Nem könnyű németnek lenni
A berlini Fal leomlását követő negyedszázadon át úgy látszott, Németországban helyreállt a normalitás. Nem pusztán a kettéosztott város és ország újraegyesítése, a hidegháborús hadiállapot ért véget, hanem véget érni látszott a nemzetiszocialista rémállam folytán a hallgatólagos száműzetés a népek közösségéből.
A szerző Jeruzsálemben
Az utóbbi években azonban egyre több jele van annak, hogy újraindult az ingázás a végletek között (Helmuth Plessner). Ezek a hétköznapokban éppúgy mutatkoznak, mint az egyetemi közegben; érzékelhetőek politikai döntésekben – vagy éppen elodázásukban. Létrejöttük a német történelem és az identitás sajátos alakulásával áll szoros összefüggésben.
A németek többsége a bűntudat betegségében és identitás ínségében szenved. Az előbbi kultúránkban általános, amint ezt Pascal Bruckner A bűntudat zsarnoksága. Esszé a nyugati mazochizmusról című könyvében leírja.[1] Máshol ez nem jellemző, így a különösen offenzív kínaiaknak nincsenek identitásproblémáik, ahogy bűntudatuk sincsen. (Nem mintha nem lenne okuk rá – a múlt századi népirtások hullámai az európaikkal vetekedő méretű hullahegyekkel jártak –, mégsem emészti őket bűntudat.) Történeti tudatuk sem rendült meg korszakos rémségeik hatására, töretlenül birodalmias, a sok ezer éves mitikus királyságból ered, és előre tekint. A kritikai gondolkodás és a gyanú sem tette kétkedővé őket, így aztán túlnyomó többségük bízik az intézményekben, az államban, beleértve élcsapatát a Kínai Kommunista Pártot.[2]
Nemcsak a bizalmatlanságnak, de az identitáshiánynak és az identitás hiányosságainak sem vagyunk híján – amit nemcsak az identárius mozgalmak jeleznek, hanem – sokkal súlyosabban – a történeti tudatlanság. A legelterjedtebb vélekedések szerint mai világunk valahol a Francia Forradalommal, a Felvilágosodással vagy a Reneszánsszal vette kezdetét. A görög és római örökségnek volt ugyan némi hatása, a (zsidó-)keresztény epizód pedig nem eredete, legfeljebb kerékkötője, sötét középkora volt kibontakozásának… Noha épp a fenti két jellemző mutatja, mennyire meghatározó ebben a kultúrkörben ma is az, ami a kereszténységből leépülése nyomán leginkább fennmaradt: a bűntudat és a tudatlanság.
Németországban ez az extremitásig fajult; Juli Zeh német írónő jellemzése szerint: „Itt él egy nép apák nélkül, mintaképek, mesterek, királyok vagy istenek nélkül, meggyőződések nélkül, a jövőre irányuló kívánságok nélkül, sőt a múlttal kapcsolatos használható emlékek nélkül.”[3] Ez az állapot azért alakult ki, „mivel a németek nemzeti történelmüket a Holokausztra redukálták”, mondja az évtizedek óta Berlinben élő svájci író, Thomas Hürlimann. [4] Hasonlóan ítéli meg Vajda Mihály filozófus is, aki hosszabb ideig tanított Németországban: „…a német kultúra hordozói nem képesek a náci korszakot a német történelem részeként feldolgozni. Nem megbirkózni vele, hanem feldolgozni, értelmezni, történelmük részének tekinteni.”[5]
„Nem könnyű németnek lenni.”
Ezt is Vajda Mihály állapította meg nemrég egy kerekasztal-beszélgetésen.[6] A történtek tárgyilagos értelmezéshez néhány távolabbi tényt és körülményt is tekintetbe kell venni. A totalitárius rendszerek létrejöttében jelentőséggel bírnak a helyi hagyományok, de nem csekély szerepük van a szerencsétlen véletleneknek – ahogy ezt az 1917-es orosz, vagy akár az elmúlt évtizedek magyar történései is mutatják.[7]
A nemzetiszocialisták hatalomra jutását lehetővé tevő feltételek kialakításában a világháború győzteseinek (garantált összeomlást kiváltó jóvátételi kötelezettségeik révén) és az európai kommunistáknak (élén szovjet élcsapatukkal) egyaránt múlhatatlan érdemeik vannak. Ahogy a zsidóság „végső megoldásának” kialakulásában is megvan a brit és a szovjet, de a francia és az amerikai kormányzatoknak is a maga súlyos sara. Ettől mind ama borzalom, ami Isten választott népének kioltására irányult és milliók halálát vezetett, nem kevésbé égbekiáltó.
Végletes viszonyulás
Mary Fullbrook amerikai történész A német nemzeti identitás a holokauszt után című könyvében a nácizmus megítélését vizsgálta a háború utáni évtizedekben. Ennek alakulásában is a végletek közötti mozgás mintázata rajzolódik ki: az első két évtizedben a hallgatás és elhallgatás, (ill. kelet-német kommunista részről a teljes hárítás) majd a 60-as évektől egyre erőteljesebb átlendülés az ellenkező szélsőségbe. Ez a 80-as években teljesedett ki, és máig meghatározó érvényű. A történésznő a múltfeldolgozásnak erről a módozatáról megjegyzi, hogy „jól szemlélteti a közösség agonizáló, önmarcangoló állapotát”.[8] Arról is ír, hogy a nemzetiszocialista múlttal kapcsolatos végletes viszonyulások „között pedig valahol ott volt a németek nagyobbik hányada, aki inkább a környezetvédelemmel, a harmadik világ bajaival, a rasszizmussal és a béke kérdéseivel kívántak foglalkozni.”[9]
Az azóta eltelt évtizedek során ez a végletesség nemcsak általánossá vált, hanem intézményesült, az intellektuális közeg, a mediális és politikai diskurzusok meghatározó áramlatává vált. Ebben meghatározó szerepe volt a ’68-as nemzedéknek, amely sikeresen valósította meg korabeli, maoista mintára kialakított célkitűzését, a Nagy Menetelést az intézményeken keresztül: kulcspozícióba került az egyetemeken, a médiában és közügyek intézésében. Domináns helyzetének jellemzői – ahogy a Németországban jártas Földényi F. László írja: „keményen védett hatalmi hatalmi pozíciók, ’68 ideológiai zászlóival fellobogózva”. [10]
Nyugat-Európába tartó bevándorlók. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Ennek köszönhetően a német kultúrából mellőzésre került szinte minden, ami nem az ellenállás esztétikája alá sorolódott; a klasszika, még inkább a romantika irodalma és filozófiája. Nietzschét is úgyszólván importálni kellett, amint azt a Nietzsche Franciaországból könyv címe is jelzi.[11] Ahogy Heidegger újabb német recepciója is nagy francia hatásának köszönhetően bontakozott ki.
Mindezek nyomán mára egy sajátos homo germanicus vált dominánssá, akinek jellegzetességeit Hürlimann így foglalta össze: „Ez a lény areligiózus, antifasiszta, antikapitalista, ökofixált, szocialisztikus, homofil, feminista, dohányzásellenes, külföldikedvelő, multikulturális, de a saját kultúrája, saját története terén sterilizált.”[12] Vajda Mihály szerint a múltfeldolgozásnak a pozitívumai mellett „súlyos következményei is vannak. Egy mondatban összefoglalva: a mai német kultúra ‘fatális középszerűsége’.”[13]
A középszerűség nem is csak kimagasló tehetségek hiányában, mint inkább az egyenlősítő középszerhez igazodás hallgatólagos, de gyakran hangos követelményében mutatkozik meg. A könyvei révén itt is jól ismert Rüdiger Safranski szerint „a német nyilvánosságban egyenlősítési delíriumok” dúlnak.[14] Ez a konszenzus igényének hallatásában és kikényszerítésében éppúgy jelen van, mint az eltérő vélemények elhallgattatásában. Svájci és alternatív médiumok számos letiltásról, kizárásról, sőt elbocsátásról számolnak be.[15] David Bosshart svájci filozófus, trendkutató szerint „Németországban megdöbbentően sok ember mondja, hogy a saját országában nem mondhatja el szabadon a véleményét.” [16]
Az utóbbi hetven év folyamatai láttán úgy tűnik, mintha biblia büntetés érvényesülne: „az apák gonoszságát gyermekeiken, unokáikon, harmadik és negyedik nemzedékükön!’’[17] Minderre persze egy kívülálló mondhatná: lelkük rajta – ha a bevándorlás forszírozása folytán nem lennének máris messzemenő következményei, korántsem csak magyar viszonylatban, hanem európai dimenzióban.
A bevándorlás
A bevándorlás Németországban a háború óta legjelentősebb társadalmi problémává vált. Nem mint általános migrációs probléma (amivel előszeretettel mossák össze), hanem bevándorlók egy problematikus csoportjával kapcsolatban egyre élesebben felmerülő kérdés.[18] A nagyszámú kelet-európai, indiai, kínai és más népcsoportok beilleszkedése ugyanis nem okoz különösebb gondokat.[19] A muzulmán országokból érkezettek annál inkább. Még az e tárgykörben kínosan visszafogott és gondosan kozmetikázott német napilapok is egyre több tudósításban számolnak be különböző szintű konfliktusokról.[20]
A helyzet hasonló az évtizedek óta bevándorlási célpontnak számító európai országokéhoz.[21] Németországnak azonban e téren is vannak a többi országétól eltérő sajátosságai. A többmilliós török népesség túlnyomó része vendégmunkásként érkezett, illetve azok leszármazottja. Integrálásuk kérdése ezért sokáig föl sem merült, részint mert feltételezték hazatérésüket, részint mert Törökország sokáig a leginkább világias, európaivá válni törekvő országnak számított a muzulmán világban, így egyszerűnek vélték.
Mindkét feltevés tévesnek bizonyult: miközben ábrándos európai politikusok kilátásba helyezték az ország felvételét az Európai Unióba, addig a Boszporusz környékén a tények és tendenciák már rég nem erről szóltak: az iszlamista Erdogán csak nyilvánvalóvá tette a felszín alatti folyamatokat, a hagyományok mély áramát. A Nagy Szultán már 1989-ban kinyilvánította: „A demokrácia csak az vonat, amire felszállunk, hogy célba érjünk vele. A mosék a kaszárnyáink, a minaretek a szuronyaink, a kupolák a sisakjaink és a hívők a katonáink.”[22]
Az integráció problémái, olykor teljes hiánya egyre több területen jelentkezik; a hétköznapokban, kezdve a nyelvtudás hiányánál, de az iskolákban, az uszodákban és a köztereken is. A kialakult helyzetről leginkább néhány gyerekkora óta integrálódott, felvilágosult muszlim ad képet, akiket nem lehet a német közegben manapság szinte kötőszószerűen használt rasszista, soviniszta, fasiszta etc. jelzőkkel illetni. Közülük is kiváltképpen Bassam Tibi, szír származású német politológus, aki már a ’90-es évek elején Integráció vagy párhuzamos társadalmak címen publikált könyvet, és aki úgy véli, hogy „ma a párhuzamos társadalom győzött az integrációval szemben.”[23] Arról ír, hogy „Németországban ezek a témák tabut képeznek. Nem veszélytelen szóba hozni őket.” Ezért inkább amerikai egyetemeken kutatott, majd a közelmúltban visszatért Németországba. 2016-ban Kapitulálok című írásában adta közre belátásait: „A 2015-ös év az iszlám európaivá változtatásával kapcsolatos reményeim végét jelentette. 2015-ben másfél millió menekült érkezett az iszlám világából, túlnyomórészt hazámból Európába, és közöttük egyetlen európai módon öltözött nőt sem láttam. Szakállas iszlamistákat és iszlámista uniformisba öltözött nőket látok és lemondok reményeimről.”[24]
Hasonló tapasztalatokról számol be a libanoni származású Imad Karim filmrendező is: „Néhány évvel ezelőtt újra ellátogattam Neuköllnbe, de nem ismertem rá a kerületre. Azt hittem, Kabulban vagyok. A baloldali arab barátokból szakállas öregemberek lettek. Elváltak német feleségeiktől és fiatal arab nőket vettek el, leginkább saját unokatestvéreiket, akiket Németországba hoztak. Valamennyi akkori barátomból odaadó, vallásos muszlim lett, akik határozottan meg vannak győződve arról, hogy Németország iszlám állammá válik a közeljövőben.” [25]
A megváltó multikultúra
Németországban a multikultúra eszméjénak megjelenése nem pusztán a meglévő egzotikus elemekkel történő színesedés ígéretét hordozta, hanem a sajáttól történő megváltást is. Így aztán nem is volt különösebb jelentősége, miből is áll össze, képes-e beleszövődni a meglévőbe, vagy zárványként növekszik-e benne.
A mai állapotok kialakulására jelentékeny hatással volt egy másik ideológia is: a marxizmus. Az “osztályszempontokon” szocializálódott nemzedékek számára ugyanis a szociális helyzet határoz meg mindent, a kulturális különbözőségek nem számítanak (legfeljebb mint “rasszizmus” merülnek fel), a vallás pedig amúgy is elhal a haladás útján.
A multikulturalista ideológia mára általánossá vált: Ruud Koopman szociológus szerint „a migrációkutatók 99,5 a multikulturalizmust jó dolognak tartja”. Ő maga is ezen az állásponton volt mindaddig, amíg empirikus kutatásai során egyre gyakrabban a negatív aspektusaiba nem ütközött. Kutatásai alapján kiderült: „Európában a muszlimok annál jobban integráltak a munkaerőpiacon, mennél inkább asszimiláltak. A multikulturalizmus politikai koncepcióként hibás, mert párhuzamos társadalmakra vezet.”[26]
Ralph Giordano író, holokauszt-túlélő hivatásos multikulti-illuzionistáknak nevezi azokat, akik „a többségi társadalom jogos önérdekének kíméletlen tagadói és a bevándorlásprobléma realisztikus helyzetmegítélésének nagybani akadályozói”.[27] Őket tekinti felelősnek az immár hatmilliót meghaladó muzulmán népesség integrációjának elmaradásáért: „Nem ismerem a bűnös náci-korszak nemzedékeken átívelő súlyának szégyentelenebb kizsákmányolását, mint amit ezek a német ölelkezők, hivatásos jóemberek, multikulti-illuzionisták, szervilis félszeműek és tanulni képtelen kibékülésdogmatikusok fő vádként hangoztatnak. Köztük nem utolsósorban a ’68-asok mérvadó politikusait. Rémülettel regisztrálom, mennyire képtelenek éppen ők toleráns és antirasszista gondolatmintázatukat a migránsszcéna megváltozott helyzetében újradefiniálni, és ifjúságuk értelmi értékmércéjét kérdésessé tenni.”[28]
Ez a mentalitás áthatja a német társadalmat, széleskörű politikai és jogi következményei vannak: Nemrég Berlin igazságügyi szenátora, a zöldpári Dirk Behrendt, arról nyilatkozott, hogy „a sokvallású Berlinben el kell viselni, hogy az iskolákban fiatal nők fejkendőben tanítsanak.”[29] Állami iskolákról lévén szó, értelemszerűen nemcsak muzulmánokat, hanem bárki gyerekeit.
A multikulturalista igazságszolgáltatás működésének ékes példája egy bírósági döntés, amely engedélyezte egy szíria menekült számára a családegyesítést második feleségével is. Az ilyen gyakorlat Necla Kelek, isztambuli születésű német szociológus szerint arra vezet, hogy „poligámiával és a nagycsaláddal olyan családszerkezeteket importálnak, ami szükségszerűen egy ellentársadalomban végződik.”[30]
Bevándorlók Németországban
A probléma szóbahozatalának problémája
A Wall Street Journal szemleírója már 2010-ben azt állapította meg a nagy német lapokról, hogy számukra nem az iszlám, hanem a kritikusai jelentik a problémát.[31] Aki ugyanis az iszlámmal vagy híveivel szemben kritikusan nyilatkozik, azt rendszerint rövid úton rasszisztának, iszlamofóbnak, vagy éppen fasisztának nevezik. Holott az bevándorlás és az iszlám kritikusai korántsem csak a jobbszélről, vagy a „fallokrata” férfiak közül kerülnek ki. Jellemző, hogy az ős-feminista Alice Schwarzerrel szemben fejkendőpártoló multikulturalista-feminista front bontakozott ki, amikor elfogadhatatlannak nyilvánította a nők elkendőzését és csadorba csomagolását.
A szociáldemokrata Thilo Sarazzin ugyancsak rasszista jelzőt kapott, amikor a német Lettre Internationalban megjelent interjúban elmondta: “A törökök ugyanúgy foglalják el Németországot, ahogy a koszovárok Koszovót: a magasabb születésszám révén. Ez tetszésemre lenne, ha kelet-európai zsidók volnának, a német népességnél 15 százalékkal magasabb IQ-val. […] Ehhez társul az probléma, hogy mennél alacsonyabb a társadalmi rétegről van szó, annál magasabb a születések száma. Az arabok és törökök esetében népességarányuk két-háromszorosa. Nagy részük sem nem képes, sem nem törekszik integrálódásra.”[32] A korábbi berlini pénzügyi szenátor aztán a Németország felszámolja magát címen megjelent könyvében részletes összképet adott a migrációs helyzetről.[33] Annak ellenére, hogy munkája adatokkal bőségesen alátámasztott, az akadémiai, politika- és véleményformálók kígyót-békát hordtak össze róla.[34]
Úgy tűnik, ebben a kérdésben a tényeknek nincs különösebb jelentőségük. És a pártállás sem mérvadó, amit jól mutat, hogy az ugyancsak szociáldemokrata, egykori kormányfő, Helmuth Schmidt még jóval a bevándorlási hullám előtt kijelentette: “Véget kell vetni a beáradásnak; az anatólia és az afrikai bevándorlás nem oldja meg a problémát, viszont újakat szül.”[35] Ma nyilván őt is rasszistának, iszlamofóbnak, vagy fasisztának neveznék. Mely jelzőknek persze német kontextusban nem érdemes különösebb jelentőséget, sőt jelentést sem tulajdonítani. Mary Fullbrook már a 90-es években észrevételezte, „hogy a ‘fasizmus’ szó a túl gyakori használat miatt tökéletesen inflálódott”. Safranski szerint ha valaki manapság nem az „üdvözlégykultúra” beszédrendjét követve nyilatkozik meg, „akkor embertelennek tekintik, vagy kultúrrasszistának”. Az iszlamofób jelző minéműségét pedig az eredete jelzi: francia trockisták elméjéből pattant ki. A nemes eredet értelmezhetővé teszi, hiszen egyébként senkinek nem jut eszébe, hogy pl. keresztényfóbiának, hindufóbiának etc. nevezzen kritikai megnyilvánulásokat.
A iszlamofóbia harsány hangoztatásához képest alig esik szó arról, hogy milyen mértékben nőtt az antiszemitizmus. A hivatalos statisztikák szerint az atrocitásokat 90 %-ban szélsőjobboldaliak követik el, ám Michael Wolffsohn történész szerint ez a „kép teljesen torz”. Ha barátságosan akarja megfogalmazni, akkor „elkendőzöttségről beszélhetünk”, ha tárgyilagosan, akkor „egy hazugság”.[36]
Az újabb keletű antiszemitizmus két korántsem jobboldali forrásának egyikét a bevándorlók új hulláma képezi, lévén az arab országokban ez majdhogynem magától értetődő; eleitől fogva a Korán, manapság az iszlámista és politikai propaganda egyaránt táplálja.[37] Bár Németországban ennek kezelése, mint a téma kutatója, Matthias Künzel hangsúlyozza, sajátos kötelesség kellene legyen, alig kerül szóba.[38] Ez az elhallgatás a másik összetevőjével függ össze: a baloldali antiszemitizmussal. Ez abból eredeztethető Maxim Biller író szerint, hogy a „68-as idők után az iskolákban és egyetemeken fellépő véleményvezérek vakon palesztinbarátok és vadul Izrael-ellenesek voltak. És ha azt kérdezzük, honnan ered a közép-bal körökben időközben teljesen elfogadott Izrael-ellenesség, akkor azt kell mondani, hogy az 1968 utáni időkből, amikor a PLO a német tettesesek gyermekeinek Szent Tehene volt.”[39]
Vallásszabadság
A viták során az iszlám térhódításával szembeni tolerancia hívei előszeretettel hivatkoznak a vallásszabadságra. Ám a fogalom kialakulásának kontextusa miatt korántsem kétségtelen érv, lévén hogy a korai modernitás olyan vallásfelfogásán alapul, amely számos vallásra tekintettel azóta érvényét vesztette. Jóllehet univerzális igényű, de értelmezése az európai közegben, a keresztény, illetve zsidó vallásra tekintettel alakult ki. Erre a problémára reflektált nagy hatású írásában Ernst-Wolfgang Böckenförde alkotmányjogász, aki szerint „hívők közösségének a helyzetéről van szó azokra a belátásokra és követelményekre tekintettel, amelyek a Felvilágosodás során alakultak ki.” Amennyiben az iszlám esetében ez kétségessé válik, akkor „az államnak – tekintet nélkül szabad és nyitott voltára – korlátokat kell emelnie, amelyek az iszlám követőit megakadályozzák abban, hogy közvetlenül vagy közvetetten kilépjenek az államon belüli kisebbségi helyzetükből.” Amihez még azt is hozzáfűzi, hogy ebben nincs önellentmondás, ez egyszerűen a szekuláris állam önvédelme, racionális alap, amit nem lehet föladni, s ami „a Felvilágosodás reflexiós horizontján az antik-zsidókeresztény kultúrkörhöz kötődik”[40]
A tekintélyes alkotmányjogász egyértelművé teszi, hogy az európai társadalomfejlődés egyik legfőbb fejleménye, a szekuláris állam önvédelme kívánja meg annak megakadályozását, hogy a muzulmánok kilépjenek az államon belüli kisebbségi helyzetükből. Az egyértelmű jogelméleti érvek, a racionális alap, azaz a józan ész ellenére a német polgárok újra olyan kormányt választottak, amelyik a korlátlan bevándorlás gyakorlatát folytatta és folytatja. Amelynek vezetője olyan politikus, akinek döntéseiben a bűntudat, a naivitás és az otobaság dominál. Mással ugyanis nehezen magyarázható migrációs politikája:„Már 2013 óta ismeretes volt – írja Imad Karim –, nemcsak beiruti, ammani, ankarai vagy kabuli nagykövetek és katonai attachék, hanem titkárnők és portások számára is, hogy emberek ezrei készülődnek Törökországon át Európába és különösen Németországba. […] Németországban a Migrációs Szövetségi Hivatal [2014-ben] reklámfilmet készíttetett menekültek számára. A 32 nyelvre lefordított mű azzal a céllal készült, hogy az embereket Németországba hívja.”[41]
Ennek a politikának az indítékait és következményeit Jack Engelhard amerikai író foglalta össze a legpontosabban „Merkel jószívű volt, csak rossz embereket választott. Nyilvánvaló, hogy a kompenzáció motiválta, a holokausztért érzett bűntudat. Így aztán a hatmillió zsidó helyét Németországban (évek során) hatmillió moszlimmal töltötte be…”[42] Jóllehet az alkotmányjogász által kritériumnak tekintett kisebbségi helyzet már akkor is kétségessé kezdet válni, amikor még nyoma sem volt menekültáradatnak: 2002-ben Herwig Birg, a Német Demográfiai Társaság elnöke elmondta: „Amikor integrációról beszélünk, mindig egy ‘német’ többségi társadalomra gondolunk, amelybe egy kisebbség integrálandó. De pont fordítva fog alakulni. A nagyvárosokban már 2010-ben a többségi arány a 40 év alattiak esetében a bevándoroltak javára billen át. Az integráció tehát azt jelenti: hogyan integrálódom németként a bevándoroltak többségi társadalmába?”[43]
Ebben a helyzetben egyértelműen adódnék a következtetés: „Ennek a problémának a megoldása csak az lehet – Thilo Sarazzin szerint –, hogy nincs további bevándorlás, és aki házasodni akar, külföldön tegye. A menyasszonyokat folyvást szállítják; az itteni török lányt egy anatóliai fiúhoz adják hozzá, az itteni török ifjú egy anatóliai faluból kap menyasszonyt. Az arabok esete még súlyosabb. ”[44] Azóta a helyzet némileg fokozódott. Pedig a kezelésére volna megoldás: az, amit a migrációkutató Koopmans javasol: „Mindazokat a bevándorlókat, akik valóban erőfeszítést tesznek, megtanulják a nyelvet, munkát találnak és büntetlenek maradnak, jutalmazni kell és tartósan maradhatnak. A menedékkeresőknek védelmet kell nyújtani, de nem kell garantálni jogukat a tartós maradásra. Ha nem tudtak integrálódni, vissza kell térniük abba az országba, ahonnan származnak…”[45]
A megoldásnak nem sok jele mutatkozik, Koopmans a tudományos közegben elszigetelt, kutatásai nem kapnak szélesebb nyilvánosságot. Jellemző, hogy még egy neves protestáns teológus, Friedrich W. Graf is azt tartja valószínűnek, hogy tízegynéhány éven belül lesz muzulmán ünnepnap Németországban.[46] Pedig korántsem fatális helyzetről van szó: pár éve egy másik – nagyrészt – német nyelvű ország, Svájc népszavazás során döntött arról, hogy nem kíván minaretek között élni.
Nem valószínű, hogy a beáramlás folytatódása mellett Németországban a politikai mezőny változatlan marad, sokkal inkább valószínű, hogy erőre kap az ingázás a végletek között. Aminek lendítőereje nem merőben német sajátság; a helyzetre vonatkozóan Paul Scheffer holland szociológus, migrációkutató megállapítása általános érvényű: „Ha a liberálisok nem hajlandók gondolkodni a határokról, akkor majd a parancsuralom hívei húzzák meg azokat.[47] Ami nem az Európai Unió megerősödésére, hanem nacionalista izolációba zárkózó nemzetállamok irányába vezet. Így „Németország azt mozdítja elő, amit mindig is el akart kerülni: az EU széthullását.”[48]
Részlet a szerző esszékötetéből, mely a könyvhétre jelenik meg a Typotex Kiadónál.
[1] Pascal Bruckner: The Tyranny of Guilt: An Essay on Western Masochism, Princeton University Press. 2010.
[2] Vö. David Bosshart: «Es ist weit anmassender, nicht über die Zukunft nachzudenken» NZZ 2017. 12. 30.
[3] Juli Zeh: Spieltrieb, Schöffling, Frankfurt, 2004, 172. o.
[4] Interview mit Thomas Hürlimann, NZZ 2017. 04. 22.
[5] „Az a nemzet vesse a szemükre ezt, amelyik Európában tényleg megbirkózott a múltjával. Én nem tudok ilyenről. S ily módon mégiscsak a németek a legelfogadhatóbbak.” Vajda Mihály: Heidegger és a nemzetiszocializmus; Litera.hu 2017. december 26; http://www.litera.hu/hirek/vajda-mihaly-heidegger-es-a-nemzeti-szocializmus
[6] Heidegger és a nácizmus. Kerekasztal-beszélgetés, Wesley János LF, 2018. 02.15.; https://www.youtube.com/watch?v=4ae2WNSuSSA&feature=youtu.be
[7] Ez esetben a hatalmi vákuumból kiemelkedett élcsapatnak nemhogy jóvátételi kifizetések alatt összeomló gazdaság, hanem az Európai Unió tízezermilliárdos támogatása mellett sikerült a NERt kialakítania. Vö.Ungváry Rudolf: A láthatatlan valóság – A fasisztoidmutáció a mai Magyarországon, Kalligram, 2014.
[8] Mary Fullbrook: A német nemzeti identitás a holokauszt után, Helikon, Budapest, 1999. 139. o.
[9] u.o.245. o.
[10] Idézi Kemény István: Lúdbőr, Magvető, 2017. 102.o.
[11] Nietzsche aus Frankreich (W. Hamacher, Hrsg.), DTV, Frankfurt, 1986.
[12] Interview mit Thomas Hürlimann, NZZ 2017. 04. 22.
[13] Vajda Mihály u.o.
[14] Interview mit Rüdiger Safranski NZZ 2017. 05. 06. NZZ 2015. 09.15
[15] NZZ 2015. 09.15.
[16] David Bosshart: «Es ist weit anmassender, nicht über die Zukunft nachzudenken» NZZ 2017. 12. 30.
[17] Kivonulás könyve 34,5b-9.28
[18] „Abba kell hagyni ‘a’ bevándorlókról szóló beszédet. Szemügyre kell vennünk egyszer a bevándorlók különböző csoportjait. A vietnamiak: a szülők alig tudnak németül, cigarettát árulnak, vagy egy kioszkjuk. A másodgenerációs vietnamiaknak sokkal jobb jegyeik vannak a németeknél és nagyobb arányban érettségiznek le. A kelet-európaiak, ukránok, fehéroroszok, lengyelek, oroszok tendenciálisan ugyanezt az eredményt mutatják. […]Ugyanez a helyzet a kelet-ázsiaiak, kínaiak és az indiaiak esetében. A délszlávok mag-csoportjai esetében már inkább „török” problémákat látni; egészen leszakadnak a törökök csoportjai és az arabok. Még a harmadik nemzedéknél is nagyon sokuknak nincsen valamirevaló német nyelvtudása, sokan nem fejezték be az iskolát, és csak kis részük jut el az érettségiig.” Klasse statt Masse, Lettre International (Berlin) 86. (2009/4), 199. o.; http://www.zukunftskinder.org/wp-content/uploads/2016/06/Thilo-Sarrazin-Klasse-statt-Masse.pdf
[19] Interview mit Thilo Sarazzin The European, 2017.11.12.
[20] A változás 2010-hez képest viszonylagos: „A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitungtól a balliberális Süddeutsche Zeitungon át a liberális Die Zeit hetilapig a hírmagyarázók újabban nem a radikális iszlámban, hanem annak kritikusaiban látják a valódi problémát. Ők a mi »szent harcosaink« (Claudius Seidl a FAZ-ban), »a gyűlölet igehirdetői « (Thomas Steinfeld a SZ-ban), akik a »felvilágosult fundamentalizmust«képviselik (Thomas Assheuer a Die Zeitban).” Benjamin Weinthal, Wall Street Journal, 2010. október 8.Wall Street Journal 2010.02.08.
[21] Tillmann. J. A.: Európa nem kötelező! Az iszlám és a tények, Magyar Narancs 2008. 04.17. https://eurazsia.wordpress.com/2010/02/14/tillmann-j-a-europa-nem-kotelezo-avagy-az-iszlam-es-a-tenyek/
[22] Die Welt, 2004. 09. 22.
[23] Bassam Tibi: Gehört der Islam zu Deutschland? Cicero 2016/5. ; http://www.cicero.de/salon/islamwissenschaftler-bassam-tibi-ich-kapituliere
[24] Bassam Tibi u.o.
[25] Imad Karim: Vessetek véget a barbarizmus diadalának;https://periszkop.wordpress.com/2016/06/10/imad-karim-vessetek-veget-a-barbarizmus-diadalanak/
[26] Ruud Koopmans: Multikulti führt zur Abkapselung, NZZ 2017. 11. 16.
[27] Ralph Giordano: Nein und dreimal nein! FAZ 2007. 06. 01.
[28] Eröffnungsrede – Kritische Islamkonferenz, Humanistischer Pressedienst, 2008. 16.02.; https://hpd.de/node/4706
[29] Berliner Zeitung 2017. 12. 29. ; https://www.berliner-zeitung.de/berlin/dirk-behrendt-justizsenator-will-glaeubigen-lehrerinnen-tragen-des-kopftuchs-erlauben-29405438
[30] Die Welt 2018. 01. 30.; https://www.welt.de/debatte/kommentare/article173001376/Necla-Kelek-Beim-Familiennachzug-geht-es-um-die-Herrschaftssicherung-des-Mannes.html
[31] „Commentators ranging from the conservative Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) to the left-liberal Süddeutsche Zeitung (SZ) and the liberal weekly Die Zeit recently identified not radical Islam but its critics as the real problem. They are “our holy warriors,” (Claudius Seidl in the FAZ) “our preachers of hate” (Thomas Steinfeld in the SZ) who represent “enlightened fundamentalism” (Thomas Assheuer in Die Zeit).” Benjamin Weinthal, Wall Street Journal 2010.02.08.
[32] Klasse statt Masse, Lettre International (Berlin) 86. (2009/4), 199. o.; http://www.zukunftskinder.org/wp-content/uploads/2016/06/Thilo-Sarrazin-Klasse-statt-Masse.pdf
[33] Thilo Sarrazin: Deutschland schafft sich ab. Wie wir unser Land aufs Spiel setzen. DVA, München, 2010. A könyv másfél millió példányban kelt el.
[34] Thilo Sarrazin: Ich hätte eine Staatskrise auslösen können, FAZ 2010.12. 25.
[35] Helmuth Schmidt: “Weitere Zuwanderung unterbinden” FOCUS, 2005. 06. 11.; http://www.focus.de/politik/deutschland/helmut-schmidt-ii_aid_95473.html
[36] Interview mit Michael Wolffsohn, NZZ 2018. 02. 27.
[37] vö. Ahmad Mansour: Antisemitismus in muslimischen Communities, Tagesspiegel, 2012. 09.09.; Bassam Tibi: Zugewanderter Judenhass, Weltwoche 2016. Nr. 36.
[38] Matthias Küntzel: „Islamischer Antisemitismus“. Ursprünge und Entwicklungen in der islamischen Welt und in Europa, Policy Politische Akademie, Nr. 27. (2008.)
[39] Die Zeit, 2017.06.07.; http://www.zeit.de/2017/24/68er-bewegung-maxim-biller-ausrichtung-kritik
[40] Ernst-Wolfgang Böckenförde: Wie können die Religionen friedlich und frei beisammen leben? NZZ 2007. 06. 23.
[41] Imad Karim: Massenmigration, Cicero 2017. 05. 26.
[42] israelnationalnews.com 2016.08.01.; http://www.israelnationalnews.com/Articles/Article.aspx/18200
[43] Die Welt, 2002. 01. 02.; https://www.welt.de/print-welt/article366503/In-den-Grossstaedten-werden-sich-die-Deutschen-integrieren-muessen.html?wtmc=socialmedia.facebook.shared.web
[44] “Az elképzelésem az: egyáltalán semminemű bevándorlás, kivéve a magasan kvalifikáltakat és távlatban semminemű pénzjuttatás a bevándorlók számára. Az USÁ-ban a bevándorlóknak dolgozniuk kell, mert nem kapnak pénzt és ezért jobban integrálódnak.” Th. Sarazzin: Klasse statt Masse, Lettre International (Berlin) 86. (2009/4), 199. o.; http://www.zukunftskinder.org/wp-content/uploads/2016/06/Thilo-Sarrazin-Klasse-statt-Masse.pdf
[45] Ruud Koopmans: Assimilation funktioniert, NZZ 15.4. 2016.;
[46] Friedrich Wilhelm Graf: «In zehn Jahren haben wir einen muslimischen Feiertag im Kalender» NZZ 2017. 12. 08.
[47] Paul Scheffer: Az exodus és a lelkiismeretünk, Élet ÉS Irodalom 2015.12. 04.
[48] Paul Scheffer: Grenzen zu, Augen auf , Süddeutsche Zeitung, 2016. 01. 31.;
http://www.sueddeutsche.de/kultur/soziologe-paul-scheffer-grenzen-zu-augen-auf-1.2842705
