Néhány kérdés azokhoz a zsidókhoz, akik tűzszünetet követelnek Gázában
Ben Cohen amerikai újsgíró cikke eredetileg az Algemeiner hasábjain jelent meg.
Képünk illusztráció
“A Háború maga a pokol” – ez William Tecumseh Sherman, a Union Army tábornokának híres mondása, néhány évvel az amerikai polgárháború után, a hadsereg kadétjai egy csoportja előtt hangzott el.
Több mint másfél évszázaddal később semmi sem utal arra, hogy Sherman értékelése más lenne, ha a mi korunkban mérné fel a háború állapotát.
Bármennyire is pacifistának hangzik ez a Shermannek tulajdonított idézet, nem az.
Sherman nagyon is jól tudta, hogy egyes háborúk igazságosak lehetnek, még akkor is, ha hatásukat fájdalmas látni.
“Nem lehet keményebben minősíteni a háborút, mint ahogy én tettem. A háború kegyetlenség, és nem lehet finomítani; és azok, akik háborút hoztak az országunkba, megérdemlik az összes átkot és gyalázatot, amit egy nép kionthat” – írta Sherman John Bell Hood tábornoknak, a Konföderáció parancsnokának írt levelében. “De nem lehet béke országunk megosztása árán. Ha az Egyesült Államok most aláveti magát a megosztottságnak, az nem fog megállni, hanem addig fog folytatódni, amíg utol nem érjük Mexikó sorsát, ami örök háború.”
Ennek a kimenetelnek a megakadályozása Sherman nézete szerint az Unió elsődleges célja volt a rabszolgatartó államok elleni igazságos háborúban, amely mindazonáltal mintegy 600 000 életet követelt.
Mert a háború pokol volt és az is marad. De attól még vannak igazságos háborúk, és nyilvánvalóan igazságtalanok.
Sherman tábornok
Izrael Hamasz elleni gázai háborúja tökéletes példa az előbbire.
Ez csak azért van, mert Izrael nem indította volna el katonai műveleteit, ha a Hamasz gyilkosai és erőszaktevői nem mészároltak volna le több mint 1.200 izraelit és külföldit az október 7-i pogrom során.
Csak azért, mert Izrael egy olyan ellenséggel harcol, amely soha nem rejtette véka alá célját, hogy elpusztítsa a világ egyetlen független zsidó államát. Csak azért, mert egy olyan izraeli válasz nélkül, mint amilyet az elmúlt néhány hónapban láttunk, a Hamasznak és iráni hűbérurainak nem lennének aggályaik egy újabb október 7. indításával kapcsolatban, majd egy még újabbal, a végtelenségig, amíg el nem érik a céljukat.
Ez nem jelenti azt, hogy a palesztin civilek a Gázai övezetben nem szenvednek. Szenvednek, és ezt az igazságot akkor is elismerhetjük, ha amúgy jogosan gyanakszunk azokra a számokra, amelyeket a Hamasz által irányított „gázai egészségügyi minisztérium” hoz nyilvánosságra.
Tűzszünetet kívánni humánus válasz azokra a jelenetekre, amelyeknek a képernyőn tanúi vagyunk.
De azok, akik most tűzszünetre szólítják fel Izraelt – köztük olyanok, akik hamisan „népirtással” vádolják Izraelt – nem akarnak tűzszünetet abban az értelemben, ahogy azt hagyományosan értik. Azt akarják, hogy Izrael feltétel nélkül, egyoldalúan adja meg magát, ami az első lépés a felszámolása felé.
A Gázába hurcolt túszok arcképe egy izraeli utcán
Másképpen fogalmazva, az utcáinkat elöntő, keffijét viselő tüntetők felháborodnak a halott palesztin gyermekek látványán, de nincsenek fenntartásaik azzal kapcsolatban, hogy hasonló sorsot kívánjanak az izraeli gyerekeknek.
Különösen lehangoló ebben a helyzetben az, hogy miközben ez a vita elhúzódik – egyre több antiszemita vádat foglal magában, ahogy az indulatok elszabadulnak –, más, szörnyűbb háborúkat és konfliktusokat világszerte egyszerűen figyelmen kívül hagynak.
Manapság sokkal kevesebbet olvasunk és hallunk Ukrajnáról, és ha mégis, ritkán beszélünk arról a szenvedésről, amelyet a megszálló oroszok okoznak az ukrán civileknek, beleértve a nemi erőszakot és a gyermekek elrablását. Sokat hallunk viszont arról, hogy ez a háború hogyan hat Amerika belpolitikai megosztottságára a novemberi elnökválasztás közeledtével.
Ugyanez vonatkozik Szudánra is, ahol a lázadó Rapid Support Forces (RSF) félkatonai csoport továbbra is elképzelhetetlen borzalmakat okoz az ország nyugati részén élő Masalit nép ellen irányuló rasszista “arabizációs” kampányával – épp azon a helyen ahol a 2005-ös darfuri népirtás zajlott. Ez akkoriban mozgósította az amerikai zsidókat, akik a politikai szolidaritás és a humanitárius segítségnyújtás szinte példátlan kampányával válaszoltak.
Haiti esetében, ahol a bűnbandák uralják a főváros utcáit, ami miatt egy magas rangú ENSZ-tisztviselő a Port-au-Prince-i jeleneteket a Mad Max című apokaliptikus filmhez hasonlította. Ez a kijelentés azonban, ellentétben az ENSZ tisztviselőinek Gáza helyzetével kapcsolatos nyilatkozataival, egyetlen tüntetést vagy tiltakozást sem váltott ki.
Nigériai katonák egy Iszlám Államtól zsákmányolt zászlóval
És akkor még nem is említettük
– a nyugat-afrikai Száhel-övezetben zajló háborúkat, ahol katonai junták szállnak szembe az iszlámista terroristákkal;
– Nigériát, ahol az iszlamista banditák könyörtelenül veszik célba a keresztényeket, köztük azt a 87 embert, főként nőket és gyermekeket, akiket a múlt héten raboltak el Kaduna államban,
– Burmát/Mianmart, ahol a jelenleg uralkodó junta három évvel ezelőtt puccsal ragadta magához a hatalmat egy demokratikusan megválasztott kormánytól, és most fokozza az elnyomást.
A fenti lista messze nem teljes, és éppen ez a lényeg. Minden háború maga a pokol, de csak egyetlen egyet – amelyet jelenleg Izrael vív – nevezi kifejezetten pokolnak a globális média, a rosszul informált és egyre erőszakosabb Hamasz-párti tüntetők; a szavazatok elvesztése miatt aggódó választott tisztviselők; és az ENSZ bürokratái, akik ugyanazt az anticionista forgatókönyvet követik, amely az 1970-es évek óta irányítja ezt az intézményt.
Ezért van néhány kérdésem azokhoz a zsidókhoz, akik egyre nagyobb késztetést éreznek arra, hogy tűzszünetet követeljenek Gázában az emberi tisztesség nevében.
Teljesen érthető, sőt dicséretes, hogy buzgón kívánjuk: vessenek véget az ottani palesztinok szenvedésének.
De komolyan végiggondolták, hogy a palesztinokra fókuszált figyelem hogyan taszítja árnyékba azokat, akik máshol szenvednek? Aggódnak vajon amiatt, hogy a „palesztin életek számítanak” szlogent sokan úgy értelmezik, hogy “Csak a palesztin életek számítanak”, minek következtében a szudániak, ukránok, haitiak és fekete-afrikai közösségek élete valahogy kevésbé számít?
Össze tudják Önök szedni a bátorságukat, hogy elszámoltassák becsmérlőiket szégyenletes hallgatásuk miatt, amikor ezekről a konfliktusokról van szó?
Pankaj Mishra a London Review of Books-ban azt állítja: “Sokan közülünk, akik láttuk a Gázából érkező képeket és videókat… csendben megőrültek az elmúlt hónapokban”. Vajon a fönt említett konfliktusok miért nem hoztak létre hasonló őrületet?
Valóban, nem érzik szükségét annak, hogy másokat is felvilágosítsanak ezekről a konfliktusokról, hogy “meggyógyítsák a világot” a judaizmus legnemesebb hagyományainak megfelelően?
Vagy a cél most egyszerűen az, hogy Izrael kárára “meggyógyítsák” Palesztinát, és hagyják, hogy a világ többi része oldja meg a baját, ahogy tudja?
Attól tartok, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy az utolsó kérdésre a válasz “igen”.
Várom, hogy bebizonyosodjon, tévedek!
