“Nagyon megérdemelnénk néhány ezer évet békében és nyugalomban”

Debrecenben született, minden iskoláját itt végezte és itt szerzett diplomát is a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Nyomatékosítja, hogy első-generációs értelmiségi. Nagyapja még fuvaros volt Tokajban, bort szállított lovaskocsival Lengyelországba, onnan pedig fát vissza.

Nyomdász apukája túlélte a munkaszolgálatot, édesanyja a pesti bujkálást. Apai ágon a teljes család odaveszett, anyai ágról mindössze két testvér maradt életben. Egyikük a háború utáni első nagy menekülő-hullámmal alijázott Izraelbe, a másikat oldalági rokona Tony Curtis segítette ki Amerikába 1956 őszén.

Több száz újságcikke, riportja, tárcája és négy kötete jelent meg, mint könyvkiadó és szerkesztő tucatnyi szerzővel dolgozott együtt. 2014-ben a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytollal ismerte el munkásságát. Most internetes blogját tervezi elindítani.

Akivel beszélgetek: Sáfrán István újságíró, három gyerek édesapja, hat unoka nagypapája, ötvenharmadik éve él jogász végzettségű feleségével, tíz éve alijáztak Izraelbe, de amikor csak tehetik, hazaröpülnek a családhoz.

 

Te tényleg találkoztál Tony Curtis-szel személyesen is?

Először Los Angelesben, aztán Budapesten többször is. Nagyszerű ember volt. ’56-ban ő vitette ki a nagynénémet és férjét Amerikába. Beszélgetésünk a Magyar Ifjúságban jelent meg. Csak érdekességként mondom, hogy Los Angelesben találkozhattam egy aranybánya tulajdonosával is, aki csöpp híján „éhen halt”, mert nem volt annyi vagyona, hogy megkezdhesse a kitermelést, a bankok meg valamilyen oknál fogva nem láttak biztosítékot pénzük megtérülésére. Ekkor éreztem először, hogy talán a kapitalizmus sem az, aminek elsőre látszik.

Zökkenőmentes volt a kitelepülésetek?

Egyáltalán nem. A budapesti Szochnutnak akkoriban mintha nem lett volna szívügye az aljiázók útjának egyengetése. Legalábbis a mienké nem. Persze ennek oka lehetett, hogy már nem a legfiatalabb évjárat voltunk… Én egyébként nem tartozom azok közé, akik szerint minden zsidónak Izraelben kellene élnie. Mi lenne például Erdéllyel vagy a Felvidékkel, ha összes magyarja visszaköltözne a mai határokon belülre? Ugyanígy kiüresedne a világ zsidó diaszpórája is, ami veszteség lenne minden nemzet, minden ország számára.

Talán térjünk vissza pályakezdésedre!

Nyomdásznak nem váltam be. Apán mellett inaskodtam, de az öreg hamar lepattintott. Levelező tagozaton kezdtem az egyetemet, közben a Magyar Intézet Könyvtárában dolgoztam. Hallgatóként létrehoztunk egy színjátszó csoportot, amelynek egyik rendezője lettem. Euripidész két Iphigenia drámáját adtuk elő. Lelkes diákelőadást produkáltunk, a dolognak azonban híre ment, még Devecseri Gábor, a darab fordítója és sok más pesti kulturális előkelőség is megtisztelt bennünket jelenlétével. Az előadás után Devecseri a keblére ölelt, odacipelt az akkori debreceni színházigazgató színe elé és rápirított, hogyhogy ez a Sáfrán Pista még nem a társulatod tagja, nem tartasz attól, hogy el fogják szipkázni? Így lettem aztán 22 évesen rendező asszisztens, de mivel ilyen státuszuk éppen nem volt szabadon, a munkakönyvemben a segédtáncos II. bejegyzés került. Fantasztikus művészek mellett sameszkodhattam, Ruszt József, Olsavszky Éva, Kézdy György és még sokan mások! Csodálatos társulat dolgozott akkor a cívisvárosban.

Hogyan lett ebből újságírás?

Mániákus autóstoppos voltam, s egyik alkalommal olyan balesetbe sodródtam, amelynek egyetlen túlélője maradtam. A hónapokig tartó kezelést nagyon untam, amikor a szobatársam azt javasolta, próbáljak meg írni. A kórházi élményeimmel kezdtem, s a legnagyobb meglepetésemre a megyei lap minden soromat lehozta. Miután kijöttem a kórházból már be sem kellett mutatkoznom a szerkesztőségben, felvettek az újsághoz. Ez még 1971-ben történt.

Az újságírói pályafutásodnak voltak bukkanói vagy minden ment, mint a karikacsapás?

Zseni vagy sarlatán? – ez volt a Béres Józsefről megjelent cikkem címe, amely alaposan felbolygatta körülöttem a világot. Már a Magyar Ifjúságnál dolgoztam, de hétvégenként még a fekete vonattal ingáztam Debrecenbe. Az egyik ilyen éjszakai zötykölődés közben mesélte egy cigányasszony, hogy van Kisvárdán valaki, aki gyógyítani tudja a rákot. Ahogyan ez egy hályogkovácshoz illik, rárepültem a témára. Mindenkit felkerestem, akinek csak csipetnyi köze is volt a nyírségi kutató cseppjeihez. Találkoztam a kerítésénél sorban álló reménykedő és reményt-vesztett betegekkel, hozzátartozókkal, beszélgettem a pártoló szakmabeliekkel és az orvosi hivatás becsületéért aggódó és tiltakozó orvosokkal. Talán még forogtak a nyomdagépek, amikor engem már raportra rendeltek a Jászai Mari tér sarkán magasodó épületbe. A sajtó akkori főnöke barátságosan fogadott, aztán a cikkre térve megkérdezte, gondoltam-e rá, hogy milyen lavinát indítok el? Hát… nem igazán. Kiderült, a téma embargós volt, amiről állítólag minden fontos ember tudott, kivéve talán a mi szerkesztőségünket. Végül nem rúgtak ki, de a továbbiakban jó ideig nemhogy minden soromat, de talán még a pontosvesszőimet is kettőzött figyelemmel kísérték.

És a Tőkés Lászlóról szóló könyved? Több mint 150 ezer példányban kelt el! Ha jól emlékszem, nem volt egyöntetű a sajtóvisszhangja.

Akkoriban Tőkés Lászlót a romániai református egyház és az ottani magyarság zászlóvivőjeként tisztelték. Végh Antal író barátom kapacitált, hogy utazzak el Tőkéshez és írjak róla. Ha gyorsan és jól megcsinálom, kiadja a könyvet a már beharangozott debreceni nagygyűlésére. A rozzant Ladámat tele pakoltuk magyar nyelvű könyvekkel meg rengeteg kajával, mert akkor mindenből nagy hiány volt Romániában. Tóni lebeszélte Tőkéssel, hogy jövök, megbízhat bennem. Fantasztikus élmény volt vele járni a városokat, ahogy fogadták az emberek, Istenként tekintettek rá, itták a szavait, a kezeit csókolgatták. Impozáns megjelenésű férfi volt, mélyen zengő hangja, szuggesztív lelkesítő beszédei ugyanúgy elvarázsoltak engem is, mint a híveit. Pár nap alatt megírtam az Íme az ember című könyvet, amiből ha nem is minden tekintetben, de siker lett. Ezt a munkámat egyébként nem sorolom életem fő művei közé, mint ahogy a tömegek végtelen és feltétlen odaadását is kikezdte az idő. Viszont! Végh Antal is kötélnek állt, közös könyvünk címe Akkor is, ha egyedül maradok lett.

Hogyan alakult később a pályád?

Nyolc évig dolgoztam a Népszabadságnál. Nem én voltam a nagy leleplező, az oknyomozó riporter a lapnál, viszont fel tudtam mutatni a hétköznapok észrevétlen embereit. Az általában szombatonként megjelent riportjaimat kedvelték az olvasók. Én tényleg beálltam pár napra szemetesnek, hómunkásnak, koldusnak, BKV-ellenőrnek, kutyasétáltatónak, postásnak, teremőrnek, ószeresnek, zöldségesnek, reggelig sorolhatnám. Ebből aztán egy könyv is született: a Vak voltam. Aztán, mint ahogyan sokan mások életében is, jöttek a kacskaringók, de végül is maradtam a toll másik oldalán, csináltam egy könyvkiadó kft-t. Valamikori kollégám Rendőrbűnök – bűnöző rendőrök címmel írt egy könyvet. Két-három ezer példánnyal számoltunk, végül ötvenezerben jelent meg. A jó cím és a bulvár-éhes közönség vitte, mint a cukrot. Az anyagi siker viszont elmaradt, mert bár a könyvek elfogytak, a terjesztők többsége sietve csődöt jelentett, amikorra kiállítottam a számláinkat. Jó lecke volt, csak sokba került. Rengeteg könyvet adtunk ki több-kevesebb sikerrel, de a gazdasági hullámvölgyek túléléséhez nem volt elég erős a hátországunk és magam sem tudtam felvenni az új idők új ritmusát.

Hogyan volt a tovább, mert azért valamit neked is csinálni kellett?

Haspók vagyok, s véletlenül rátaláltam egy étkezdére, ahol egészen jó csülökpörköltet adtak. Volt olyan hét, hogy többször megfordultam ott, mígnem az egyik felszolgáló rám kérdezett: Ha maga ennyire szereti a hasát, miért nem csinál egy éttermet? Csinálnék, mondtam, ha lenne egy jó szakács. Erre ő: van, kettő is, én meg a barátnőm. Szóval hárman összedobtuk a rávalót és belevágtunk. A hat-asztalos kifőzde ment is egy jó darabig. Gyarapodtam is, pontosan 12 kilóval. De valamelyik konkurensnek szúrtuk a szemét és volt olyan hetünk, amikor négyféle ellenőr tisztelte meg szerény konyhánkat. Értettünk a szóból.

És a személyes sorsod?

Addigra már mindhárom gyermekünk kirepült a családi fészekből és mire észbe kaptunk megjött az első-havi nyugdíj is. Nem volt könnyű a váltás. Egy idő után azt éreztük, hogy tulajdonképpen nincs semmi dolgunk, nincsenek teendőink és valójában nincs ránk szüksége senkinek. A hatvanadik születésnapomra feleségem elhozott Izraelbe. Nagyon tetszett az ország, s amikor ránk tört a létszámfelettiség fekete kutyája, felmerült bennünk, mi lenne, ha kitelepülnénk Izraelbe? Az Itthonról – haza című könyvem erről az új honfoglalásunkról szól. Büszke vagyok magunkra, hogy megálltuk a helyünket és elfogult vagyok az országgal, amelyik befogadott és rengeteget segített abban, hogy sikerüljön gyökeret vernünk anélkül, hogy bármit is fel kellene adnunk egykori önmagunkból. Mint oly sok alijázó, mindmáig kettős tudattal élünk: itthon is otthon vagyunk és otthon is itthon. Ráadásul út közben is jó!

Minden tetszik, minden szép és rózsaszín Izraelben?

Inkább mondanám kék-fehérnek, viszont ma már többet és mást is meglátunk, mint érkezéskor, de mindent felülmúl az itt szinte kitapintható együvé tartozás. Úgy egyébként akadnak itt is, akik a másikat akár egy kanál vízben is, de ha a baj komoly, az emberek eddig mindig megtalálták egymás kezét. Vannak gondok számolatlanul, a folyamatos békétlenség a környező országokkal, a megoldatlan palesztin kérdés, most meg hogy munkához látott az új kormánykoalíció…! De én bízom egy történelmi kiegyezésben. Több-ezer év van mögöttünk, vérrel és verítékkel szegélyezett az út, amit bejárt ez a nép is, nagyon megérdemelnénk most már legalább ugyanennyit békében és nyugalomban. Gondolom jártál már Izraelben.

Nem, még soha. Nem volt és már aligha lesz erre lehetőségem.

Ezt az országot látni kell, függetlenül mindenféle elkötelezettségtől és hovatartozástól. Hogy itt mi minden változott csak a mi tíz éves ittlétünk óta! Új barátaink kézről kézre adtak bennünket és nem csak a magyarok. Az ország nyitott, az emberek segítőkészek.

Mit jelent az, hogy kézről kézre?

Először egy befogadó központba kerültünk, ahol ugyan csak átmeneti ideig lehet tartózkodni, de az állam segélyt és effektív segítséget is ad az újrakezdéshez, hogy az érkező gyökeret ereszthessen. Otthonról hoztam egy ingatlanos telefonszámát, akiről kiderült, hogy egyébként taxis. Is. És még sok minden más, legfőképpen Erec-Izrael lelkes és fáradhatatlan propagandistája. Körbe vitt minket minden piacon, mindenkinek bemutatott, mondta, hogy olé hadasok vagyunk, mindenki ölelgetett bennünket, egyszóval nagyon jól éreztük magunkat, de lakásnézésre nem maradt idő. Azt mondta, majd holnap. Másnap jött is, elmentünk a szomszéd városba, az ottani program kísértetiesen emlékeztetett az előző napira. Dumáltunk, ettünk – esetenként fordított sorrendben. Ez egy szerdai nap volt. Csütörtökön dettó, azzal tetézve, hogy meghívott bennünket a család péntek esti vacsorájára. A hosszú asztal túlvégén ült egy idős bácsi, akinek a mellette helyet foglaló két, legfeljebb tizenvalahány évvel fiatalabb hölgy és az úr mindent falatot apróra vágva segítettek enni. Valami olyan végtelen türelemmel és szeretettel ügyelték és vigyázták az öreg mozdulatait, amilyennel manapság legfeljebb romantikus filmekben találkozik az ember. De ez itt és most maga volt a hétköznapi valóság. Aztán kiderült, hogy ez a bácsi a valamikori legendás partizán-csapat, a Stern csoport[1] tagja volt és már kölyökfejjel fegyveresen harcolt Izrael függetlenségéért. Ez a mára már idős ember a harcok végeztével két árva gyereket vett magához, akiknek a szülei valamelyik európai gettó poklában végezték, felnevelte és taníttatta őket. Máig torokszorító élmény számomra ez az este. Sejtetni engedett valami olyasmit, amit nehéz, ha nem éppen lehetetlen kimondani. Hogy az iszonyatból is van kiút az emberség felé.

Van kapcsolatod izraeli magyar szervezetekkel?

A két internetes portál, az Izraelinfo és az Új Kelet által szervezett rendezvényekre szívesen elmegyünk. Legutóbb éppen Dés László estjén voltunk. Befejező számként a Pál utcai fiúk című musical záródalát, a Mi vagyunk a grund-ot játszotta és énekelte megrendítően artisztikus átéléssel a művész. Azt a pillanatot idézte fel, amikor a Vörösingesek együtt éneklik a Pál utcaiakkal, hogy a grund a mi hazánk, valamennyiünké, senkinek nem lehet kisajátítani! Akinek van füle a hallásra, az tudja, hogy ez miről szól ma Magyarországon és nemkülönben itt Izraelben vagy bárhol máshol a világban. Arról, hogy nem jutunk előbbre egymás nélkül a másik ember rovására. Dés László ráadásként elővette szoprán szaxofonját és elindított egy improvizációt. Hihetetlen pillanatokat éltünk meg. A közönség néma csöndben hallgatta a szokatlan futamokat, mígnem lassan-lassan a hangok ismerős dallammá álltak össze, és kibontakozott a Szól a kakas már teljes zenei világa. Ott ültünk vagy százötvenen megrendülve, könnyeinket nyelve zsidó magyarok és magyar zsidók.

Olvastam a Drory Izraeli-Magyar Könyvtárról.

Az Új Kelet online szerkesztője, Nagy Gabriella vezeti ezt a könyvtárat.  Annyi könyvet gyűjtöttek össze, hogy már aligha tud továbbiakat befogadni. Egyébként tapasztalom, hogy a nagykövetség sokat tesz a magyar nyelv életben tartásáért. Vasárnapi iskolákat, rendezvényeket szerveznek, de nincs könnyű dolguk. Elöregszik a magyar anyanyelvű népesség és egyre kevesebb az újonnan érkezők száma, aminek egyébként ezer és egy oka is lehet.

2018-ban jelent meg Izraelben a „Kohn bácsival beszélget Csodaországban Sáfrán István” című könyved. Ez miről szól és ki ez a titokzatos Kohn bácsi?

Ez a könyv az izraeli kulturális kormányzat támogatásával jelent meg.  A világ apró-cseprő dolgairól fecsegünk, derűs és sztoikus nyugalommal. sok humorral. Ne legyen titok, Kohn bácsi egyébként én vagyok.

Izraelt tényleg csodaországnak tartod?

Mondok egy példát az átlagember államhoz való viszonyáról. Kellett egy vízvezeték szerelő, mert csöpögött a csap. Jött egy szaki, megcsinálta és mondott egy számot. A hazulról hozott beidegződéssel azt kérdeztem tőle, ha nem kérek számlát, lehetne esetleg olcsóbban? Azt válaszolta nem lehet és azt is elmagyarázta, hogy miért nem. A lányom – mondta – katona, az adóm, amit most lealkudnál, megy a hadseregbe, így a gyerek jobb védőfelszerelést, jobb fegyvert kap és nagyobb biztonságban lesz. Meg persze én is, te is, mi mindannyian. Vagy: IzraeIben ingyenes az egészségügyi ellátás. Sikeres operációm után megkérdeztem a sebészt, mennyivel tartozom, azt válaszolta, hogy semmivel. De én erősködtem, szerettem volna kifejezni a köszönetemet, ekkor eltűnt pár pillanatra, majd visszajött és a kezében volt egy kitöltetlen csekk, amelyik a kórháza javára szólt, de sem az összeg rubrikája, sem a feladó neve nem szerepelt rajta. Soha senki nem fogja megtudni, hogy ki, mikor és mennyit adott. Ben Gurionnak tulajdonítják a mondást miszerint aki Izraelben nem hisz a csodákban, az nem realista. Hát valahogy így…

Most valami egészen másról kérdeznélek. Melyek a kedvenc izraeli ételeid?

Van itt egy cigány-zsidó házaspár barátunk, a csirkepörköltjüknek nokedlival nincsen párja, viszont Izrael-szerte a legjobb halászlét a feleségem főzi pontyból és passzírozva. Milyen az echte izraeli konyha? Minden betelepülő nép hozza a maga gasztro-kultúráját, tehát itt a világ szinte minden ízét megkóstolhatod. De, hogy az izraeli konyha milyen? Mint maga az ország. Sokszínű és befogadó!

Köszönöm a beszélgetést!

[1] Stern csoport, héber nevén Lehi, függetlenségért küzdő radikális zsidó fegyveres csoport az 1948 előtti Palesztinában. (A szerk.)