„Most indul a Holokauszt művészi ábrázolásának korszaka”

Interjú Lajtai Péter képzőművésszel 

Beszélhetünk a gyermekkorodról?

Röviden, szüleim holokauszt túlélők. Amikor elkezdtem számba venni a meggyilkolt felmenőimet, 40 felett megálltam. A mi családunk egy egyszerű askenáz magyar polgári család volt.1949 október végén születtem, a Radnóti Gimnáziumban, 1968-ban érettségiztem.

Hogyan folytatódott 18 évesen az életed?

Elkezdtem verseket írni. Egy éven keresztül, 1969 nyaráig megírtam az összes versemet. Költő pedig nincsen, aki nem tudná a nyelvet tizenötször összecsomózni, majd tökéletesen kisimítani. Az élet ezt a lehetőséget elvette tőlem; a nyelv bennem nem fejlődhetett organikusan. Rövid idejű katonaságom után a filmgyárban dolgoztam, világosító voltam. Dolgoztam Jancsó Miklóssal és Sára Sándorral. Aztán a Pannónia filmstúdióban segéd dramaturg lettem. Közben a rabbiszemináriumban is elvégeztem egy évet, a jogi egyetemre ugyancsak egy évet szántam. Mindez egészen ’72 augusztusáig tartott, amikor is disszidáltam. Szívfájdalom, de eltávolodtam a magyar nyelvtől.

Sokféle pályád alapján kérdezem, ki is vagy? Színész, költő, divattervező, műkereskedő, fotós, képzőművész, életművész?

Kezdem a legutolsóval; nem vagyok életművész, nem értek jól az élethez. Irigylem azokat, akik ehhez is értenek. Színész voltam Halász Péter társulatában. Voltam költő is, mint említetted. Olyannyira, hogy ma, 50 év után, újra írok verseket, de csak magamnak. Voltam divattervező. Női divatmárkáknak terveztem és szállítottam felsőruházatot, például a párizsi székhelyű Naf Naf-nak. Valóban voltam műkereskedő, galériáim voltak Antwerpenben, New Yorkban és Párizsban. Voltam fotós is. 2004-től vallom identitásomnak, hogy képzőművész vagyok.

Jól tudom, hogy a lakásodban volt az első magyar lakásszínház?

Szüleimnél laktam akkor, itt csináltuk Halász Péterrel közösen az első lakásszínházat 1971 őszén. Szükséghelyzetben született ez a megoldás.  Bemutattunk egy darabot Zuglóban, a Kassák Művelődési Házban, Skanzen gyilkosai címmel. Az első este, az első sorban ülő három BM-es figura rögtön be is tiltotta a darabot. Kirúgtak minket a Kassák Házból, így aztán nem volt helyünk. Halász Péterrel Surányban, egy homokbányában csináltunk egy filmet is, a BM-es besúgók is ott ültek velünk együtt a homokbányában. A film ma is megvan. Párizsban, 1973-ban elvittem a nálam lévő kópiát a Cinemateque art moziba. Az intézményt a Langlois házaspár vezette. Ebben, az akkor egyedülálló művészmoziban vetítették a filmet, ami nem egy műalkotás volt, hanem egy korszakról és Kelet Európáról szóló dokumentumfilm, a vasfüggöny mögül. Langlois úr meg is tartotta a film eredeti kópiáját.

Hova kerültél a disszidálás után?

Izraelbe, először egy magyar kibucba, majd Jeruzsálembe. Bizonyos értelemben az ország építői közé sorolom magam, hiszen Eilat első kőműveseinek egyike voltam. Házakat építeni 40-50 fokban, a napon, árnyék nélkül, emberpróbáló. A szélben dülöngélő állványzatokon cipeltem fel a hatvan kilós cementzsákokat. Aztán már nem akartam Izraelben maradni, amit utólag nagyon bánok.

Hova mentél?

1973 május elején érkeztem Párizsba, ahol elkezdődött egy nyolcéves korszakom. Vallásos ortodox zsidóvá lettem. Elmentem tanulni különböző vallási felsőoktatási intézményekbe. Reggel hatkor keltem, hétkor imádkoztam és éjszaka fél tizenkettőig megállás nélkül tanultam, minden nap. Elláttam a templomszolga funkcióit, ebből a fizetésből, valamint a tanulásért kapott ösztöndíjból tartottam el a családomat. Franciául és héberül tanultam a talmudi szövegeket. Ez így ment 1980-ig.

Akkor már volt családod?

Igen.1975-ben megszületett a nagy fiam, ’77-ben a nagy lányom , ’80-ban pedig a harmadik gyermekem. Még ebben az évben átköltöztünk Belgiumba, Antwerpenbe, ahol letelepedtem és 22 esztendőt éltem. Ott további hat gyermekünk született. Gyakran jártam Párizsba, ahol két könyvesboltom volt akkoriban. A második antwerpeni évtized már nem volt annyira jó. Ennek több oka volt. Vallásos emberként, a történelemtől és minden sorshelyzettől elvonatkoztatva éltem. Istent a Teremtés és a Gondviselés Urának tekintettem, egyben filozófiai, erkölcsi, etikai, bölcseleti forrásnak. Ez egészen a kilencvenes évekig jó működött. Onnantól kezdődően a Holokauszt feldolgozásának nehézségei beárnyékolták optimista, hívő világnézetemet. Múlhatatlan fájdalmat kezdtem érezni a hatmillió zsidó pusztulása okán. Rám telepedett a Holokauszt túlélők második nemzedékének sajátos szindrómája. Vallási érzületem 2004-re lassan elmúlt, és egy humanista szellemiséggé változott.

Hogyan alakult ezután az életed?

1991-98 között design- és ruhatervezéssel foglalkoztam. Nagy francia cégeknek dolgoztam, mint Naf Naf, Etam, Promod, Pimki és Morgan. A termelés a Csongrádi Kötöttárugyárban, a Hódikötnél Hódmezővásárhelyen, és az S-modell kötödéiben folyt, Budapesten. Ez is egy fontos alkotói korszak volt. Ekkor Antwerpenben laktam. Az utolsó években belga állampolgárként sokszor jártam Amerikában.

Mihez kezdtél ezután?

2004-ben jöttem Budapestre, és folytattam itt az Antwerpenben 2000 táján kezdett képzőművészeti munkámat. Négy hosszú év után éreztem először érettnek az alkotásaimat. Érthető módon, az életművem első korszakára a zsidó tematikájú képek lettek leginkább jellemzőek. Teli voltam ilyen ismeretekkel, ennek kiutat kellett valahol találnia. Mintegy 30-40 óriási méretű tablóban alkottam meg a zsidó vallás, misztika és történelem sajátos ötvözetét. A 2010-es évektől aztán egyetemesebb témák felé fordultam.

Hogyan állsz a korábban önmagadnak feltett kérdéssel: „Fogalmazzam-e művekbe kiformálódott világképem?”

Egy művész világképe valójában a nemzedékének a világképe. Ez kis megengedéssel biztos, hogy igaz. Esetemet az nehezíti talán, hogy míg nemzedékem és pályatársaim fókuszában nem áll a Holokauszt értelmezése, mert számukra ez már történelem, saját világképem egy jelentős részét ez foglalja el, s nem, mint történelem, hanem mint társadalomkritika. Semmi értelmét nem látom annak, hogy történelemnek tekintsem az emberi jellemtelenséget, butaságot, előítéletességet és rosszaságot, ami új és új formában közöttünk él, s amivel nap nap után találkozunk.

„Auschwitz után nem lehet többé verset írni” – jelentette ki Theodor Adorno, zsidó származású német filozófus, zeneesztéta.

Azt hiszem, Adorno állítása a traumatikus XX. század nagy következménye. Nem szép szöveget kell írni, hanem igaz és felelős szöveget. Nem feladata az írónak boldoggá tenni az olvasót, de feladata érzékenyíteni őt és felkelteni a felelősségtudatát a jelen nagyon veszélyes társadalmi kérdései iránt. S a XX.-XXI. század szövegkultúrája, bár rögös úton, de ilyen irányban fejlődik. A szép helyett a rútat, a boldogság helyett a szenvedést, az érdekes helyett a szürke unalmat mutatja. Hasonló érzésem van a nem populáris zene esetében is.

A képzőművészet esete más. A traumák ábrázolásának kulturális terét a dokumentáció foglalta el, okkal, s joggal. Senki nem festhet képet a szenvedőkről vagy a szenvedésről, míg a túlélők emlékezetében más kép van. A túlélők emlékezetének a zsinórmértéke a dokumentum.

Én a túlélők második generációjához tartozom. Képzőművészként az elmúlt évtizedekben rendkívül sokat foglalkoztam Holokauszt dokumentumokkal. Jártam a múzeumokat, sok könyvet elolvastam, műalkotásokat néztem és gondolkodtam. Mindent megtettem, hogy ne lelkes és együtt érző amatőrként, hanem felkészült művészként kezdhessek majd munkához, ha eljött annak az ideje. S most eljött.

A Holokauszt felelős intézményei eddig szinte kizárólag dokumentumok alapján végezték az ismeretterjesztést. Ha valaki meg akar tudni valamit a Holokausztról, elmegy egy múzeumba, ott termeken keresztül dokumentumokat láthat, az áldozatok életéről még a háború előtt, az akkori antiszemitizmusról, a koncentrációs táborokról, a modern antiszemitizmusról. Számtalan olyan dokumentummal találkozik, amelyek alapján érzelmileg és értelmileg eljuthat a Holokauszt megértéséig. Ez így rendben van, s rendben is lesz mindig. És mit fogunk mutatni a jövőben a Holokausztról? Természetesen, mint eddig is, a dokumentumokat. A dokumentumok gyűjtése és feldolgozása azonban lassan befejeződik. Most indul a Holokauszt művészi ábrázolásának a korszaka.

A képzőművészet eddig ki volt zárva ezekből az intézményekből. Ez természetes. Amíg egy műalkotáson hasonlót látni, mint egy dokumentumon, a dokumentumot kell választani, hiszen az hiteles.

A holokauszt túlélők első generációjának lassan lejár az életideje. Mára, kis kivétellel, teljessé vált a Holokauszt dokumentáció; vannak fényképek, filmek, hangfelvételek, oral history, software-rel kifejlesztett imitációk. Sőt, a dokumentumok világát már a hamis, az érdekeltek által meghamisított ál-dokumentumok is gazdagítják.

Elindul egy újabb dokumentumgyűjtés; a túlélők második nemzedékének emlékezete. Mennyiben és hogyan befolyásolta a Holokauszt az ő életüket. Ez egy óriási kutatás, ami már messze túlmutat magának a Holokausztnak a tanulmányozásán. Mert ugye, a kérdés az, hogyan hat egy trauma nemzedékeken keresztül. Rendkívül fontosnak gondolom ezt a kutatást.

Ugyanilyen fontosnak érzem azt is, hogy a képzőművészetnek el kell érnie oda, hogy ne konkuráljon a dokumentumokkal, ne legyen a dokumentumokkal összehasonlítható. A képzőművészet egy fogalmi absztrakciót végez el, nevezetesen megkeresi a Holokausztot eredményező okokat az emberi jellemekben, tulajdonságokban, s ezekből az alapelemekből felépít egy vizuális műalkotást, amely nem Holokauszt kép, de mégis ugyanazokból az elemekből áll, mint egy Holokauszt dokumentáció. Ekkor a műalkotás alanyi jogon mutat valamit, ami hiteles.

A Holokauszt értelmileg történelem, érzelmileg fenyegető valóság. Az ezt létrehozó elemek újabb és újabb konfigurációja bennünk él, emberekben. A tudatlanság, az előítéletesség, az ordas ösztönök, amelyek a Holokauszt stabil pillérei, bennünk élnek tovább, s képesek vagyunk a jövőben is szenvedést okozni.

A művészeti alkotói folyamat elkezdődött. Ha én egyáltalán besorolható lennék valahova, hát nyilván abba a körbe, amely megfogalmazza vizuális emlékezetét, véleményét a Holokausztról. Úgy érzem, bennem összeér a Holokauszt túlélők második generációja a képzőművészettel. Nem vagyok félős ember, inkább előrelátó, aki számol azzal, mi volt, és megpróbálja kikövetkeztetni, mi lehet vagy mi lesz. S ami megtörténhet, az meg is fog történni. Azért kell megalkotni és bemutatni ezeket a képeket, hogy segítségükkel megszerezzük és megerősítsük magunkban az éberséget és a gonosszal szembeni ellenállás képességét.

Munkáid digitális alapú fényképek, hol csak önmagukban, hol tárgy-applikációkkal vagy installációs elemekkel. Ez jobb önkifejező eszköz számodra, mint a festészet?

Már másfél évtizede alkotok digitális eszközökkel. A tapasztalatom az, hogy nem látok nagy különbséget a digitális alapú képzőművészet és a kézzel festett, vagy szabadrajzos képzőművészet között. Ha van különbség, ez csak az eszközhasználatban lehet. Egy képet el kell tervezni, fel kell építeni és meg kell tölteni a kívánt tartalommal. Ez egy kép lényege. Hogy ehhez ki, milyen eszközöket használ, magánügy. Lényeg a kép.

Egy rövid aforizmát használok az életemre. Az embert a hite, a mestersége vagy a gyermekei tehetik emberré. Én boldog vagyok; nekem megvan mind a három.