Nem szabad ezt a lehetőséget kihagyni!

Írta: Raj Ferenc - Rovat: Politika

rajferenc_nyiltlevél

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor a Boston környéki Belmont kertvárosnak voltam rabbija, sok időt töltöttem a közeli Harvard Egyetemen, ahol több kiváló tudóssal ismerkedtem meg. Ott hozott össze a sors a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorával, Jákov Katzcal, akit joggal lehetne a 20. század legkiválóbb zsidó történészének nevezni. Az ő tollából származik a magyar-zsidó história egyik legrövidebb és mégis legfontosabb tanulmánya, amelyben a magyar zsidóság egyediségéről értekezik.

Kevesebb, mint kilenc oldalon érthetően elmagyarázza, hogy a magyarországi zsidóságon belül különleges szeparáció alakult ki, amit a kétpólusúság jellemzett legjobban: az egyik oldalon a teljes asszimilációra törekvő neológok, a másikon pedig a legkisebb változást is elvető ultra-ortodoxok. A pozsonyi ortodox zsidók például a 19. század közepén mereven elhatárolódtak az emancipációtól, mert az szerintük bűnös vágyakozás, és „Izrael reményeivel ellenkezik, mert a zsidónak csakis Palesztinát szabad hazájának tekintenie”.

Egy másik egyedi tulajdonság, ami inkább a feltörekvő, gazdagabb, asszimilált modern zsidókat jellemezte, a címzetes nemesség elitjéhez való csatlakozás vágya. Schossberger Simon Vilmos volt az első zsidó, aki magyar nemesi rangot kapott 1863-ban. Schossberger nemcsak vagyonos volt, hanem ő volt a pesti hitközség világi vezetője is. Az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikon szerint „a nemesi rangra emelt magyar zsidó családok száma körülbelül 280-ra tehető”. Az amerikai történész, William O. McCagg, Jr. újabb kutatásai szerint 346 magyar zsidó nemesi családról beszélhetünk. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy közülük csupán két család, a Freudiger és a Schönberger-Sebestyén vállalt azonosságot az ortodoxiával.

A nemesi oklevelek adományozása ellenére pár évtizeddel később az első világháborúban vesztes Magyarországon a zsidóságot egy elkülönített és megvetett közösségként kezelték. Katz joggal állapítja meg, hogy „[a] fehérterror a politikai ellenfeleivel való leszámolás leple alatt olyan zsidókat is lemészárolt, akiket csak a közös származás kötött össze a kommunistává vált zsidókkal”. A Trianon utáni „csonka” Magyarországon a zsidóság volt az „egyetlen elnyomható kisebbség”. Katz nem mondja ki, csupán sejteti, hogy a magyar–zsidó együttélésben kialakult szétszakadozottság és identitás-zavar bizonyára elősegítette a magyar zsidóság helyzetének romlását, ami a holokauszthoz vezetett.

1944. március 19-e már csak az utolsó csepp volt a pohárban. Katz tárgyilagosan megállapítja: „ amikor 1944 márciusában, a német megszállás során lecsapott rájuk a veszedelem, már jogfosztott és megvetett kisebbség voltak, akik nem érdemelték meg a törvény védelmét, sem azt, hogy valaki az életét kockára tegye értük”. Ugyancsak a történész elfogulatlanságával kérdőjelezi meg Katz a vészkorszak magyar zsidó vezetőinek rátermettségét, de választ itt sem ad, csak tényként megemlíti: „a vezetőket szintén a soát megelőző fejlemények termelték ki”.

Most, hetven év elteltével a maradék magyar zsidóság még mindig megosztott és identitászavarban szenved. Pedig nagyon nagy szükség lenne egységre, már csak azért is, mert az elmúlt években negatív irányt vett Magyarország emlékezetpolitikai gyakorlata. A Szabadság térre tervezett emlékmű, a józsefvárosi Sorsok Háza projekt, valamint a Veritas Intézet igazgatójának felháborító nyilatkozata mind a magyar történelmi emlékezet és a múlttal való szembenézés hiányosságaira hívják fel a figyelmet.

Komoly, befolyásos erők, amelyek az államigazgatás kegyeit élvezik, nyíltan és sokszor a kormány jóváhagyásával, sőt támogatásával törekednek a történelmi tények meghamisítására, amit egyedül a magyarországi zsidó szervezetek összefogásával és bátor vezetői fellépéssel, valamint a jóakaratú magyar társadalmi csoportok bevonásával lehetne talán megakadályozni.

Minden rosszban van valami jó. Lehetőség ez a magyar zsidóság egységének megteremtésére. Nem szabad ezt a lehetőséget kihagyni! Bátyámmal, Raj Tamással, legyen emléke áldott, sokszor beszéltünk erről. Neológ, ortodox, reform, chászid és kultúr-zsidók… mindenki együtt. Ez nemcsak álom, hanem lehetne valóság. Akkor mondhatnánk a zsoltárossal: “Milyen jó, milyen kedves a testvérek együttléte, egyetértésben.” (Zsoltárok 133:1)

 

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]