Nelson Mandela, a zsidók és Izrael

Barátja volt a zsidóknak, Izraelnek kevésbé

A dél-afrikai elnök sok zsidóval ápolt közeli barátságot, de Izrael állammal mindig is bonyolult volt a viszonya. Sosem fordult gyűlölettel a zsidó állam felé, de nem is felejtette el, hogy 1989 előtt Izrael együttműködött a dél-afrikai fehér kormánnyal. 1967-1989 között ugyanis a Szovjetunió vezetésével világszerte agresszív kampány folyt Izrael ellen. A kommunista blokk és a harmadik világ országainak túlnyomó része megszakított minden kapcsolatot a zsidó állammal, és 1975-ben elfogadta az ENSZ hírhedt 3379-es határozatát, mely szerint „a cionizmus… a rasszizmus egyik formája.” Miután az ENSZ tagállamainak több mint a fele támogatta ezt a határozatot, Izrael minden országgal kapcsolatra törekedett, amelyik ezzel szembehelyezkedett. Így ápolt kapcsolatot az akkori Dél-Afrikával – nem az apartheid támogatása hozta őket össze, hanem az akkor „haladónak” nevezett (értsd: szovjetbarát) rendszerekkel való szembenállás. Mandela azonban mindezt nem emlegette fel, nem volt bosszúálló. A kapcsolatot viszont az is megterhelte, hogy Mandela egyértelműen kiállt a palesztinok harca mellett.

Ez azonban nem jelenti, hogy megkérdőjelezte volna Izrael létjogosultságát. Csak úgy tudta elképzelni a helyzet megoldását, ha a régió összes állama elismeri Izraelt is. Amikor Mandela értesült arról, hogy elnyerte a Nobel-békedíjat az apartheid elleni küzdelméért, az első reakciója az volt, hogy azt jobban érdemelné Jichak Rabin – utalva Rabin híres kézfogására Jasszer Arafattal. (Egy évvel később Rabin és Arafat, valamint Simon Peresz meg is kapták a Nobel békedíjat.) A cionizmust Mandela nem ítélte el, úgy tekintett rá, mint a zsidók szabadságáért és önrendelkezésért vívott mozgalmára.

Ha Izrael állammal hűvös is volt néha a viszonya, barátai között sok zsidót tartott számon. Önéletrajzában úgy emlékezett meg a zsidókról, mint akik az átlagnál sokkal nyitottabb gondolkodásúak, főleg politikai kérdésekben. Talán mert őket is annyi előítélet érte a történelem során – elmélkedett Mandela. Így írt Lazar Sidelsky-ről is, egy johannesburgi zsidó ügyvédről, aki fiatalkorában gyakornokként alkalmazta őt – akkor, amikor fekete gyakornokot alkalmazni a társadalom többsége számára még elképzelhetetlen volt. Sidelsky volt az egyetlen fehér ember, akit Mandela a „főnökének” nevezett, a későbbiekben is jó barátok maradtak.

Mandela harcának támogatói között ugyanúgy sok volt a zsidó, mint a másik legendás fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King esetében. Ugyanakkor a hivatalos zsidó közösség óvatos volt, nem fordult szembe a fehér kisebbség uralmával (amelynek maga is haszonélvezője volt), mert nem akarta hazája és Izrael jó kapcsolatait veszélyeztetni. Mandela mozgalma, a Szovjetunió által is támogatott ANC amúgy sem élvezte a dél-afrikai zsidók rokonszenvét.

Akadtak zsidók, akik Mandela ellenségei voltak, akik az apartheid rendszert támogatták, mint Percy Yutar, aki ügyészként hozzájárult Mandela életfogytiglani börtönre ítéléséhez. Mandela azonban arról volt híres, hogy megbocsátott ellenségeinek, s így, miután kiszabadult a börtönből, meghívta Yutar-t egy kóser ebédre. Ugyanakkor számtalan más zsidó volt Mandela (vagy ahogy barátai nevezték: Madiba) jó barátja és harcostársa az apartheid elleni évtizedes küzdelmében, köztük Isie Maisels, Harry Schwarz, Joe Slovo és Lionel Bernstein.

Lazar Sidelsky fia, Barak, aki szintén közeli kapcsolatban volt Mandelaval, amikor egy interjúban arról kérdezték, mitől olyan nagyszerű ember Mandela, ezt válaszolta: „Nagyságának titka abban rejlik, hogy mindenkivel figyelmes és mindig alázatos ember maradt.”

A Times of Israel cikke nyomán Gacs Katalin