„Ne akarjatok bennünket tanítani!”

Interjú Joáv Gallant izraeli bevándorlási és integrációs miniszterrel

Mi magyarországi látogatásának a célja, és mi az itteni programja?

A programom a Maccabi Játékokhoz kötődik. Azért vagyok itt, hogy a zsidókat, de különösen az ifjúságot biztassam: jöjjenek hozzánk, alijázzanak Izraelbe. Ez a fő célja a látogatásomnak. Az ifjúság körében nagyon sok lelkesedést látok.

Az utóbbi években az alija takaréklángon van…

Tavaly 35 ezren vándoroltak be Izraelbe. Az elmúlt években 30 ezer volt az átlag. Az alija mindig is két dologtól függött: milyen az élet az adott országban, és mennyire találják vonzónak Izraelt. Ma a nyugati világban, ahol a diaszpóra zsidóságának túlnyomó része él, szerencsére nincs olyan ország, ahol állami szintén folyna hangulatkeltés a zsidók ellen. Így ma a legfőbb motiváló erő a legtöbb helyen a gazdasági helyzet lehet. Valamint egyes antiszemita jelenségek. A másik fele a történetek az izraeli helyzet: hogyan tudunk segíteni a bevándorlóknak. Mindennek az egyenlege az említett évi 30 ezer bevándorló.

Mi a bevándorlásügyi miniszter feladata az olyan, viszonylag békés időkben, amikor a bevándorlás viszonylag alacsony szinten áll?

Az évi 35 ezer bevándorló nem olyan kevés egy akkora országban, mint amilyen Izrael. A minisztériumban úgy döntöttünk, hogy a 18 év alatti korosztályra fókuszálunk. Ha ezek a fiatalok Izraelbe jönnek élni, itt 99 százalékos valószínűséggel zsidó házastársat találnak maguknak. A diaszpórában viszont a vegyes házasságok aránya olyan magas, hogy zsidó szemmel nézve ez az első számú problémává lépett elő. Csak a nagyon vallásos zsidók választanak bizonyosan zsidó házastársat, a többiek a vegyesházasságok következtében egy-két nemzedéken belül asszimilálódnak. Jelenleg az új bevándorlók 30-35 százaléka 18 év alatti. Nagyon gyakran azért jönnek, hogy a hadseregben szolgáljanak, aztán az országban maradnak, itt házasodnak, itt járnak egyetemre. Ebben a korosztályban rejlik a legtöbb lehetőség. Egy családot Izraelbe csábítani sokkal nehezebb – noha persze egyáltalán nem akarunk erről lemondani. De egy család már berendezkedett, a szülők kijárták az egyetemet, állásuk van, amit nehezen adnak fel, hiszen el kell tartaniuk a családjukat. Magasan képzett, beilleszkedett orvosok, mérnökök nehezen kezdenek új életet, már csak azért is, mert Izraelben a szakmai normák eltérők, sok mindent újra kell tanulni. A tizenévesek viszont, akik a Birthright vagy más hasonló programok keretében jönnek Izraelbe, könnyen találnak barátokat a maguk korosztályában. Ez megkönnyíti, hogy visszajöjjenek, és aztán itt maradjanak. Ezt az elhatározást a szülők is gyakran bátorítják, mert tudják, hogy zsidóként megmaradni jó eséllyel csak Izraelben lehet.

Említette, hogy sok fiatal jön azért, hogy a hadseregben szolgáljon. Egy évben hány ilyen fiatal szolgál a hadseregben?

Úgy gondolom, évente mintegy kétezer. Körülbelül a felük a Birthright és más hasonló programok közvetítésével jut el Izraelbe.

Izraelben még mindig deklarált cél, hogy a diaszpóra zsidósága Izraelbe vándoroljon?

Hogyne. Az asszimiláció olyan erős, hogy egy-két nemzedéknyi idő múlva már csak Izraelben és Észak-Amerikában marad meg a zsidóság. A többi helyeken a közösségek nagy valószínűséggel meg fognak szűnni.

Ön szerint ez a még félmilliós franciaországi zsidóságra is igaz?

Igen, bizony. A zsidóság fennmaradásának két feltétele van. Az egyik a külső nyomás. Az inkvizíció, a pogromok és hasonlók eltaszítják a zsidóságot a többségi társadalomtól. A belső elhatározás a másik: a vallásosak, akik naponta háromszor imádkoznak Jeruzsálem felé fordulva – ők biztosan megmaradnak zsidónak. E mostani világban külső (kormányok által szervezett) nyomás sehol nem nehezedik a zsidókra. Vannak gondok sokfelé, de a kormányok védik a zsidó közösséget – a többi kisebbséggel együtt – , amit mi persze üdvözlünk. Mivel azonban külső nyomás nincs, csak a belső nyomás tarthatja fenn a zsidó közösséget. Ennek hiányában az asszimiláció elkerülhetetlen. A más országokba vándorló izraeliekkel ugyanez a helyzet: ha nem tartják a vallást, a második – de legkésőbb a harmadik – nemzedék gyakorlatilag megszűnik zsidónak lenni. Ezért akarjuk a fiatalokat Izraelbe hívni, hogy megtartsuk őket zsidónak. Ehhez persze kapcsolattartásra van szükség, ehhez pedig a helyi közösségek erősítésére. Másfelől pedig kedvező körülményeket kell teremtenünk Izraelben, a saját erőforrásainkból.

Ön 35 évig szolgált a hadseregben. 2008-2009-ben parancsnoka volt azoknak az izraeli egységeknek, amelyek részt vettek Gázában az Öntött Ólom hadműveletben. Nekünk itt a diaszpórában, a helyi média jóvoltából gyakran az lehetett a benyomásunk, hogy állig felfegyverzett izraeli katonák harcolnak palesztin civilekkel szemben. Ahogy sokszor megfogalmazták: Izrael helyben megnyerte a háborút, a médiában viszont elvesztette. Fontos lenne ezen változtatni.

Európában sokszor azt gondolják, hogy ők tudják, mi a jó a zsidóknak és ennél fogva a zsidók jövője az ő kezükben van. De mióta – kétezer év után újra – saját országunk van, mi is képesek vagyunk megvédeni magunkat. És egyes nemzetek számára ez, úgy látszik, nehezen elfogadható. De hát ez a helyzet: mi nem függünk Európától, se mástól. A parancs, amiket a katonáinknak adunk, nagyon egyszerű: a terroristák elleni harcban csak a terroristákat támadják, és amennyire tudják, kíméljék a civil lakosságot. Az Öntött Ólom hadművelet idején, amikor én parancsnok voltam, három megölt ellenséges fegyveresre jutott egy akaratlanul megölt polgári személy. A harcok során végül is 700 terrorista és 300 civil lakos halt meg. Ez az arány tízszer kedvezőbb annál, mint amit az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei értek el 1999-ben, a koszovói háború során. És 30-szor kedvezőbb arány, mint amit a NATO haderők tudnak felmutatni Afganisztánban. Szomáliáról és más országokról nem is beszélve – ahol a nyugati hatalmak vívtak háborúkat. És miközben a nyugati politikusok hangosan elítélik Izraelt, hozzám küldik a tábornokaikat, hogy megtudják, én mindezt hogyan csináltam. Mert ők is szeretnék a civil lakosság veszteségeit csökkenteni.

Sajnálom, hogy nem találkoztunk előbb, és ezek a fontos információk nem jutottak el hozzánk korábban – a szélesebb magyar közönségről nem is beszélve.

A probléma nem a tényekkel van, hanem azzal, hogy milyen hangosan szól a hangszóró, amely mindezeket a tényeket eljuttatja a közönséghez. A mi küzdelmünk jogos, és a hadseregben ragaszkodunk a legszigorúbb erkölcsi normákhoz. Ugyanakkor olyanok ítélnek el bennünket, akik támogatják a Hamaszt, a Hezbollahot, és az emberi jogok más brutális megsértőit.

Egyetértek. De sok múlik azon, hogy ezt hogyan sikerül kommunikálni.

Az Izraeli Hadsereg információs osztálya minden újságírónak rendelkezésére áll. De meg kell mondanom, elképesztőnek tartom, hogy Európában, ahol zsidók millióit mészárolták le – nemcsak a 20 században, hanem a korábbi évszázadokban is – még vannak, akik nekünk beszélnek erkölcsről és arról, hogy hogyan kell viselkedni. Erre én büszkén azt válaszolom: ne akarjatok bennünket tanítani. Jól emlékszem, mi történt itt a nagyszüleimmel és családjukkal. És ugyanezt mondhatják rajtam kívül még több millióan. Nem fogunk tőletek leckét venni helyes viselkedésből.