Mundruczó Kornél: „Mikrofelvétel égető kérdésekről”

A 10. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál nyitófilmje volt a Mundruczó Kornél – Wéber Kata alkotópáros  transzgenerációs traumákról, a holokauszt „átörökítéséről”, de leginkább az identitáskeresésről szóló, Evolúció című kísérleti alkotása. Mundruczó Kornél rendezővel beszélgettünk.

A több mint hatvan évet átívelő film zajos sikert aratott az idei cannes-i filmfesztiválon. A Ruhrtriennale felkérésére készített, azonos című színpadi installációból – Monori Lili és Láng Annamária letaglózó kettősével –született ez a mozgóképes triptichon, amely három nemzedék – Éva, Léna és Jónás egymáshoz és a zsidóságukhoz való kapcsolatát mutatja be az Auschwitz- Budapest- Berlin tengelyben. A megrendítő alakítások, a szuggesztív képi világ Martin Scorsesét is lenyűgözte (immár másodszorra, a Pieces of a Woman után), aki executive producerként csatlakozott az Evolúcióhoz is.

Martin Scorsese azzal az elismeréssel állt a film mellé, hogy az Evolúcióban alkotótársaddal, Wéber Katával az idő mozgásának a dramatizálására találtatok módot, azt megmutatva, ahogy emlékezünk, és ahogy felejtünk. Mit jelent számotokra az ő részvétele, véleménye?

Scorsese szavai számomra egyszerre szólnak a generációkon átívelő traumákról, de közben egyfajta kiveszőben lévő szerzői filmkészítésről is. Ilyen értelemben Scorsese pontosan fogalmazza meg, milyen nehéz filmkészítőként az idő mozgását, a múló időt megmutatni. Számomra fontos volt, hogy a történelmi korszakok egymásba kapaszkodnak, és a traumáinkat magunkkal visszük, ahogyan a beidegződéseinket is. Bizonyos reflexeket rettentő nehéz megváltoztatni, miközben a mi felelősségünk, mit adunk tovább egy következő generációnak. Azt hiszem, a film egy olyan művészeti forma, ami az egyik legtöbbet tud kezdeni az emlékezettel. Miközben nehéz szembesülni a ténnyel, hogy mennyire elveszítette a filmkészítés a költői, a művészi jellegét, ami a 60-as, 70-es években igencsak forradalmi módon jelent meg. Tulajdonképp ezzel kellett szembesülnünk a film Auschwitzban játszódó takarítás jeleneténél, illetve az anya-lánya közötti nagy vízözön jelenetnél is – miközben persze kérdéses, mennyire lehetnek életképesek még ezek a perspektívák a XXI. században, ahol a televízió lett az uralkodó forma. Hiszen számunka az Evolúció egyfajta mikrofelvétel bizonyos égető kérdésekről.

A Pieces of a Womannel együtt az Evolúció az eddigi legkevésbé fikciós filmetek Katával. Részben az édesanyjával való beszélgetésekből formálódott Éva, az Auschwitzban született holokauszttúlélő anya karaktere. Meddig tart a megélt valóság, és hol kezdődik a fikció?

Amikor Kata édesanyjának a betegsége krónikussá vált, hosszú beszélgetéseket folytatott vele, és ezeket részben lejegyzetelte. Anno, ezek a beszélgetések képezték annak a gondolatnak az alapját, hogy lehetséges generáción átívelő sorsokat bemutatni. Rögtön éreztük az anyag drámaiságát, hogy egy olyan sorsot mutat fel a kommunizmustól a vadkapitalizmusig átnyúlóan a Magyarországon maradt zsidóságot tekintve, ami talán nem csak hazai közegben figyelemreméltó. Eredetileg egy installáció készült belőle a Ruhrtriennaléra, a film azonban már egyfajta globálisabb közegben értelmezhető. Amikor úgy határoztunk, hogy nem szeretnénk egy anya-lánya közötti interjúfilmet csinálni, elkezdtük kitágítani a történetet többféle irányba. Az egyik fő kérdésünk az volt, hogy képesek vagyunk-e kortárs választ adni az identitásválságra, és végső soron ebből következett a berlini epizód. A másik, pedig, hogy hogyan tudjuk a múltat egyfajta személyes történelmi perspektíván keresztül megragadni – ez lett a közvetlenül a holokauszt után játszódó epizód. Ez utóbbi azt a pillanatot ragadja meg egyfajta szürreális módon, amikor a szovjet hadsereg felszabadította az Auschwitz-Birkenau tábort, a Vöröskereszt pedig elkezdi a feltáró munkát. A holokauszt nagyon sokak közös története, így természetszerűleg egyfajta viszonyítási pontja az egész modern társadalomnak.

Akkoriban elképesztő mennyiségű történtet ismertünk meg a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, illetve Vági Zoltán segítségével, az ő szakmai tapasztalatára alapozva. Aztán a kutatás anyagát összeszőttük Kata családi történeteivel is – a nagypapája cionizmusért ült Magyarországon, Izraelben lett új családja, míg nagymamája Magyarországon maradt, és – kiváló orvosként – egy vallástalan életet élt. Ily módon jött létre egy hozzánk nagyon közel álló fiktív történet. Sokszor jut eszembe, hogy Kertész Imre is állandóan elmondja, hogy minden, amit ír, fikció, de persze közel van a valósághoz. Talán igaz, hogy minden fikciónak kell, hogy legyen egy személyes alapja, ahogyan hiába próbál valaki végtelenül személyes lenni, egy ábrázolt történet valójában soha nem lehet más, mint fiktív. Így van ez a mi történetünkkel is – sok ember emlékezete és története ez, egy nagyon személyes perspektívából nézve.

Evolution (2021) | Trailer | Kornél Mundruczó | Kata Wéber | Lili Monori | Annamária Láng

Watch Evolution trailer at The Match Factory. In EVOLUTION, acclaimed filmmaking team Kornél Mundruczó and Kata Wéber (PIECES OF A WOMAN) return with a power…

Alapkérdés az Evolúcióban, ki hogyan éli meg a zsidóságát, mihez kezd vele. Éva a csillogóan tiszta emlékezéstől a homályos mesélésig viszonyul az identitásához. Hol eltartja magától, hol felvállalja. A lánya, Léna identitás-zavara abból fakad, hogy ő nem túlélő akar lenni, hanem élő. A harmadik generáció, Jónás esetében már nem tapad közvetlen szenvedés a holokauszt-traumához…

Nagyon nehéz dolog eldönteni, hogy ki mennyit szenvedett. Évánál fontos szempont, hogy nem tud másként, mint áldozatként tekinteni magára, hiszen meg akarták ölni. Egyszerre rejti el az identitását, miközben mégis képtelen elhagyni a zsidóságát. Ez az egészen abszurd viszony valójában nagyon is érthető. Léna ezzel szemben – és Éván keresztül egy egészen különös nyomás alatt áll –, vállalni, megélni akarja a zsidóságát, hogy neki már ne kelljen szégyellnie magát, mint az anyjának. Jónásnak pedig egy elvesztett demens nagymamával, egy túlzottan kontrolláló, nem könnyen kapcsolódó anyával kell kialakítania a saját személyiségét. Léna a saját traumáján keresztül óhatatlanul is kijelöli a fia útját, így Jónásnak egy teljesen másik történelmi időben újabb, újfajta nehézséget okoz az identitás kérdése. Ezeket a kérdéseket – valójában a zsidó identitás ellentmondásait – igyekeztünk a különböző karakterekbe vegyíteni. Kata szokta mondani, hogy a zsidóságban az a legnehezebb, hogy viszonyulnod kell hozzá –önmagában kijelöl egy utat: elveted, nem veted el, vallod, nem vallod, vállalod, nem vállalod. Talán ez a fajta stigmatizáltság a nehézsége és a szépsége is egyben ennek a sorsnak.

A filmhez kapcsolódóan nyilván foglalkoztatok azzal, hogy a különböző generációkban milyen viselkedési és túlélési mechanizmusok a jellemzőbbek.

Elég egyértelmű, hogy a háborús generációnál, főleg akik aztán itt maradtak a kommunizmusban, és kooperálniuk kellett a kádárizmussal, a zsidóság milyen megtépázott identitássá vált. A következő generációnál, amelyiket nagyjából elkapott a rendszerváltás, persze sokféle válasz létezik. Az egyik az, ahol a zsidóság felvállaltan, egyfajta túlkompenzáló, szinte kihasználó módon jelenik meg. A harmadik generáció pedig számos esetben úgy ugorja meg ezt a problémát, hogy egyszerűen kitörli a zsidóságot, mintha nem lenne az identitása része. Ez nyilván következménye annak az elképesztő nyomásnak, amit egy fiatal ma mind a politikai erőtér, mind a kapitalista piac hatására át kell éljen. Számukra mindez, mintha kicsit ósdi, huszadik századi problémának tűnne, amivel nem akarnak foglalkozni. Azt hiszem ezeket a nagy tendenciákat éreztük meg, miközben semmiképp nem szerettünk volna általánosítani – hisz az mindig veszélyes.

A berlini multikulti közegben tágabb horizontot nyer zsidóság, származás, etnikai hovatartozás. A végkicsengésként meghagyjátok a reményt, hogy Jónás nemzedéke már természetesebben viszonyul a zsidóságához.

Szeretnék hinni abban a naiv perspektívában vagy lehetőségben, hogy különböző rasszok összehajolhatnak, hogy ember az emberrel egyenlő, hogy a fiatalok megváltoztathatják a világot. A török kamaszlány és a Jónás közötti csók a film végén egyfelől kifejezi a reményemet, hogy a fiatalok kezébe kell adni a jövőt, nem pedig a felnőttek acsarkodásainak áldozatává tenni őket. Másfelől az is felmerül, hogy itt kezdődik a Rómeó és Júlia, és azt tudjuk, hol végződik. A mai korban oly sok minden befolyásolja az identitásunkat, komoly nyomás nehezedik rá a Közel-Keletről importált problémáktól kezdve a politikai korrektségig, a jó és a rossz nem válik szét, mint a második világháborúban, vagy akár a kommunista időkben. Mindez rettentően megnehezíti a tisztánlátást a „ki vagyok én” nagy kérdésében. A 14, 16 éves gyerekeimen is látom, hogy manapság nehezebb tájékozódni, mint mondjuk a 90-es években, amikor az én identitásom kifejlődött. Az még egy szinte naiv kor volt: rossz múlt, jó jövő, jó Nyugat-Európa, rossz diktatórikus beidegződés. Mindez mára nagyon megváltozott. A nagy ideológiai tartópillérek végleg összedőltek, az újak még nem jelentek meg, az átmeneti kor kihívásai pedig tonnás súllyal terhelik a fiatalok identitását. 

Az Auschwitz-Budapest-Berlin triptichonos szerkezetben van valami szimbolikus, szürreális, csodaszerű. Ahogy a lágerben a falakból, a padlóból kihúzott sámsoni hajkötegekből megjelenik egy síró kisgyerek, vagy a budapesti részben a lakást elárasztja a víz…

Minden egyes túlélő egy csoda. Mindenki, aki a holokausztot túlélte, ellene megy bármiféle racionalitásnak, hiszen a halálgyárban vagyunk, ahol az emberek halála a produktum. Ott túlélőnek lenni, önmagában csoda. Nagyon nehéz mit kezdeni a holokauszt művészi ábrázolásával, ábrázolhatóságával. Az Evolúcióban eleve egy pillanattal utána vagyunk, a takarítási, sterilizálási folyamatban járunk. A trauma természetébe akartunk bepillantani, ahogy a különböző anyagok, valóságok, érzetek, motívumok, mint a haj, a víz összecsúsznak az ember képzetében. Minden, amit ott látunk, csak költői szinten igaz, a valóság szintjén nem az annak ellenére, hogy a történelmi hűség mégis pontosan jelen van a képsorokban. Úgy gondoltam, ezek az anyagok adják vissza azt az érzetet, ami közel állhat egy traumatizált ember emlékeihez. Nagyon fontos szelete az Evolúciónak, hogy az utolsó generációt veszítjük el, amelyik szemtanúja lehetett a holokausztnak. Innentől kvázi egy új időszámítás kezdődik. A művészeknek nagy felelőssége, hogy mit rögzítenek, dokumentálnak belőle.

A víz szimbolika erőteljesen végigvonul a filmen. Auschwitzban a lemoshatatlan bűn, Budapesten anya-lánya viszonyában a ki nem mutatott érzelmek jelképe. Napjaink Berlinjében a múlt feloldását jelentené?

Egy kanális partján fejeződik be a film, a budapesti rész végén egy nagy özönvíz-szerű áradás van, az első részben a betonpadló alatt is megjelenik a víz. A megtisztulás gondolata izgatott ebben. Bizonyos aspektusai bibliai méretűre vannak növelve. A víz monumentalitásában és az elsöprő erejében érzünk valami transzcendens erőt. Meg akartuk tartani a film kapcsolatát a transzcendenciához. Mindenféle vallásosságon túl, van egy transzcendens igény az emberben, mint ahogy van igény a hitre. Akkor is hiszünk, amikor azt gondoljuk, hogy nem hiszünk. Az embernek a hithez való viszonya végtelen, ősi. A kérdés az, hogy milyen irányba terelődik, mi az a közmegegyezés, ami ezt a hitet megteremti. Nagyon jó, amikor egy közösség pozitív irányban hasonlóan gondolkodik bizonyos dolgokról, akár vallásosságból, akár emberségből fakad a hite. Azt érzékelem, hogy a hit, a csodavárás igénye sokkal magasabb szinten vagy erősebben jelenik meg a mai társadalomban, mint évtizedekkel ezelőtt.

Van személyes érintettséged a zsidó sorsban?

A gyermekeimen keresztül igen, ezen keresztül osztozom a zsidó sorsban. Egyébiránt kelet-európaiként annyi trauma vesz körbe minden nációt és embert, hogy úgy gondolom a mi történetünket sem kizárólag a zsidóság szempontjából lehet vizsgálni. Nekem is közöm van kisebbséghez, apám ágán román vagyok. Egészen kiskoromtól jelen volt a kisebbségi identitás kérdése, pontosan tudtam, hogy van egy részem, a románságom, amiről nem könnyű beszélni. Az Evolúció számunkra nem holokausztfilm, hanem egy film az én-keresésről.