„Nehéz megmondani, ki tekinthető zsidó írónak a magyar irodalomban”

A Szombat körkérdést intézett neves kortárs szerzőkhöz a modern zsidó / magyar zsidó irodalom témakörében, rákérdezve többek között arra, hogy a válaszadók miként látják a zsidó téma, zsidó perspektíva helyzetét, fogadtatását a mai magyar irodalomban. Ugyanakkor kíváncsiak voltunk személyesebb véleményekre is, így megkérdeztük a szerzőket arról, hogy kik azok a zsidó alkotók, akik hatást gyakoroltak rájuk. Körkérdésünkre Gergely Ágnes költő, író, műfordító; Márton László író, műfordító, drámaíró; valamint a Barukh művésznevet használó, Izraelben élő magyar költő válaszolt.

– Mit gondol: van-e modern zsidó irodalom, van-e magyar zsidó irodalom?
– Mi a különbség a nyugat-európai, az amerikai és a közép-európai perspektíva között?

– Hatottak-e önre zsidó írók, és ha igen, miben? Hogyan látja a zsidó téma, zsidó perspektíva helyzetét, fogadtatását a mai magyar irodalomban?

– Mi a tapasztalata arról, hogy a korábbi időszakok hangsúlyosan zsidó írói részét képezik-e a magyar irodalmi kánonnak?

– Változott-e, változik-e a zsidó témához való hazai olvasói, irodalomkritikai, irodalomelméleti viszony az elmúlt években? Azaz felszabadultabb-e a magyar irodalom, jobban elfogadja-e a sokféleséget, a zsidó identitást, a kisebbségi nézőpontot, kánonesélyes-e ma a magát zsidó identitásúnak tartó, zsidó témákkal foglalkozó szerző?

Amint az a fenti kérdésekből látható, a Szombat a modern zsidó / modern magyar zsidó irodalom témakörében nem azzal a céllal intézett körkérdéseket magyar írókhoz, hogy – ha nem is egyszer és mindenkorra, de – legalább a jelenlegi magyar irodalmi kánonokban tisztázni lehessen a magyar zsidó szerzők helyét és megítélését, hiszen ez lehetetlen vállalkozás volna. De – amint az a megkérdezettek válaszaiból kiderült – az említett kérdésekre nem egyszerű egzakt válaszokat adni, mert hiszen ma még az sem egyértelmű, hogy egyáltalán vajon mitől számít egy szerző zsidónak, egy adott mű pedig zsidó tematikájúnak – igaz, korábban sem volt egyértelmű, lásd a zsidó családban született, de katolikusként nevelkedett Radnóti Miklós híres levelét egy zsidó antológiában való beválogatás elutasításáról.

Ami a kánonokat illeti, a válaszadást valamelyest mindenesetre megkönnyíti, hogy a magyar irodalom eleddig egyetlen Nobel-díjas szerzője, Kertész Imre a mindenkori magyar irodalmi kánon része lett – előrebocsátom, hogy Kertész az alábbi válaszokban is szóba kerül majd. Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság voltaképpen besorolható lehet a zsidó tematikába (is) – még ha alaposabb megfontolás után talán nem is a lágerirodalomba, hanem a mindenkori önkényuralmi rendszerek belső működését ábrázoló irodalmi művek képzeletbeli polcára helyeznénk. Hiszen a Sorstalanság („természetesen”, mondaná Kertész) nem a „zsidókról” vagy a „zsidóságról” szól sem a szó tágabb, sem szűkebb értelmében, még akkor sem, ha („történetesen”, mondaná Kertész) a regény szerzője és a főhőse is zsidó. A Sorstalanság sokkal inkább a politikai-hatalmi-militáris önkény által megkövetelt és kikényszerített Rendhez való individuális viszony, pontosabban az ahhoz való lassú lelki idomulás, a lelki megtöretés regénye. Annak a belső (vissza)fejlődési folyamatnak a felfejtése, hogy az individuum a puszta életösztön által/miatt miképpen mond le saját individualitásáról, s miképpen győzi meg saját magát a politikai-hatalmi-militáris Rend kollektivizáló akaratának elfogadásáról, sőt, az elfogadás „helyességéről”.

Egyszerűbbnek tűnik a képlet, ha Kardos G. György (a későbbiekben róla is szó lesz) és egykor világsikert aratott remekműve, az Avraham Bogatir hét napja felől próbáljuk értelmezni a Szombat körkérdését. Hiszen Kertésszel és a Sorstalansággal ellentétben Kardos G. György és említett regénye tőrőlmetszett, igazi magyar zsidó irodalom: adott a zsidó téma, adott a zsidó szerző, adott a zsidó főhős, ráadásul a helyszín maga a Szentföld. Ugyanilyen okok miatt hasonlóan könnyű beilleszteni a modern magyar zsidó irodalom sorába Spiró György Fogság című nagyregényét is, noha ez a mű sem kizárólag a zsidóságról szól, hiszen – miközben szinte keserűen aktualizáló visszatekintés egy civilizáció hanyatlására – a Fogság egyszerre fejlődésregény, történelmi regény, út- és korrajz egy ókori zsidó emberélet ábrázolásával.

De mi a helyzet azokkal a szerzőkkel, akik nem zsidók, de egy-egy alkotásukban zsidó témát dolgoznak fel? A sok példa közül hadd említsek csak kettőt. Az egyik a nem zsidó Závada Pál Egy piaci nap című, nagyszerű regénye, amely a kunmadarasi (a regényben: Kunvadas) pogromot dolgozza fel. Vajon ez a mű a modern magyar zsidó irodalom része-e? Vagy említsük meg a szintén nem zsidó Gyurkovics Tamás Migrén című regényét, amely egy Izraelbe kivándorolt magyar holokauszt-túlélő életéről szól: ezt a könyvet a modern magyar zsidó irodalomhoz sorolnánk? Ha a körkérdéseket nem én tettem volna fel, hanem én válaszoltam volna rájuk, akkor a két utóbbi kérdésre a válaszom határozott igen volna: szerintem mind az Egy piaci nap, mind a Migrén magyar zsidó irodalomnak tekinthető, éppen a közelítésmódjuk, a szemléletük, a zsidósággal való rokonszenvük, a zsidóság mellett való irodalmi és erkölcsi kiállásuk révén. De (mint a válaszokból látni fogják) van olyan szerző, nevezetesen Barukh, aki egyenes nyíltsággal kijelenti: a kánon egyáltalán nem érdekli.

Most pedig lássuk az alkotók válaszait:

Gergely Ágnes: „Egyedül a holokauszt a mi saját témánk”

– Mit gondol: van-e modern zsidó irodalom, van-e magyar zsidó irodalom?

– Azt hiszem, hogy nemzetközi értelemben modern zsidó irodalom nincs. Annak a kifejezésnek, hogy zsidó irodalom, az én véleményem szerint ma már nincs értelme, a régiek, így például Gershom Scholem idejében még volt, de az az idő elmúlt.

– Az izraeli kortárs irodalmat nem számítja bele a modern zsidó irodalomba?

– Nem, mert az szerintem a modern Izrael állam nemzeti irodalmának tekinthető. Azaz nem világirodalmi, hanem nemzeti jelenség. Ami pedig a magyar zsidó irodalmat illeti, én úgy látom, hogy az sincs, hiszen betagozódtunk a magyar irodalomba. Mivel mi voltunk azok, akiket ki akartak irtani. Egyedül a holokauszt a mi saját témánk, igaz, a holokauszt szót nem szeretem, mert az égőáldozat túl szép kifejezés arra, ami történt. Szóval a holokauszt a mi témánk, nem csoda, hogy Kertész Imre is ahhoz nyúlt vissza, hozzáteszem, számomra a Sorstalanság csak annyiban holokausztirodalom, hogy a táborélet mégiscsak benne van.

– A manapság megjelenő, akár zsidó, akár nem zsidó szerzőktől megjelenő zsidó tematikájú műveket sem sorolja a modern magyar zsidó irodalomba?

– Nem, mert mélyebb dolgokról van szó, ha zsidó irodalomról beszélünk. Nem, nem is azt a szót használnám, hogy mélyebb, hanem azt, hogy más. Nem szeretem azt a szót, hogy másság, helyette inkább azt mondanám: különbözőség. A zsidó irodalom számomra attól zsidó irodalom, hogy a másságot, a különbözőséget fedezem föl benne. Ilyen értelemben zsidó irodalomnak tekintem a jiddis népköltészetet, de az ma nincsen, hiszen kihalt, illetve az pontosabb, ha azt mondom: azokat mind megölték, akik a jiddis népköltészetet még otthonról, a családból, a helyi zsidó közösségekből ismerték.

– Mi a különbség a nyugat-európai, az amerikai és a közép-európai perspektíva között?

– Itt zsidó perspektívára gondol?

– Igen.

– Akkor erre a válaszom az, hogy lassan érvényüket vesztik ezek a földrajzi besorolások, mert az integráció felé megy a világ. Nem látom, hogy ebben az integrációban a zsidó perspektívának volna jövője, hiszen a nemzeti irodalmak egy világirodalmi egész részeivé válnak. Úgyhogy a nyugat-európai, az amerikai és a közép-európai zsidó perspektívák között azért nem látok különbséget, mert ugyanabba az irányba tartanak: egységesülnek a nagy egészben.

– Hatottak-e önre zsidó írók, és ha igen, miben? Hogyan látja a zsidó téma, zsidó perspektíva helyzetét, fogadtatását a mai magyar irodalomban?

– Ez két kérdés, nem egy. Az első igazából a belső megélésre vonatkozik, a második pedig a külső fogadtatásra. Rám egy zsidó író hatott, mégpedig Isaac Bashevis Singer. Nem tudja senki, de őt én fedeztem fel a magyar olvasók számára, mert én voltam az első, aki két novelláját magyarra fordította. Az egyik a Gimpel the Fool volt, vagyis A bolond Gimpel, a másik a The Little Shoemakers, azaz A kicsi suszterok. Singer hatott rám egyedül, más zsidó írók nem.

– Miért?

– Talán furcsa lesz, amit mondok, de az igazi zsidó írók számomra valahogy mélyebben zsidók, mint én. Úgy értem a mélyebbet, hogy vallásosabbak, pozitívabb hívők, én ugyanis kételkedő alkat vagyok. A kérdés második fele úgy szólt, hogy hogyan látom a zsidó téma, zsidó perspektíva helyzetét, fogadtatását a mai magyar irodalomban. Erre azt kell mondjam, hogy egy-egy irodalmi mű fogadtatását, vagy egyszerűbben szólva a befogadói ízlést mindenütt leginkább a sznobéria irányítja. Egy-egy könyvet azért olvasnak el, hogy elmondhassák egy társaságban, hogy elolvasták. Ez sajnos olykor ilyen egyszerű. Hogy ez külföldön hogy van, azt nem tudom, de nálunk ez a megérzésem. A fogadtatást meghatározzák persze a díjak is, például azt nagyon felkapják, aki a Nobel-díjat megkapja.

– Mi a tapasztalata arról, hogy a korábbi időszakok hangsúlyosan zsidó írói részét képezik-e a magyar irodalmi kánonnak?

– Kevesen, de vannak. Például Szép Ernő feltétlenül. Őt elfogadja mindenki. Az én kánonomban egyébként benne van Kardos G. György is, rajongok érte, az Avraham Bogatir hét napja az egyik legjobb magyar regény. Régen benne volt a kánonban, de sajnos valahogy kikopott mára. Ugyanez vonatkozik Gera Györgyre és a Terelőút című művére, amely 1972-ben jelent meg, vagyis a szépirodalomban Gera Gyuri volt az első, aki a lágereket megírta. Ez akkor óriási nóvum volt, addig tudtommal nem írtak a táborokról.

– És öntől a második 1973-ban A tolmács.

– És ne felejtsük el Ember Mária Hajtűkanyar című könyvét 1974-ből. Nagy kár, hogy Kardos G. György, Gera Gyuri és Ember Mária ismertsége ma már nem olyan, mint régen. De a kánonra visszatérve: szerintem Somlyó Zoltán benne van a kánonban, amiben persze része van Kosztolányi novelláinak is, azaz Kosztolányi, Karinthy és Somlyó legendás barátságának. Zsidó szerzőként része a kánonnak Füst Milán is, aki vállalta a zsidóságát, ellentétben Déry Tiborral vagy Örkény Istvánnal, akik népszerűek és ismertek ugyan, de nem zsidó szerzőként azok. Dérynek és Örkénynek nem jelentett sokat a zsidó származás. De Déry megírta a Nikit, és Örkény a Tótékat!

– És az utolsó kérdés: ön szerint változott-e, változik-e a zsidó témához való hazai olvasói, irodalomkritikai, irodalomelméleti viszony az elmúlt években? Azaz felszabadultabb-e a magyar irodalom, jobban elfogadja-e a sokféleséget, a zsidó identitást?

– Erre nem lehet hosszan válaszolni, hiszen persze, felszabadultabb és elfogadottabb a zsidó téma. Abban pedig optimista vagyok, hogy egy vállaltan zsidó identitású magyar szerző kánonesélyes. Igen, az. Említettem, hogy a világ az egységesülés felé megy, s ebbe beletartoznak a vállaltan zsidó szerzők zsidó témájú művei is.  Nagyon jó, hogy nincs többé tabutéma.

Márton László: „Ha nem fogadjuk el kritériumnak a náci jellegű 1939. IV. törvénycikket…”

Márton László író, műfordító, drámaíró úgy vélte: „nehéz megmondani, ki tekinthető zsidó írónak a magyar irodalomban”.

– Ha nem fogadjuk el kritériumnak a náci jellegű 1939. IV. törvénycikket (átkozott legyen az emléke!), akkor olyan írókat kell keresnünk, akik számára a zsidó vallás és kultúra meghatározó formaképző faktor volt – válaszolta Márton László. – Vagyis olyan népi vagy konzervatív szerzőkről van szó, akik történetesen zsidónak születtek. Ilyennek tekinthetjük Patai Józsefet vagy Pap Károlyt. És nem tekintem ilyennek Füst Milánt, Karinthy Frigyest, Radnóti Miklóst vagy Örkény Istvánt. Azt hiszem, ezzel minden kérdésre válaszoltam.

Barukh: „A kánon nem érdekel”

 Az Izraelben élő magyar költő határozott igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy van-e modern zsidó irodalom, van-e magyar zsidó irodalom. Mint kifejtette: „van magyar zsidó identitás, van magyar zsidó közönség és vannak a magyar zsidó identitáshoz kapcsolódó speciális élmények, traumák, álmok és félelmek, amikről a magyar zsidó írók hajlamosak írni. Ez a magyar zsidó irodalom”.

Ami a nyugat-európai, az amerikai és a közép-európai zsidó irodalmi perspektíva közötti különbségeket illeti, Barukh azt válaszolta:

– A magyar zsidó perspektíva középpontjában két motívum áll: az egyik a széles értelemben vett túlélés (fizikai, anyagi, kulturális, stb.), és ezzel összefüggésben az anyám (identitásom, örökségem, hitem, tisztességem, stb.) eladása, annak érdekében, hogy biztosítsak magamnak egy biztonságos helyet a magyar társadalomban. A másik motívum a gőg, hogy én jobb (erkölcsösebb, okosabb, civilizáltabb, stb.) vagyok, mint a magyarok. A két motívum közötti ellentmondás okozza azt a pszichózist, cinizmust és kognitív disszonanciát, ami a magyar zsidó identitás egyik sármja. A nyugat-európai és észak-amerikai zsidó irodalom jóval érték-központúbb.

A költő részletesen kifejtette azt is, hogy kik és miben hatottak rá a zsidó írók. Íme, Barukh felsorolása:

– Sholem Aleichem (mágikus realizmus); Anne Frank (egyszerűség és őszinteség); Joseph Heller (askenáz hang); Királyhegyi Pál (humorba öltöztetett fájdalom); Natasha Lyonne (zsidó női káosz); Chaim Potok (mágikus realizmus); Radnóti Miklós (fájdalmas őszinteség); Ayelet Tzabari (mizrahi hang); David Grossman (fájdalmas őszinteség).

A rokonszenvesen nyílt őszinteség magára Barukhra is jellemző, ugyanis arra a kérdésre, hogy a zsidó téma, a zsidó perspektíva helyzete, fogadtatása milyen a mai magyar irodalomban, ezt a tömör választ adta: „nem tudom”.

Ami pedig a körkérdésünk két utolsó, a kánonnal kapcsolatos kérdését illeti, a költő az egyikre mindössze ennyit választolt: „nem érdekel a kánon”. A másikra pedig (kánonesélyes-e ma a magát zsidó identitásúnak tartó, zsidó témákkal foglalkozó szerző) Barukh ezt felelte: „nem tudom és nem is érdekel”.