Negyedszázada írtuk – azóta mi változott?

1991 júniusában jelent meg a szombat hasábjain az alábbi cikk. Vajon azóta mennyit változott a helyzet? Önök hogy látják, kedves olvasók?

Amennyire örvendetes, hogy az utóbbi egy-két évben új és új zsidó társadalmi szervezetek kezdték meg működésüket, annyira elszomorító, hogy szinte mindegyikük a külföldi zsidóság és Izrael anyagi támogatására alapozza elképzeléseit.

Persze, megértem én: drágák a másológépek, a videókészülékek, sokat kell fizetni a terembérletért vagy a lakásért, ahol a szervezet jobb híján átmeneti otthonra lel. Mindez nem futja a tagdíjakból. És ha egyszer vannak nyugaton zsidó szervezetek, amelyek hajlandóak támogatni bennünket, ha van Szochnut Izraelben és Joint Amerikában, akkor miért ne vegyük igénybe a segítségüket?

Jól van, vegyük igénybe. De legelőbb tegyünk le valamit magunk is az asztalra. Mutassunk fel mindenekelőtt valami szilárd elhatározást, határozottabb szervezeti formát. Nem elég kitölteni egy semmire sem kötelező belépési nyilatkozatot. (Bár van „szervezet”, amely még ezt sem igen ismeri.) Nem elég, ha a nyilvántartott tagok 10-20 százaléka megfizeti az évi tagdíjat (bár olyan szervezet is akad, mely még ezt sem képes elérni). Elvárható lenne, hogy a tagok áldozatkészségből, munkájából létesüljön valami, ami annak a szervezetnek az életében fontos, a működéséhez szükséges, és ami vonzóbbá, otthonosabbá teszi a szervezet helyiségét, bármennyire szerény legyen is az.

Valaha, amikor még társadalmi szervezetek eleven és sokrétű hálózata szőtte át a magyar társadalmat, a polgári klubok és a falusi gazdakörök, a szakszervezeti munkásotthonok és a katolikus legényegyleti helyiségek, a cserkészcsapatok és – igen – a cionista szervezetek összejöveteli helyei mind-mind a tagok munkájával, az ő filléreikből is épültek-szépültek. A támogatás – ha jött -, csak azután jött.

Ez a gyakorlat, az ehhez szükséges mentalitás manapság jószerint ismeretlen a mi köreinkben. Akad ugyan kivétel, jó példa: a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületben sokan fáradoztak az Izraelbe átutazó szovjet zsidókért, több százezer forint adomány gyűlt össze részükre; és van klubcsoport, mely legalább a teadélutánjaihoz szükséges asztalneműt a saját pénzén szerezte be.

Inkább jellemző azonban az, hogy ki-ki csak tartja a kalapját, nyújtja a kezét, a készre vár, de azt azután igényli, hogy ha már ő maga nem csinált semmit, akkor príma legyen, amit kap. Nem csoda, ha az ilyen beállítottság együtt jár az ajándék meg nem becsülésével, a javak herdálásával, a minimális számviteli rend hiányával.

A magyarországi zsidóság a társadalom egészéhez mérten parányi kisebbség ugyan, saját feladataihoz mérten mégis számottevő erőt jelenthetne. Hogy ez valóságos erő legyen, ahhoz mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy a különböző zsidó szervezetek ne egymástól hódítsanak el tagokat és ne látszatépítést folytassanak (vagyis ne ugyanaz a néhány tucat ember alkossa több szervezet tagságát), hanem forduljanak a túlnyomó többséghez, a ma még zsidóként szervezetlen és több tízezer főnyi közönséghez.

A másik feltétele önmagunk megerősödésének: ne önmagunkat tartsuk a segítségre leginkább rászorulóknak, hanem igyekezzünk segíteni másoknak. Mindenekelőtt éppen Izraelnek.

Ez utóbbi tekintetben mutatkoznak már bíztató jelek. Önkéntes munkacsoportok szerveződnek, hogy néhány héten át Izraelben dolgozzanak társadalmi munkában, és eközben közelebbről ismerjék meg az ottani életet. A cionista szervezeteké e kezdeményezés érdeme.

Szem előtt kell tartanunk: Izrael a szovjet zsidók százezreinek rövid idő alatti befogadásával hihetetlenül nagy feladatot vállal magára. Ez a bevándorlás kiemelkedőén fontos ténye a zsidó nép több évezredes történelmének. Chaim Herzog, a zsidó állam elnöke Izrael függetlenségének idei, 43. évfordulója kapcsán hangsúlyozta: tízezreknek van azonnal szükségük házra, lakásra, munkalehetőségre. Mindez sok milliárdos nagyságrendű tőkeberuházást igényel, és ez új kihívás a világ zsidósága számára.

„Elengedhetetlen, hogy a világ zsidósága feleljen erre a lehívásra. A jelenlegi válasz, habár jelentős, nem kielégítő. A történelem soha nem fogja megbocsátani nemzedékünknek, ha nem sikerül megfelelni ennek a hatalmas kihívásnak. A világ zsidóságának csakúgy, mint Izrael népének, meg kell sokszoroznia erőfeszítéseit…” – mondotta Herzog elnök.

Ha a magyar zsidóság szervezetei erre a történél- mi feladatra gondolnak, ha önerejükből igyekszenek segíteni testvéreiken és önmagukon, ha adni is próbálnak, nemcsak kérni, akkor azt a szellemi megújulást is elősegítik, ami nélkül a zsidóság nem maradhat fenn.