„Nem némán fejet hajtani, hanem kiáltani kell”

A holokauszt helyi áldozataira emlékezett Szeged

A szegedi és Szeged környéki zsidóság deportálásának 70. évfordulóján tartottak megemlékezést vasárnap az egykori téglagyári gettónál és a zsinagógában rendezett gyászistentiszteleten.

A Holokauszt-túlélőket marcangoló önvád rosszabb, mint maga a gyűlölködés vagy éppen a pusztulás – hangzott el a hajdani téglagyári gettó bejáratánál, ahol a Szegedről és a környékbeli településekről elhurcolt zsidókra emlékeztek. „Amikor elődeink, barátaink, közel vagy távoli rokonaink megsemmisítő táborba indításának hetvenedik évfordulójára emlékezünk, kötelességünk feleleveníteni a múltunkat, emléküket. A zsidóság több mint 260 éve van jelent Szeged városában. A közösség első bélyegzője 1781-et rögzíti. Szerepvállalásuk hatással volt a nagy árvíz utáni újjáépítésre, a palotás Szeged kialakulására, a kereskedelem fejlődésére, a tudományra, a kultúra gazdagodására, a polgárosodásra. Értéket adtak a városnak, az utókornak, az utódoknak. Voltak, akik zsidó magyarként, mások magyar zsidóként” – hangsúlyozta Lednitzky András egykori szegedi téglagyári gettónál felállított emlékoszlopnál. A Szegedi Zsidó Hitközség elnöke, Izrael állam tiszteletbeli konzulja elmondta, ma mintegy ötszázan gazdagítják a város lakosságát, pedig egykor Szeged zsidósága meghaladta a nyolcezres lélekszámot. Arról sem készült statisztika, hogy az üldöztetések elől a városból mennyien menekültek külföldre vagy a fővárosba.

Polner Eörs, a kormányhivatal főigazgatója hangsúlyozta, tisztelegnünk kell a Szegedről és a környékéről elhurcoltak emléke előtt, hiszen hetven évvel ezelőtt mintegy tizenegy millió ember halt meg vallása, etnikai hovatartozása vagy éppen szexuális hovatartozása más volt, mint amit a hitleri német birodalom elvárt. „Tizenegy millió férfi, nő, gyermek, ebből hatmillió zsidó. Ártatlan emberek milliói vesztek oda a fajelméleti ideológia miatt. Ma is megdöbbentő belegondolni, hogy a náci németek parancsszavára egyenesen a koncentrációs táborokba küldték a korábbi jó szomszédot vagy a gyerek játszópajtását” – fogalmazott. Polner beszédében kitért arra is, hogy 1944 nyarán Dél-Magyarországról mintegy harmincezer zsidót hurcoltak el, akkor a szegedi gettóba 8617 zsidót koncentráltak, akik közül négyezren szegedi lakosok voltak. Összességében a háború után a deportáltaknak csak egyharmada tért haza. „Emlékeznünk kell a 6 millió zsidóra, köztük fél millió magyar állampolgárra és közöttük is arra a 8617-re, akik itt a Dél-Alföldön, Szegeden éltek. Az ő tragédiájuk nem csak a művelt Európa, hanem Magyarország tragédiája is. Az országé, amely nem tudta megvédeni nemzetének tagjait. Kényszerűségből, félelemből tűrte a jogfosztást és nem tudott ellenállni a nagyhatalmi fasiszta német barbárságnak” – jelentette ki a kormányhivatal főigazgatója.

Harmadjára járt a Cserzy Mihály utcában Drucker Tibor Holokauszt-túlélő, akinek nem csupán számokat jelentenek a hetven évvel ezelőtti események, hanem édesanyjának, testvérének és a barátoknak a neve és arca. „Jómagam 16 éves voltam, a gestapónak azt mondták akkor, amikor Bácstopolyára vittek, hogy én voltam a legfiatalabb fogoly. Túléltem. Túléltem, de nagyon nehéz volt a túlélés, és önváddal küszködök. Bennem azóta is naponta felmerül, hogy miért én? Miért én maradtam meg a családból? Mi volt az oka annak, hogy én túléltem, és a kistestvérem, akiről azt mondták, hogy nagyon tehetséges volt, ő elpusztult kilencévesen. Ez az önvád, ami kínoz bennünket rosszabb, mint maga a gyűlölködés, mint maga a pusztulás” – fogalmazott Drucker Tibor, aki először 1944. június 25-én járt a téglagyárnál, amikor éjjel a gestapó emberei kísérték át oda őket a zsidók felszámolt táborából. „Éjszaka volt, kerestem az anyámat és a testvéremet, akiket azóta sem találok” – tette hozzá. A megemlékezés végén koszorúkat helyeztek el az emlékoszlopnál, majd kaddist mondtak.

A megemlékezés következő állomásaként az Új Zsinagógában tartottak gyászistentiszteletet, amelyet Markovics Zsolt, a Szegedi Zsidó Hitközség főrabbija tartott meg.

„Mi tisztában vagyunk azzal, hogy nem a zsidóságnak kell az emlékeit megőrizni, a saját értékei megőrzésének fontosságát hangsúlyozni, hanem a társadalomnak kell elfogadnia azt” – fogalmazott Ledniczky András megnyitó beszédében. Ezt követően Botka László, Szeged Megyei Jogú Város polgármestere, illetve Kiss-Rigó László, a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke szólt a publikumhoz.

„Egy teljes emberöltő eltelte után joggal bizakodunk abban, hogy generációnk immár megérett arra, hogy néma főhajtással emlékezzen meg. Sajnos, ez nem így van. Nagyon messze vagyunk attól, hogy némák maradhassunk” – mondta Botka László. Kitért rá, a magyarok nem beszélhetnek mások történetéről, mások szenvedéséről. Nincs rá okuk, és lehetőségük, hogy felejtsenek. „Ha szabadulni akarnánk, akkor sem tudnánk. Hiszen hetven évvel azután, hogy az első vagonok kigurultak sok ezer szegedivel – fiatalokkal, idősekkel, betegekkel, anyákkal és gyerekekkel -, vannak, akik Horthy kormányzó szobrával próbálnák teleszórni a közterületet. Vannak országvezetők, akik a nyilas vezető hamvaival házalnak, méltatlan módon, egy szomszédos országban. Vannak, akik gyermekeink kötelező oktatásának részévé kívánják tenni rasszista szerzők műveit, és vannak, akik szégyentelenül arra veszik a bátorságot, hogy listázzák az embereket származásuk szerint. Sőt, vannak olyan jelképek, amelyek a főváros közepén emelnek cinikus, önfelmentő és történelemhamisító szobrot az érintettek és minden jóérzésű ember tiltakozása ellenére. Ez az a perc, amikor nem némán fejet hajtani, hanem igenis kiáltani kell!” – foglalt állást a polgármester. Kitért rá, Szegednek szembe kell néznie azzal, hogy hetven évvel ezelőtt – néhány kivételes személyiségtől eltekintve – csendben nézte végig az eseményeket.

A teljes cikk itt olvasható.