezetben új életet kezdeni.

Végső soron az előadás a holokauszt-trauma maradandó örökségét tárta fel, bemutatva, hogy a túlélők egész életükben hordozták annak fizikai és lelki sebeit. Ahogy Primo Levi ezt évekkel a háború után megrázóan írta: „Egyedül vagyok a szürke és ködös semmi közepén, és tudom, hogy ez mit jelent, tudom, hogy mindig is ismertem; újra a táborban vagyok, és semmi sem igaz a táboron kívül.”