“Nagy és páratlan bölcsességem”

„Őrült beszéd, de van benne rendszer.” Shakespeare klasszikus mondata talán első ízben mutat rá egyértelműen, hogy a lelki egyensúlyukból kibillent emberek látszólag követhetetlen beszéde mögött is megbújik valamilyen logika, csak az a hétköznapi ész számára nehezen megközelíthető.

A szíriai török katonai invázió nyomán Donald Trump, amerikai elnök – még az ő mértékével mérve is – olyan szélsőséges nyilatkozatokra ragadtatta magát, ami a bevett politikai diskurzusban teljesen szokatlan volt.

Donald Trump rossz pillanatban, kellő áttekintés nélkül vonta ki csekély létszámú, de kulcspozíciókban lévő maradék csapatait Észak-Szíriából. A tájékozatlanságból és önhittségből fakadó, otthoni népszerűséget célzó döntést („Hazahozzuk fiainkat!”), mint kiderült, még Trump saját tanácsadói sem támogatták. Ennek következtében megbillent a szíriai polgárháború utáni rendkívül kényes hatalmi egyensúly, aminek súlyos következményei napokon belül nyilvánvalóvá váltak.

A nyugati világ mértékével mérve elképesztően véres szíriai polgárháború talán egyetlen pozitív fejleménye az észak-szíriai autonóm terület kialakulása volt. Ebben az enklávéban legerősebben a kurdok befolyása érvényesült, akiknek demokratikus és szekuláris politikai kultúrája egyedülálló a térségben. A korszerű fegyverekkel felszerelt és kiképzett kurdok Irakban és Szíriában egyaránt a nyugati világ legmegbízhatóbb szövetségesei voltak az Iszlám Állam elleni küzdelemben. A harcok végeztével befolyásuk megnőtt és a nyugati közvélemény általános rokonszenve övezte őket. (A nyugati közvéleményt nem érdekelte, de számunkra fontos adalék, hogy a kurdok körében Izraelt általános szimpátia övezte. Egyrészt, mint az arab/iszlámista tengerben megmaradni képes kis nép imázsa, másrészt a konkrét és sokoldalú izraeli segítség keltette föl a kurdok rokonszenvét – ami az Izrael iránt féktelenül ellenséges közegben egyedülálló jelenség.)

Amerikai védőernyő nélkül azonban az enklávé nem volt képes megvédeni magát egy olyan erővel szemben, mint a légierővel és tankok százaival rendelkező török hadsereg. Az alig ezerfős amerikai kontingens az utolsó akadály volt a török állam és az enklávé között. Amint biztosra vehette az amerikai csapatok kivonását, Erdogan török elnök elindította régen tervezett offenzíváját a szíriai kurdok ellen. A törökországi kurdokkal testvéri viszonyban álló szíriai kurdok által irányított, de facto önálló állam Erdogan szemében súlyos fenyegetés: segítség és példa a szintén autonómiát követelő törökországi kurdoknak.

*

A kurdokat elárulták – ez volt a nyugati közvélemény meglátása a szerencsétlenül elsült amerikai kivonulásról. Egy békés, viszonylag demokratikus enklávé összeomlása, a civil lakosság elleni katonai támadás, menekültek tízezreinek látványa – mindez nemcsak az európai baloldal széplelkű entellektüeljeit fordította Trump ellen, hanem saját republikánus pártjának számos politikusát is.

Mivel ez a csapatkivonás egy konzekvens amerikai kivonulási politika egyik utolsó momentuma volt, Donald Trump alighanem meglepődött, hogy egy ilyen kis jelentőségű lépés ilyen súlyos következményekkel jár. A lépést egyeztette Törökországgal, s török részről nem jelezték, hogy hadseregük behatolni készül Szíriába.

A népszerűségre áhítozó elnök hirtelen azzal szembesült, hogy lépése nem az általa remélt PR nyereséget, hanem harcokat, káoszt, tízezrek menekülését és nemzetközi felháborodást hoz magával.

*

Mivel katonai eszközei már nem voltak, a zavarba hozott Trump rövid távon csak verbális agresszióval próbálhatta Törökországot a nagyszabású akciótól visszatartani.

Beképzeltség, mértéktelen fenyegetőzés, haverkodó stílus, újabb fenyegetés, majd dicséretek követték egymást a törököknek szánt nyilatkozataiban. A kurdokkal szembeni árulás vádját ugyanakkor lesajnáló megjegyzésekkel, zavaros vádaskodással próbálta kivédeni.

As I have stated strongly before, and just to reiterate, if Turkey does anything that I, in my great and unmatched wisdom, consider to be off limits, I will totally destroy and obliterate the Economy of Turkey (I’ve done before!). They must, with Europe and others, watch over…

— Donald J. Trump (@realDonaldTrump) October 7, 2019

*

Október 7-én, mikor először szembesült a török katonai offenzíva tényével, twitter üzenetében saját „nagy és páratlan bölcsességét” emlegette, nyilván így próbálva elhitetni (elsősorban magával), hogy neki nem lehet túljárni az eszén. Ugyanezt a célt szolgálta a” teljesen elpusztítom és eltörlöm a török gazdaságot” fenyegetés.

Miután Erdogan nem ijedt meg és folytatta az offenzívát, Trump Október 9-én hivatalos levelet küldött neki, aminek hangvétele egyszerre volt haverkodó és fenyegető. „Kedves Elnök úr! Csináljunk egy jó egyezséget”, indította levelét Trump, majd újra megismételte fenyegetését a török gazdaság elpusztításáról. „Ne keménykedjen! Ne legyen ostoba! Később majd hívom.” – zárta levelét rendkívül közvetlen hangon.
Erdogan környezetéből erre az volt a válasz, hogy, a török elnök a levelet a szemétbe dobta.

Ugyancsak 9-én, otthon, a kivonulást illető kemény kétpárti kritikákra twitter üzenetben azt válaszolta, hogy „az ostoba és vég nélküli háborúkból elegünk volt”, „A KÖZEL-KELETRE BEVONULNI A LEGROSSZABB DÖNTÉS VOLT ORSZÁGUNK TÖRTÉNETÉBEN” – írta csupa nagybetűvel. Ezeket a szavakat aggodalommal fogadta az izraeli vezetés, lévén Izrael szintén közel-keleti ország, amelynek helyzete a csapatkivonással amúgy is megnehezült.

10-én egy sajtótájékoztatón Trump azzal próbálta igazolni a kivonulást, hogy egyfelől, Amerika igen sok segítséget nyújtott kurdoknak az elmúlt években, másfelől pedig a kurdok ezt meg sem érdemlik, hiszen például, nem is segítették a normandiai partraszállást 1944-ben.

Október 16-án az amerikai kivonulással kapcsolatos újságírói kérdésre, az olasz köztársasági elnök jelenlétében, így válaszolt: „Ez már zajlik egy ideje. Szíria kaphat segítséget Oroszországtól. És ez rendben van. Sok a homok. Arrafelé nagyon sok a homok. Szóval sok a homok és azzal játszhatnak.”
Amit a CNN munkatársa úgy kommentált, hogy Trump nem tudja, mit beszél, nem képes egy összetett politikai helyzetet átlátni.

Miután a verbális nehéztüzérség nem rettentette vissza a törököket, Pence alelnök kénytelen volt 17-én személyesen Ankarába utazni, hogy mentse a menthetőt. Ott azonban már csak annyit sikerült elérnie, hogy megállapodtak: a törökök megkapják, amit akarnak, de lehetőleg békés úton – tehát a kurdok harc nélkül visszavonulnak az Erdogan által igényelt területekről.

Ezt a törökökkel kötött tűzszünetet Trump „briliáns stratégiai döntésnek” nevezte, ami „emberéletek millióit menti meg”. „A civilizáció nagy napja” – tette hozzá szerényen.

18-án Dallasban, egy nyilvános fellépésen Trump úgy próbálta bagatellizálni döntésének következményeit, hogy a törököket és a kurdokat veszekedő gyerekeknek nevezte, akik „harcolnak egy kicsit, mielőtt szétválasztjuk őket”.

„Hatalmas sikereket értünk el az elmúlt napokban” – jelentette ki október 19-én. „Ellenőrizzük a közel-keleti olajat is” – tette hozzá. Utóbbi kijelentésről a kommentátorok egyszerűen nem tudták megmondani, miként kapcsolódik a témához.

Október 23-i twitter üzenetében „nagy sikernek” nevezte, a biztonsági zóna létrejöttét – vagyis azt, hogy a kurdok visszavonultak és a törökök megkapták, amit akartak. „Nagy siker az oroszoknak és a törököknek, nagy veszteség Amerikának” – válaszolta egy kommentelő.

*

A kivonulási politika nem Trump szeszélye – az amerikai politikai körökben komoly és befolyásos erők vallják, hogy már a 2003-as iraki bevonulás is hiba volt és konzekvensen képviselik azt az álláspontot, hogy Amerikának nem kell fegyveres erővel igyekezni a világ megjobbításán.

A be nem avatkozás politikáját képviselte Barack Obama is. Ennek következtében maradt ki Amerika a szíriai polgárháborúból, ami – ezért vagy nem ezért – még sokkal véresebb volt, mint az iraki harcok, ahol Amerika beavatkozott.

Az amerikai aktivitás csak akkor vált ismét érezhetővé, amikor az Iszlám Állam megjelent a színen. Akkor is inkább a kurdoknak nyújtott támogatás és nem közvetlen beavatkozás formájában.

Trumpnak tehát itt most nem a kivonulás (egyébként vitatható) stratégiai vízióját vethetjük a szemére, hanem azt, hogy

• a soron következő lépést önkényesen, szűk politikai célokat követve, tanácsadói és tágabb környezete figyelmeztetései ellenére hajtotta végre
• amikor ennek súlyos következményeivel szembesült, féktelenül csapongó nyilatkozatokkal, alig kontrollált verbális ámokfutással próbálta ezt – saját maga előtt is – letagadni, relativizálni vagy lekicsinyíteni.

*

A szakapparátus, az agytröszt ezúttal nem volt képes a választott politikus rövidtávú törekvéseit ellensúlyozni. A török inváziót követő napokban az elnök környezetében nem volt senki, aki képes lett volna őt a politikai kommunikáció hagyományos stílusához visszavezetni. Mindez odáig fajult, hogy Nancy Pelosi, a Képviselőház elnöke burkoltan, de egyértelműen megkérdőjelezte Trump mentális egészségét.

A hibás döntések komoly károkat okoztak az Egyesült Államok presztízsének, rontották politikai pozícióit, a helyzetet súlyosbító kontrollálatlan kommunikáció pedig magának az elnöknek ártott. Komolyan nem vehető nyilatkozatai közepette az apparátus igyekezett menteni a menthetőt. (Mike Pence utazása Törökországba, Pompeo külügyminiszter nyilatkozata.)

Az elmúlt néhány évtizedben több olyan „egyszerű, de nagyszerű” elnök is állt az ország élén, akik nagyjából jók és gonoszok küzdelmének fogták fel a politikát. Ennek ellenére politikájuk eredményes volt: Ronald Reagan, aki a világpolitikát a jó cowboy (Amerika) és a „gonoszság birodalma” (Szovjetunió) küzdelmének tekintette, fegyverkezési versenyben térdre kényszerítette a szovjeteket, és ezzel döntő vereséget mért a demokrácia akkori fő ellenségére, a kommunista világrendre.

Volt azonban egy nagy különbség: Ronald Reagan tudta, hogy szüksége van az apparátusra és politikáját azzal együttműködve igyekezett formálni. Csak így lehetett a gyakran rendkívül leegyszerűsítő világképből hatékony politikát kovácsolni.

Trump és az agytröszt együttműködése azonban korántsem harmonikus. Ennek közvetlen oka nyilván az, hogy a kormányzóként tapasztalatot szerzett Reagannel ellentétben Trumpnak nincs ilyen rutinja, a privát biznisz világából érkezett egyenesen az elnöki székbe és nehezen tudja megszokni, hogy az ország nem úgy működik, mint egy vállalat. A független sajtót, a civil szférát, de még saját tanácsadóit sem lehet úgy leteremteni, mint egy ügyetlenkedő titkárnőt. Két vállalati vezető elintézhet telefonon mindenféle ügyeket, de két ország elnöke esetében ugyanez néha felelőtlenség.

Amikor ezt a különbséget Trump nem érzi, csikorogni kezd a gépezet, rossz döntések születnek, súlyos következményekkel. A narcisztikus elnök pedig az ilyen helyzetet nem tudja jól kezelni.

Közvetlen közelből látszanak egy demokrácia működési zavarai.