2009 május elején nehéz a következő választásokig látni, hiszen előttünk áll még az EP-választás nagymintás közvélemény-kutatása (50 százalékos részvétel esetén, 4 millió megkérdezett mondja el, elég pontos lakhely-megjelöléssel pártpreferenciáját). Mégis jól láthatóan zajlik már a „2010-x”-ben tartandó következő választás kampánya. Az MSZP-ben keresik a kormányfő-jelöltet (egyelőre csak azt lehet tudni, ki nem akar lenni), s formálódnak az alapüzenetek is. Ezek egyike a „félelmetes” kétharmadról szóló mítosz, amelyről az alábbiakban néhány gondolatomat szeretném megosztani.

Az utóbbi időben számos, a nyilvánosságnak szánt elemzés és kutatás sejtette, hogy a Fidesz kétharmados többsége a küszöbön áll. Legtöbbjük a tudományos alaposság helyett a hipotézis talaján maradt, sőt néhányuk súlyos módszertani hibát is vétett. A közvélemény-kutatások biztos pártválasztók arányszáma (például a 70:18) ugyanis alkalmatlan a politikai pártok közötti valódi erőviszonyok megbecslésére. Az ilyen „ex has” számpárok ugyanis nem veszik figyelembe a nagy számban köztünk élő rejtőzködő és bizonytalan szavazókat, vagy például a technikai okokból nem-szavazókat, nem beszélve a kutatóknak füllentőkről. Sőt ez az eljárás – nem túl elegánsan – elfelejt arra is figyelmeztetni, hogy a szavazatszám és a mandátumarány között hatalmas eltérések lehetnek, a személyre és a pártra leadott szavazatok különbsége vagy a regionális sajátosságok miatt.

Ahhoz, hogy valamelyik párt vagy pártszövetség kétharmados többséget szerezzen egy magyar parlamenti választáson a csillagok nagyon szerencsés együttállásának kell megvalósulnia. Nemcsak a lehető legtöbb egyéni választókörzet elnyerésére van szüksége (összesen 176 van), hanem az ellenfél gyenge eredményére és megosztottságára. Máskülönben a területi listán, illetve az elvesztett körzetekben a jelöltre leadott szavazatokat is figyelembe vevő „kompenzációs” vigaszágon bőven szerezhet annyi mandátumot a vesztes is, hogy létrejöjjön a blokkoló kisebbség. A 386 képviselőből ugyanis 258 kell a kétharmadhoz, s értelemszerűen 129 annak megakadályozásához. Figyelembe véve a jelenlegi pártstruktúrát, ez könnyen megteremthető, ha az MSZP egységes marad 2010-ig. Noha az EP-kampány véghajrájában egyre több szervezet bukkan fel, körülöttük az élet júniusra alighanem újra elcsendesül. Emlékezetes, hogy nemrég még a kétpárti parlament esélyéről szóltak a közéleti okoskodások. Márpedig ha a szocialista párt a leadott – mondjuk – 5 millió szavazatból másfél milliót megszerez, a 129 mandátumra jó eséllyel pályázik. A Pécsett először tesztelt „progresszív koalíció” (MSZP, SZDSZ, MDF-összefogás), Szili Katalin vezetésével pedig inkább több, mint kevesebb szavazatot hozhat.

A politikatörténet-ismerői közbevethetik, hogy a strukturális akadályok ellenére már volt Magyarországon MSZP-SZDSZ kétharmad, ez tehát közel sem lehetetlen. A helyzet 1994-ben azonban egészen más volt. Egyrészt az MSZP és az SZDSZ külön indult (a KDNP önálló indulása jelenlegi tudásunk szerint politikai öngyilkosság lenne), így minden bizonnyal olyan szavazókat is meg tudott szólítani a két párt, akik kizárták a másikkal való együttműködést. Másrészt az is segített Horn Gyula „alkotmányozó többségének” kialakításában, hogy az ellenfél, a politikai jobboldal, igencsak tagolt volt, így nem tudta egyesíteni a nem-kormánypárti szavazatokat. Összegezve tehát látható, hogy a kétharmaddal riogatók nem racionális számításokat végeztek, hanem saját félelmüket vetítik ki.

De tegyük fel mégis, egyfajta gondolatkísérlet gyanánt, hogy a Fidesz-KDNP „frakciószövetség” a következő parlamenti választáson 258 képviselőt küldhetne az Országgyűlésbe és hajszálhíján, de létrejönne a „félelmetes kétharmad”. Vajon valóban olyan automatikusan működne-e ez a többség, mint a kétharmadtól félők mítoszában? Horn Gyula példája azt mutatja, hogy az akkori 270 fő egysége komplex ügyekben (mint például az alkotmányozás) nem volt magától értetődő. Noha a polgármesteri és a képviselői tisztség összeegyeztethetőségét még kimondta 1994-ben a kormánypárti kétharmados többség, az új alkotmány sokat egyeztetett szövegét mégsem tudta elfogadni. A 204 fős szocialista frakció ugyanis nem állt ki mögötte egységesen.

Vajon különbözik-e a szocialista és a fideszes képviselők frakciófegyelme? Ahhoz, hogy erre közelítőleg pontos választ tudjunk adni, persze ismernünk kellene a következő választásokra felállítandó pártlistákat. Látatlanban mégis megkockáztatható, hogy hatalmas különbség nincs kettőjük között e téren. Egyik oldal sem csupán lelkiismereti szavazókból vagy mamelukokból áll, az igazság valahol a kettő között helyezkedik el. Noha a szocialisták az elmúlt évek népszerűtlen intézkedéseit általában támogatták, jó néhány elképzelés nem juthatott el a szavazásig, mert belső fórumokon elfektették. A Fideszt figyelőknek pedig több frakcióelhagyó és néhány kötelező szavazásról távolmaradó (esetleg „tévesen” szavazó) árnyalhatta a vasfegyelemről általában elterjedt képet. Ráadásul mindkét pártban létezik – 1994 óta – az önkormányzati lobbi, a pártközponttól független egzisztenciával rendelkező politikai osztály. Sőt egy feltételezhető Fidesz-KDNP koalíció belső harmóniája sem tűnik eleve adottnak. Az egydimenziós politikai kommunikációban ritkán lehet megkülönböztetni őket, de a programok szintjén bizony komoly különbségek vannak (a Fidesz egy része például egykulcsos adó-párti, a KDNP pedig ötsávos adórendszert szeretne).

Végül az egyharmados kisebbség eszközeiről se feledkezzünk meg. Noha a magyar politikai rendszerben a parlamenti többség birtokosa erős hatalmi eszközökkel bír – az elmúlt évek bizonyították például, hogy a miniszterelnök szinte megbuktathatatlan – a kisebbségnek is van néhány vétólehetősége. Ezek közül is kiemelkedik a népszavazás, ahogy azt 1989 vagy 2008 is megmutatta. Ugyan a baloldali értelmiség számos érvet sorakoztatott fel a közvetlen demokrácia ellen, a politikai baloldal egyharmados kisebbsége esetén még hasznát veheti ennek az eszköznek. 2001-ben az ingyenjogosítványért, 2006-ban pedig az euró-bevezetésért már eszébe jutott az MSZP-nek a népszavazás mint kampányeszköz, tehát nem látszik komoly akadálya annak, hogy ismét megbarátkozzon vele. Egy kötelező vagy egy véleménynyilvánító referendum – legyen szó a nyugdíjasok védelméről vagy az egyház hatalmának korlátozásáról – pedig nagy segítséget jelenthet a parlamentben korlátozott eszközökkel rendelkező ellenzéknek. Tévedés lenne azt hinni, hogy a népszavazási szabályok megváltoztatásával – amire az egységes kétharmad alkalmas lehet – ezen sokat lehetne változtatni. Egy ilyen beavatkozás ugyanis könnyen a hatalommal való visszaélésnek tűnhet, ami épp a hatalom korlátozására szerveződő mozgalom számára lehet mobilizáció erő.

A szerző a Nézőpont Intézet kutatási igazgatója