Negyed évezrednyi aranykor: 250 éves a svéd zsidó közösség

Hogyan tovább – folytatódik a szimbiózis, vagy október 7 elhozta az aranykor végét?

A svédországi zsidóság története hosszú és összetett, és több évszázadot ölel fel. Az első Svédországban élő zsidóktól a mai modern és jól szervezett zsidó hitközségekig, a zsidó lakosság jelentős szerepet játszott Svédország kulturális, gazdasági és társadalmi életében.

Svédország Európa ötödik legnagyobb országa, területe 450,000 négyzetkilométer, ami közel ötször annyi, mint Magyarországé. Ha valaki a fejébe venné, hogy végigsétál az északi határtól a déli határig, 2000 kilométert sétálna erdőkön és városokon át, ezernyi tó és patak partján, vadregényes tájakon. Napokon át sétálhatna úgy, hogy nem találkozik más emberrel, kitéve a vadon élő állatok és az időjárás szeszélyeinek.

Míg az ország déli harmadának kellemes, a kontinentális Európáéhoz hasonló az időjárása, észak felé haladva egyre mélyebbre hatolna az örök fagy rideg területére, ahol a nyári hónapok szüntelenül, éjjel-nappal ragyogó napját többhavi sötétség váltja.

Nem csoda, hogy a zsidó közösségek elsősorban az ország délebbre eső részén telepedtek meg, a kontinentális Európához közelebb eső kereskedővárosokban.

Az első, dokumentáltan Svédországba érkező zsidók a 16. században kezdtek el letelepedni. Ezek a korai bevándorlók főleg németországi és hollandiai üzletemberek voltak, akik Svédországba utaztak kereskedni. Bár a nem keresztények letelepedését tiltó svéd törvények miatt nem maradhattak véglegesen az országban, néhányuknak a svéd korona külön engedélyével sikerült hosszabb ideig maradniuk. 1685-ben XI. Károly királyi rendeletet adott ki, amely lehetővé tette a zsidók letelepedését Göteborgban, az ország nyugati partján fekvő tengeri kereskedővárosban azzal a feltétellel, hogy kizárólag kereskedelmi és ipari tevékenységet folytatnak. Ugyan a rendelet szigorúan korlátozta, hogyan és miként tehették be zsidók a lábukat Göteborgba, mégis egy állandóbb zsidó jelenlét kezdetét jelentette Svédországban.

Aaron Isaac nevét minden svéd zsidó ismeri. Az 1730-ban, a németországi Brandenburg megyében született kereskedő és pecsétmetsző volt az első zsidó, aki 1774-ben letelepedhetett Svédországban anélkül, hogy ki kellett volna keresztelkednie. 1775-ben alapította meg a stockholmi zsidó hitközséget, mely így 2025-ben ünnepli fennállásának 250-dik évfordulóját.

A 18. század végén és a 19. század elején a svédországi zsidó lakosság folyamatosan nőtt. További hitközségeket alapítottak, többek között Göteborgban (1780) és Norrköpingben (1790). Ezek a hitközségek gyorsan a zsidó élet és kultúra központjaivá váltak, és fontos szerepet játszottak a zsidó identitás és hagyományok megőrzésében.

Emancipáció és integráció

A 19. század mind a svéd többségi társadalom, mind a svéd zsidóság számára a jelentős változások és a fejlődés időszaka volt. A zsidó közösségek számára a legmeghatározóbb esemény a zsidók emancipációjának lehetővé tétele volt Svédországban: 1838-ban kihirdettek egy rendeletet, amely a zsidóknak teljes körű polgári jogokat biztosított, beleértve a szabad szakmaválasztás és a városi politikában való részvétel jogát, és egyben azt is engedélyezte, hogy házasodjanak nem zsidókkal. Ez fontos mérföldkövet jelentett a zsidók integrációjában. A rendeletet ugyan közfelháborodás miatt visszavonták, de 1840 és 1870 között annak legtöbb pontját külön-külön újra törvénybe iktatták.

Ebben az időszakban, többek között az emancipációnak köszönhetően a zsidók Svédország gazdasági és kulturális életében is hangsúlyosabb szerepet kezdtek játszani, mely a mai napig megmaradt. Sok zsidó üzletember és vállalkozó alapított sikeres vállalkozást különféle iparágakban, beleértve a textilipart, a kereskedelmet és a bankszektort. A zsidó értelmiségiek és művészek az irodalom, a zene és a művészet révén is hozzájárultak az ország kulturális életéhez.

Anna Riwkin-Brick (1908-1970) fotográfus, Isaac Grünewald (1889-1946) expresszionista festő, Göran Rosenberg (1948-) író, Albert Bonnier (1824-1900), a Bonnier médiakonszern alapítója vagy Peter Wolodarski (1978-), a Dagens Nyheter (Napi Hírek) svéd balliberális napilap főszerkesztőjének nevét rengetegen ismerik Svédországban, sok más, zsidóságát időnként nyíltan, máskor kevésbé nyíltan vállaló zsidó értelmiségivel, művésszel, színésszel, közéleti személyiséggel egyetemben.

Astrid Lindgren gyermekfigurái, köztük Harisnyás Pippi és Juharfalvi Emil méltán Svédország tán legnépszerűbb exportcikkei hosszú évek óta. Astrid Lindgren ugyan nem volt zsidó, de közkedvelt gyermekdalait, melyeken svédek generációi nőttek és nőnek fel a mai napig, Georg Riedel, svéd zsidó komponista zenésítette meg. Riedel csehszlovák anya és szudétanémet apa gyermekeként látta meg a napvilágot 1934-ben és menekültként érkezett Svédországba 1938-ban, amikor Hitler Németországhoz csatolta a Szudéta-vidéket. Utolsó, ezúttal gyermekeknek szánt műve, a Jiddischland nevet kapó verseskötet-zenei album nagyszabású tisztelgés mind a kelet-európai zsidó zene, mind a zsidó és a svéd kultúra ötvöződése előtt: ebben jelent meg először a Svédország-szerte minden iskolai évzárón énekelt Pippis sommarvisa (Pippi nyári dala) jiddis nyelvű verziója, mely a stockholmi zsidó iskola, a Hillelskola 2024-es évzáróján debütált, természetesen a diákok előadásában. És hogy miért jiddisül?

Nemzeti kisebbségi státusz

A 18. század végén és a 19. század elején a németországi Mecklenburg és Hamburg környékéről Svédországba érkező, és ott letelepedő zsidók németajkúak voltak. Ezzel szemben a 19. század közepétől az első világháború kitöréséig körülbelül 4000 zsidó vándorolt Svédországba Északkelet-Európából, akiknek túlnyomó többsége jiddisül beszélt. A később, az 1930-as években majd a II. világháború után érkezők domináns nyelve ugyan nem a jiddis volt, de a helyi közösség identitástudatába addigra mélyen beágyazódott a jiddishez való kötődés még úgy is, hogy legtöbben nem beszélték a nyelvet.

2000-ben a svéd kormány öt nemzeti kisebbséget, köztük a zsidót, ismert el, és ezzel egyetemben ruházott fel különleges jogokkal. A nemzeti kisebbségi státusszal karöltve járt a nemzeti kisebbségi nyelv is, mely némely zsidó csoportok nyomására a jiddis lett, nagy vitákat kiváltva a zsidó közösségen belül, mely két táborra, a jiddis- valamint a héberpártiakra oszlott. A jiddis hivatalos nyelvvé válása után az az érdekes helyzet állt elő, hogy míg az összes hivatalos információ elérhető kell, hogy legyen jiddisül, alig akad néhány ember az országban, aki beszélné a nyelvet, és még kevesebb, akinek a jiddis az anyanyelve és legszívesebben azon tájékozódna például az adóbevallás szabályairól.

Ugyanakkor a nemzetiségi státusz a jiddis reneszánszát vonta magával: mind zsidók, mind nem zsidók tanulják a nyelvet, könyvek, dalok és versek íródnak jiddisül, a közkönyvtáraknak van jiddis részlegük és ennek hatására természetesen a jiddisről valaha halló svéd átlagember meg van győződve arról, hogy a zsidók otthon ma is jiddisül beszélnek egymás közt.

A holokauszt és Svédország

Az első világháborút követően Svédország szigorított a bevándorlási szabályokon, és bár volt némi nyomás a svéd parlamenten, összesen körülbelül 4000 zsidó kapott belépési engedélyt az országba 1933 és 1939 között, akiknek a negyede csupán áthaladt az országon és továbbutazott más célországba, körülbelül 3000 fő viszont letelepedett az országban.

Ugyan az ország semlegesnek vallotta magát, a háború első éveiben inkább segítette Németország ügyét, mint a Szövetségesekét – mind a közhangulatnak köszönhetően, mind annak, hogy a németek mind Norvégiát, mind Dániát elfoglalták, és az ezt követő brit tengeri blokád szinte teljes mértékben izolálta Svédországot Európától, és elvágta a megszokott kereskedelmi útvonalakat. Így a svéd kereskedelem Németországtól függött.

Amikor 1942 vége-1943 eleje felé a Szövetségesek már néhány győzelmet magukénak vallhattak és ugyanekkor a nácik üldözni kezdték a norvég zsidókat, a svédek akcióba léptek: először befogadtak nagyjából 900 norvég zsidót, majd 1943 őszén egy nagyszabású mentőakció keretein belül megmentették a dán zsidóság nagy részét, több mint 7200 főt a 7800 fős dán zsidóságból.

1944 júliusában a svéd kormány és a Roosevelt elnök által alapított Háborús Menekültügyi Tanács megbízott egy svéd üzletembert és újdonsült diplomatát azzal az óriási felelősséggel járó feladattal, hogy mindent megtegyen a magyar zsidók megmentéséért. Raoul Wallenberg pár hónap leforgása alatt több tízezer, elsősorban magyar zsidó életét mentette meg, és saját életével fizetett bátorságáért. Wallenberg svéd nemzeti hős, és Svédország minden év augusztus 27-én, Raoul-napon megemlékezik róla többek között egy díjátadás keretében. A Raoul Wallenberg Alapítvány díját 2013 óta adják át egy olyan egyénnek vagy csoportnak, akik az antiszemitizmus, a rasszizmus vagy más antidemokratikus erők és ideológiák ellen küzdenek.

1945-ben, a háború után úgy 10 ezer zsidó menekült érkezett Svédországba. Alig kétezren ezek közül a Folke Bernadotte nevéhez köthető Malmőbe érkező Fehér Buszokon, míg legtöbben különböző menekült-segítő akciók keretein belül.

Bár voltak, akik továbbutaztak Amerikába vagy Palesztinába, sok holokauszt-túlélő telepedett le Svédországban, így szemben sok európai országgal, a svéd közösségek a háború után nőttek és erősödtek.

Többek között ennek is tudható be, hogy a svéd társadalom és a politikai vezetés hosszú éveken át nem kellett, hogy szembenézzen se a háborút megelőző antiszemita közhangulattal, se a háború első évei alatti passzivitásával, annak ellenére, hogy a történészek ma azon az állásponton vannak, hogy a zsidóüldözések és zsidóirtás híre jóval 1945 előtt elérte a svéd közvéleményt. Svéd diákok generációi tanultak mind otthon, családjaik körében, mind az iskolában a híres svéd neutralitásról és a svédek erkölcsi felsőbbrendűségéről, ami alapul szolgált Svédország 20. és 21. századi humanitárius politikájának. A helyzet a 90-es években változott meg, amikor fellángolt a vita arról, vajon valóban semleges volt-e Svédország a II. világháború alatt. Ez a vita a mai napig tart.

1998-ban Göran Persson svéd miniszterelnök megalapította az IHRA-t (International Holocaust Remembrance Alliance) melynek célja a holokausztoktatás és holokausztkutatás támogatása szerte a világon.

A 20. század második felében még két jelentősebb bevándorlási hullám következett: 1956-ban többszáz magyar, majd 1968-ban több ezer lengyel zsidó telepedett le elsősorban Stockholmban, Göteborgban és Malmőben. Új zsinagógák épültek, Stockholmban (1953) és Göteborgban (2002) zsidó iskola nyílt, Malmőben zsidó óvoda (60-as évek), és egyesületek és kulturális központok jöttek létre a zsidó identitás és hagyományok megőrzésére és támogatására.

A svéd zsidóság ma

A svéd zsidó közösségek a svéd társadalomhoz hasonlóan progresszívabbak sok, a kontinensen fekvő – főleg közép- és kelet-európai – közösséghez képest.

Ma 15-20,000 főre becsülik a zsidók számát Svédországban, és négy aktív zsidó hitközség működik az ország területén: a legnagyobb Stockholmban közel 4,500 taggal, a második Göteborgban, egy, a korábbi évekhez képest ma már jóval kisebb a hírhedt Malmőben, és egy egészen pici közösség Helsingborgban, Malmötől néhány kilométerre északra.

A stockholmi hitközség becslése alapján ennek a négy közösségeknek együtt ma nagyjából 6,000 tagja van. A közösségek – a német Einheitsgemeinde modell szerint –olyan egységes közösségek, melyek a zsidóság legnagyobb, nyugaton fellelhető áramlatait egy intézményben tömörítik, és melyeknek a helyi zsidók jelentős része vallási és politikai nézeteitől függetlenül tagja. Így a stockholmi hitközségen is egy intézményben koncentrálódik mind a három jelentős zsidó vallási irányzat:
– A legnagyobb a konzervatív, vagyis a Masorti Olami mozgalomhoz tartozó és a stockholmi nagy zsinagóga körül csoportosuló közösség, melynek 2015 óta Ute Steyer a rabbija, aki egyben a stockholmi főrabbi és az első női rabbi Svédországban.
– Az ortodox közösség két zsinagóga, a Södermalmon található Adat Jisrael és a zsidó közösségi központban (Bajit) található, tavaly felújított, de eredetileg Hamburgban a 19. században épített és onnan a II. világháború elején kicsempészett Adat Jeschurun között oszlik meg. Rabbijuk, a fiatal, a helyi közösségben született és felnőtt Mattias Amster azonban közös.
– A reform mozgalom (Sukkat Shalom) közösségének nincs saját zsinagógája, a hitközség és a közösségi központ termeiben tartja istentiszteleteit. Az elmúlt években rohamosan növekvő kis közösségnek 2023 óta van félállásban rabbija, az amerikai származású Rebecca Lilian.

Malmö

Miközben a svéd zsidó közösség aktív, sajnos komoly kihívásokkal néz szembe, melyek csak nőttek október 7-e óta. Malmö városának neve szinte mindenhol ismert, szerte a világon. Ez a hangulatos és multikulturális tengerparti város, a harmadik legnagyobb Svédországban, kirívó antiszemitizmusával kerül gyakran be a hírekbe. Malmö lakossága ma 350,000 körüli, melyből 70-100,000-re becsülik az 1970 óta itt letelepedő moszlimok számát. Ez egy rendkívül heterogén közösség, mely iraki, afgán, pakisztáni, szomáliai, balkáni, észak-afrikai valamint közel-keleti bevándorlókból áll, akik nagyon eltérő okokból kerültek Svédországba. Voltak, akik tanulni jöttek és végül itt ragadtak szakmai vagy magánéleti okokból kifolyólag, sokan a biztosabb gazdasági helyzet miatt érkeztek, a balkániak jelentős része a háború alatt menekült ide majd maradt itt, és végül sokan a 2015-ös, az egész Európát elárasztó menekülthullámmal érkeztek.

Míg a progresszív svéd bevándorlás-politika jól működött az első generációs (70-80-as évek) bevándorlásnál és az akkor Svédországba érkezők jelentős része sikeresen integrálódott a társadalomba, a későbbiekben, főleg az elmúlt 15-25 évben ez a politika teljesen csődöt mondott. Az arab és muzulmán bevándorlók csoportosan telepedtek le bizonyos városrészekben, ami hosszabb távon a lakosság kicserélődéséhez vezetett. Stockholm városa ma látványosan szegregált: a jómódú svédek és expatok a belvárosban laknak és gyerekeik a város, sokszor az ország legjobb iskoláiba járnak, míg az arab és muzulmán bevándorlók néhány elővárosban koncentrálódnak, és a gyerekeik olyan óvodákban kellene, hogy integrálódjanak, ahol esetenként nincs egy olyan gyerek vagy pedagógus sem, akinek svéd lenne az anyanyelve. Így már egészen fiatalon akkora különbség tátong a gyerekek között, amit a későbbiekben szinte lehetetlen, vagy legalábbis borzasztóan nehéz ledolgozni.

Malmőben maga a belváros is szegregálódott: a hírhedt Rosengård városrészben – mely Malmö központjától és a malmöi zsinagógától sétatávolságra található –tombol a munkanélküliség, a bandaháború és a radikalizálódás. Az itt élők 86%-a már 2008-ban nem Svédországban született a Dagens Nyheter 2008. december 20-i riportja szerint.

Ilmar Reepalu hírhedt antiszemita szociáldemokrata polgármester 1994-2013-ig tartó regnálása alatt a malmöi zsidó közösség szinte elfogyott, a valamikor közel 5,000 főre becsült hitközségből ma 500-800 ember maradt hátra. Az elvándorlók többsége Stockholmba költözött, míg néhányan Izraelbe vándoroltak ki. Az elvándorlók szerint Malmőben ma már szinte lehetetlen zsidóként élni: az óvodákban és iskolákban tombol a Közel-Keletről importált antiszemitizmus, a tanárok többsége fél vagy közömbös, a közösség állandó fenyegetettséggel él, és a helyi politikusok leginkább szavakban támogatóak, ha egyáltalán, tetteikben kevésbé.

Svédország és Izrael, 2023. október 7-e előtt

Svédország kapcsolata Izraellel az évek során leginkább hullámvölgyek sorozataként írható le.

Svédország 1947-ben megszavazta az ENSZ 181-es határozatát, mely az akkori Palesztina felosztásáról, egy zsidó és egy arab létrehozásáról döntött. Ekkor még frissek voltak a svédek emlékezetében a második világháború után a Fehér Buszokkal ideérkező, a koncentrációs táborok poklát megjáró zsidó menekültek képei, és ennek következtében a svédek jelentős része támogatta a „zsidók ügyét”, Izraelt.

Svédország 1948-ben, az izraeli függetlenség kikiáltása után lényegében azonnal elismerte a zsidó államot, és ugyanabban az évben diplomáciai kapcsolatokat létesített vele.

A svéd szociáldemokrata vezetéshez közel állt az izraeli szocialista ideológia, így néhány, a szőnyeg alá söpört konfliktust leszámítva az ötvenes és a hatvanas években kiegyensúlyozott, jó viszony volt a két ország között.

Az 1967-es háború azonban véget vetett a közeli barátságnak. A 80-as évektől kezdve Svédország egyre több kritikát fogalmazott meg Izrael külpolitikájával kapcsolatban, és ezzel párhuzamosan egyre inkább a palesztin ügy támogatása felé fordult.

2014-ben Svédország volt az első Nyugat-Európai ország, mely elismerte Palesztinát államként, ami az Izraellel való diplomáciai kapcsolatok megromlásához vezetett.

2023. október 7. – egy új időszámítás kezdete?

Borongós, szürke októberi szombat reggel volt Svédország nagy részén, amikor a zsidó világ a holokauszt óta bekövetkezett legnagyobb pogromra ébredt. Mint szerte a világon a zsidó közösségekben, a svéd zsidók is döbbenettel követték az Izraelből érkező híreket.

A Zsidó Központi Tanács, mely a svéd zsidó hitközségeket összefogó egyesület, a következő közleményt adta ki még aznap:

“Ma reggel izraeliek milliói ébredtek fel légitámadások és ágyúzások hangjára. A Hamasz terrorszervezet hadat üzent Izraelnek.
Izraelnek joga van megvédeni magát ez ellen a szörnyű támadás ellen, amelyet az egész nemzetközi közösségnek el kell ítélnie.
A Zsidó Központi Tanács és a svéd zsidó hitközségek határozott szolidaritásukat kívánják kifejezni Izrael Állammal ebben a nehéz helyzetben. Itt, Svédországban biztonsági osztályaink figyelemmel kísérik a zsidó intézmények körüli helyzetet.”

Mint minden Izrael és a palesztinok közötti élesebb konfliktusnál, ez alkalommal is azonnal megerősítették a hitközségek az amúgy is erős védelmet a zsidó intézmények körül.

A stockholmi zsidó hitközség által október 8-án, az izraeli nagykövetség elé szervezett néma gyertyagyújtáson, majd az október 9-én a stockholmi nagy zsinagógában tartott szolidaritási demonstráción sokkos állapotban lévő helyi zsidók százai vettek részt. Voltak, akik csendben sírdogáltak a zsinagóga padjaiban, voltak, akik ismerőseiktől tudakolóztak afelől, hogy érkezett-e hír eltűnt családtagokról vagy a Gázához közelebb eső kibucokban és városokban élő barátokról, voltak, akik lemészárolt rokont vagy ismerőst sirattak, és voltak, akik már akkor feltették a sajnos nagyon is legitim kérdést, vajon meddig lesz Svédország, a közismerten Izrael-kritikus svéd média és a tágabb nyugati közösség szolidáris Izraellel.

A választ sokan azonnal sejtették, de ma már mind tudjuk: az empátia és a szolidaritás addig tartott, amíg Izrael kizárólagosan áldozata volt a mészárlásnak. Abban a pillanatban, amikor az izraeli légierő megkezdte Gáza bombázását, a svéd média és ezzel a közvélemény is egységesen Izrael ellen fordult.

Kevesen vannak Európában, akik ne látták volna 2023. október 7-én este a Malmőből érkező botrányos videókat és fényképeket, melyeken helyi muszlimok ezrei vonultak végig Malmö utcáin ünnepelve, és az aznap reggel a zsidó világot sokkoló pogromot éltetve. Az október 7-i ünneplésből már az azt követő héten rendszeres tüntetések lettek, melyek különböző formában, de azóta is fennmaradtak az összes svéd nagyvárosban.

A tüntetések szervezői és résztvevői elsősorban bal- és szélsőbaloldali szavazók és aktivisták, a svéd Baloldali Párt (Vänsterpartiet), az annál valamelyest visszafogottabb Szociáldemokrata Párt (Socialdemokraterna) és a Környezetvédelmi Párt (Miljöpartiet) támogatói, valamint svéd muzulmánok és az arab közösség tagjai. Elenyésző mértékben azonban részt vesznek ezeken baloldali, esetenként anticionista, szélsőségesen Izrael-kritikus zsidók is, valamint szélsőjobboldali, neonáci elemek is.

A 2024 májusában Malmőben tartott Eurovíziós Dalfesztivál és az európai parlamenti választások olaj voltak a tűzre, és tüntetések özönét vonták maguk után. Svéd kulturális személyiségek, énekesek és influenszerek százai írtak alá különböző, Izrael bojkottálását és az Eurovízióból való kizárását követelő petíciókat.

A baloldali párt „A ránk adott szavazat egyenlő a Palesztinára adott szavazattal” mottóval kampányolt a júniusi európai választásokat megelőzően, és saját bevallásuk szerint ennek köszönhetően sikerült megduplázniuk a rájuk leadott szavazatok arányát, és átlépni a 10%-ot.

Mindezt hogyan éli meg a svéd zsidó közösség?

A svéd zsidók többsége október 7-ig Svédországot a földi paradicsomnak tartotta, azon kevés helyek egyikének, ahol ugyan létezik (hogy mennyire erős, arról mindenkinek más a véleménye) mind szélsőjobboldali, mind iszlám fenyegetettség, de alapvetően kényelmes volt zsidónak lenni. A hitközségek aktívak és mind a kulturális, mind az oktatási programokra nagy az igény, a zsidó iskolák tele vannak zsidó gyerekekkel (a stockholmi zsidó óvoda és iskola közel 500 növendékének szinte 100%-a zsidó), a zsidó nyári táborban évente 330 svéd zsidó gyerek táborozik, a vallási közösségek megerősödtek az elmúlt években, és a svéd-zsidó szimbiózis hibátlan. A helyi közösségek tagjai viszonylag ritkán kényszerültek identitáskrízises állapotba, majdnem mindig akkor, amikor Izrael és a palesztinok között kiélesedett a konfliktus, és mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal mind pedig az iszlám képviselői azt várták, hogy a zsidók valljanak színt vagy ítéljék el Izraelt. Ezek a konfliktusok azonban eddig rövidek voltak, és gyorsan visszaállt a megszokott nyugalom, vagy annak az illúziója.

A most fennálló helyzet azonban egészen újszerű. Egyrészről ezen sorok írásakor, több mint kilenc hónappal október 7-e után még mindig 120 Izraelből elhurcolt túsz van Gázában és tart a háború. Másrészről pedig Svédországban még mindig nem nyugodtak le a kedélyek, sőt. A kezdeti tüntetések elszaporodtak, az amerikai egyetemeken végigvonuló sátras diáktüntetések elérték a svéd egyetemeket is, a cionista szitokszóvá vált, a hitközségek védelmét állandó jelleggel kellett megerősíteni, a kultúrvilág, a média, az influenszerek és így a közvélemény is egyértelműen a palesztin ügyet támogatják és az Izrael által elkövetett népirtás mítoszát terjesztik, és hirtelen úgy tűnik, 250 év után, vége az idillnek.

Ebben szerepet játszik, hogy míg 2000-ben 300-350,000-re becsülték a Svédországban élő muzulmánok számát, ugyanezt a számot ma 800,000 és 1,000,000 közé teszik. A svéd titkosszolgálat több ezerre teszi az országban tartózkodó dzsihadisták számát, akiknek elsődleges célpontjuk lehet bármelyik zsidó intézmény. 2024 februárjában tette közzé a svéd rádió, hogy két évvel korábban két, Svédországban aktív iráni ügynök túszejtő merényletet tervezett a Zsidó Központi Tanács elnöke, Aron Verständig, és két másik zsidó ellen.

Ilyen körülmények között nem meglepő, ha sok svéd zsidó életében először érzi úgy, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, és felteszi magának a kérdést, hogy menjen, vagy maradjon.

Nehéz most megjósolni, milyen irányt vesz a svéd zsidó élet a közeljövőben. A pesszimistábbak szerint ötven év múlva már nem lesznek Svédországban zsidó közösségek. Az optimistábbak szerint ez a vihar csak egy, a szokásosnál kellemetlenebb epizód a hosszú és aránylag kiegyensúlyozott és produktív svéd zsidó történelemben és együttélésben. Ahogy az eddigi kellemetlenebb epizódoknak, ennek is vége lesz, és visszaáll a megszokott rend. Most nem tehetünk mást, minthogy reménykedünk, hogy nekik lesz igazuk.

 

Felhasznált irodalom:

Carl Henrik Carlsson: Judarnas historia i Sverige (A zsidók története Svédországban), 2021

www.yadvashem.org

United States Holocaust Memorial Museum archívuma

Judiska Museet – Stockholmi Zsidó Múzeum