Nélkülözhetetlenek

Írta: Hrotkó Larissza - Rovat: Belpolitika, Hagyomány, Politika

Még egyszer elolvastam Horváth József, „Bét Salom” zsinagóga elnöke hozzászólását Darvas István főrabbi és Fináli Gábor rabbi nyilatkozataihoz (1.) (2.), és úgy gondoltam, hogy ez az írás megérdemel egy rövid reagálást.

Hrotkó Larissza

A Frankel zsinagóga tagja vagyok, 2013-ban védtem meg doktori disszertációmat az ORZSE-n. A disszertáció elektronikus változata „Nélkülözhetetlenek” cím alatt jelent meg a MEK-sorozatban. Ha a zsidó nőkről írok, más cím nem is jut eszembe.

Először is arra a kritikai gondolatra reagálnék, mely szerint „[…] a neológ zsinagógákat összefogó szervezetek (BZSH, MAZSIHISZ) a 16. századi szabálygyűjtemény, a Sulhán Áruh alapján álló „egyháznak” deklarálják magukat, ám valójában egyetlen közösség sem tartja magát ehhez a szabálygyűjteményhez.” (1)

E mondat folytatásaként egy másik gondolat fogalmazódott meg, amely szorosan összefügg az elsővel és lényegében már el is mondja, hogyan vélekedik a szerző a neológia természetéről: „Ezzel párhuzamosan a neológia folyamatos frusztrációban él, állandóan az ortodox “klubba” szeretne tartozni, holott az ortodox zsidók (sem Magyarországon, sem Izraelben) nem fogadják el sem kósersági igazolásait, sem bét dinjének (vallási bíróság) döntéseit. Ez több mint száz éve nem sikerül, és valószínűleg a közeljövőben nem is fog sikerülni.”(2)

Persze, ebben a bekezdésben van néhány pontatlanság,

a neológia „folyamatos frusztrációja” sem igazán pontos diagnózis.

De ez most talán nem annyira releváns. Az ortodox „klubba” való tartozásának óhaja az, amelynek tisztázását fontosnak vélem. A neológia tudtommal elejétől kezdődően tisztelettel viszonyult ahhoz, amit ma ortodoxiának – azaz vallásos magatartásnak – nevezünk. Eredetileg pedig – legalábbis a korabeli források tanúsága szerint – az ortodoxia fogalma a neológia politikai ellenpólusaként jött létre. Mindkét irányzat társadalmi helyért, a zsidó társadalomban az elsőbbségért és a nem zsidó hatalmi-politikai apparátus általi elfogadásáért küzdött. Némely vonatkozásban ez ma is így van, de az ortodoxia ma számunkra mégis egy vallásos magatartási mintát jelent elsősorban.

E minta iránti tiszteletből (sőt néha valamiféle nosztalgiából) jelentjük ki határozottan, hogy a neológia ragaszkodik a hagyományhoz. Ez egyben arra is választ ad, ami az idézett bekezdésben a Sulhán Áruh előírásait illeti. Megjegyzem, hogy a Sulhán Áruhra való hivatkozás eredetileg a budai zsidóság hagyománya, amely egykor újító volt és éppen a nőkkel kapcsolatban hangzott el először. (Lásd a 17. századi „kiskorú válását”). Rabbi Efraim ha-Kohen a Sulhán Áruhra hivatkozva a budai zsidóság és saját maga döntési szabadságát védte a környező országok nagy rabbijainak nyomásával szemben.

Csakhogy a „bölcs elődeink” – és itt olyan neológ tudós rabbikra és tudósokra hivatkozok, mint Bacher Vilmos, Blau Lajos, Löw Immánuel és Goldziher Ignác – a hagyományhoz másként viszonyultak. Sőt ők nem is annyira a hagyományhoz, mint a hagyomány tudásához ragaszkodtak. Műveikből tapasztaljuk, hogy a zsidó ortodoxia a neológia számára nem egy viszonzás nélküli, végzetes vonzalmat, hanem a hagyomány egyik normáját jelentette,

ők soha sem zárták ki egy másik norma lehetőségét.

Persze, más idők jártak akkor, egészen mások.

Löw Immánuel – az ortodoxia által is nagy tiszteletben tartott neológ tudós – „Ha-’Iddana” (Manapság) című rövid, de a judaizmus szempontjából jelentős néprajzi esszéjében éppen ezt írja le, idézve a régi idők hírességeit: „Maharil […] a német zsidók ceremóniamestere gyakran állapítja meg, hogy manapság másként viselkedünk, mint régen. […] a rabbi arra is panaszkodik, hogy olykor a szokásokat elfelejtik […]”

Vagyis az idők folyamán és a környezet függvényében a hagyományos szokások változnak, miközben új szokások alakulnak és szinte észrevétlenül a hagyomány részévé válnak. Ezt a folyamatot az ortodoxia sem kerülheti/nem kerülte el, de a neológia ezt ki is nyilvánította.

Az 1888. évi Magyar-Zsidó Szemle ötödik évfolyama mutatta be Goldziher Ignác monumentális előadás-sorozatát a „zsidó vallás fejlődéséről” (!). Az első három oldalon Goldziher meghatározta a zsidóság lényegét. A zsidóság szerinte nem archeológia, se puszta kegyelet, nem antiquitás, leltára a múltnak vagy egy tudományos kérdés, hanem maga az életünk, az aktualitás és egy élő szervezet. A zsidóságról nem a „Lót feleségének visszapillantásával” kell beszélni, hanem úgy, hogy a múltból a jelenben vonjuk le a tanulságot, miközben kitekintünk a jövőbe.

A „Bét Salom” elnökének hozzászólásában éreztem is ezt a törekvést. És, persze, az őszinteségét.

A következő kérdés jelentősége mintha a szerzőt is meghökkentette volna. Pedig a nők vallási közösségben elfoglalt helye valóban meghatározza a közösség (sőt a vallás) profilját. A vallás a nőkön keresztül fogalmazza meg a nemi identitást és az erkölcsi szabályokat. Hiszen a nő „ugyanolyan ember”, mint a férfi, de mégis Más. És ott van még a vallási közösség reprodukciója, amelynek feladatát a közösség (amint a magyar társadalom is) egyes-egyedül a nőkre testálja.

Mivel a nők reprodukálóként nélkülözhetetlenek, ezért fontos, hogy el legyenek kötelezve a feladatuknak, és minél kevesebb más tevékenységi lehetőség nyíljon meg előttük, mert ez diszfunkcionális. Ez a biodeterminista felfogás mai napig uralkodik a társadalom minden rétegében és csoportjában. Az országon végigsöpört „családi konferenciák” sorozata is ezt a nézetet erősítette, mely szerint a nők természetüknél fogva gyermekszülésre rendeltettek és más fontos feladatuk a társadalomban nem lehet.

A zsidó neológ intézmények is aktívan közreműködtek e kezdeményezésben.

Ettől függetlenül és ezzel együtt a liturgián kívül a nők ma már a vallásgyakorlásban is nélkülözhetetlenek. Hiszen a legtöbb hitoktató a neológiában nőnemű, ami még a huszadik század elején elképzelhetetlen volt. Megjegyzem, a második világháború előtt – legalábbis Budán – már voltak hittanárnők. Ma pedig a zsidó gyerekeket és az ifjúságot a nők – gondoljunk csak Fritz Zsuzsánnára vagy Verő-Bán Lindára – készítik fel a felnőtt vallási feladatokra. Egykor az óvodát a férfiak vezették, ma Verő Tamás főrabbi (az „óvó-rabbi”, ami persze nem az egyetlen funkciója!) már szinte kivétel az óvodai képzés férfi hagyományában.

A nők manapság az egyetemeken is – bár még kevesen, de – érvényesülnek. Komoróczy Szonja Ráhel, vagy Kárpáti Judit tudományos kompetenciája vitatatlan. És mind többen lesznek.

Mindezek után a kérdés nem csupán az, hogy mikor és milyen körülmények között integrálják a férfiak a nőket a zsidó liturgiába. A kérdés, hogy más területeken sikeres, minden frusztrációtól mentes nők hajlandók-e integrálni a liturgia nyilvános gyakorlását életükbe. Szerintem ez itt a kérdés. És nem is olyan könnyű.

Jómagam több éve imádkozok együtt a férfiakkal a zsinagógában. Persze, nem a minjen tagjaként! Ez idő alatt rengeteg jó és kevésbé kellemes tapasztalatom volt, de kétségtelen, hogy személyi fejlődésen mentem keresztül. Megtanultam megértő, elnéző, toleráns lenni, megtapasztaltam, mit jelent a közösség iránti felelősség. Ezelőtt ugyanis erősen individualista voltam, ami nem használt az emberi kapcsolataimnak. Kovács Tibor örökös lejnolónktól és Doff Imre főkántorunktól – emlékükből fakadjon áldás! – fentieken kívül még sokat tanultam a judaizmusból és pótolhattam az eleinte igen hiányos tudásomat, illetve gyakorlati ismereteimet. Nagyon felnőtt fejjel gyerekként tanultam. De mindemellett megőrizhettem az egyéniségemet. Vagyis a minjennek nincs uniformizáló hatása, viszont nevel és támogat. Legalább is nálunk, a „Frankelban”. Bizonyára én is hoztam valami újat, alkotót a közösségbe.

Remélem, hogy ez a gazdagító, pozitív női-férfi kölcsönhatás akkor is lesz, ha a nők a minjen teljes jogú tagjává válnak.

Mindazonáltal nehezen hiszem, hogy maga a közösség szabadon határozhatja meg ennek elfogadását. Mai realitások azt mutatják, hogy a külső körülmények – izraeli vallási viszonyok például – szükségszerűen korlátozó-fékező hatást gyakorolnak a magyarországi neológ közösségre, amely – talán a fennmaradás érdekében – kényszerül mérlegelésre. És így a nők zsinagógai státusza nem is változott, pedig az utóbbi időben szinte csak erről beszélünk.

támogatás

Címkék:Fináli-vita