Most a jobboldali illúziók bukásának vagyunk tanúi

Körkérdést intéztünk a Hamasz Izrael ellen indított háborújáról és annak világvisszhangjáról írókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz. Az alábbiakban Novák Attila történész, lapunk korábbi munkatársa válaszol.

Milyen minőségi változásokat hoz a Közel-Keleten a Hamasz Izrael ellen indított háborúja? 

Kiderült, hogy Izrael egy teljesen hamis status quo-ba „ringatta” bele magát, melynek az volt a lényege, hogy a palesztin-ügyet kihúzhatja az elintézendők listájáról, hogy a különféle automata biztonsági berendezések majd megóvják a lakosságot. Hogy nincs mit tenni, mindörökkön örökké működhet a megszállásnak (vagy katonai ellenőrzésnek) az a rendszere, amely két nép relációjában kiépült. Míg Ciszjordániában a zsidó települések bővítése akadálytalanul folyhat tovább – éket verve ezzel palesztin területek között, megakadályozva egy majdani palesztin állam megalakulását. Az a doktrína, mely szerint az Ábrahám-egyezmények feleslegessé teszik a palesztin-kérdést általában, csúfos kudarcot okozott. A baloldal az 1980-as/1990-es években óriási illúziókban ringatta magát, az élet ezekkel kegyetlenül leszámolt. Most a jobboldali illúziók bukásának lehetünk tanúi. Sem Erec Jiszrael Sléma (Teljes Izrael Földje), sem az Örök Status Quo nem működik – a smart border és a határzárak ellenére sem. Sajnos ennek a kudarcnak a tudatosulásához akkor is és most is ártatlanok vére kellett. Olyanoké, akiket patológiai intézetekben azonosítanak, szétrobbantott, meggyalázott testrészeket illesztenek össze, hogy eltemethessék őket.

Úgy gondolom, hogy a százéves arab-izraeli konfliktus újabb szakasza zajlik, a stabilitás még nem érkezett el a Közel-Keletre, több népcsoport (így a palesztinok) sem fogadják el a számukra kijelölt helyet a regionális politikai térképen. Amíg vagy az ő reményeik nem csitulnak el, vagy ez a térkép nem mozdul el az ő akaratuk szerint, nem lesz béke az Olajfák alatt. Az egy másik kérdés, hogy a fundamentalista palesztin nacionalizmussal, ennek iszlamista változatával (jelen esetben a Hamasszal) Izraelnek és a nyugati világnak nem szabad kiegyeznie. Ugyanakkor, ha a nemzeti önrendelkezés a zsidó népet megilleti, őket is meg kell, hogy illesse, csak harmonizálni kellene Izrael valós biztonsági igényeivel. A moderált palesztin erők megerősödése Izraelnek is a javára válna.

Mit szólsz az Európában és Amerikában is zajló palesztin-szimpatizáns tüntetésekhez?

Ezeket a tüntetéseket – tekintve a nyugati muszlim közösségek nagy számát, illetve az akadémiai körökben dívó Izrael-ellenességet, természetesnek tartom. Az megdöbbentő, hogy mennyire alkalmas a palesztin-kérdés arra, hogy egy nevezőre hozzon egy csomó egyébként eltérő országokból származó vagy éppen másod-harmadgenerációs bevándorló-hátterű embert. Ebben integrációs problémák is kifejeződnek. Tüntetnek a Nyugat ellen, mely részének, helyi leányvállalatának, kihelyezett tagozatának tartják a zsidó államot, melyről azt gondolják, hogy testidegen a Közel-Keleten. Ha tudnák, hogy a zsidó állam mennyire elkeletiesedett az elmúlt években, talán a tüntetési vehemencia is csökkenne.

Mit kezdhet a nyugati világ – ahol a szólás- és véleményszabadság alapérték – ezekkel a szimpátiatüntetésekkel, amelyeken megjelenik a nyílt Izrael-ellenesség, olykor a leplezetlen antiszemitizmus és időnként nyíltan éltetik a Hamaszt, amelyet ezek az országok hivatalosan terrorszervezeteként tartanak számon?

Azt gondolom, hogy a szólásszabadság alapérték, tehát el kell viselni ezeket a tüntetéseket, amelyek amúgy szelepként is funkcionálnak. Ugyanakkor az erőszakot a rendőrségnek kell megakadályoznia, az erőszakos tüntetőket pedig jogi eszközökkel szankcionalizálni kell. Ezekben az országokban a hatóságoknak meg kell védeniük a zsidó és izraeli intézményeket, vigyázva arra, hogy nehogy bármiféle kár keletkezzen bennük.

Hosszabb távon merre mozdulhat el Európa és Amerika az efféle tüntetések hatására?

Nem hiszem, hogy ezek a tüntetések bármerre is vinnék ezeknek az országoknak a politikáját. Például Londonban óriási pro-palesztin megmozdulások zajlottak – a november 25-in a becslések szerint háromszázezren voltak – a brit kormány, élén Sunak kormányfővel viszont kiáll Izrael mellett. Más országok más gyakorlatot követnek, de Franciaország és Németország – ahol szintén nagy muszlim közösségek élnek – is Izraellel szolidárisak, bár Macron francia elnök időnként tesz olyan nyilatkozatokat, melyekből nem nehéz kihallani a francia muszlim közösségek felé történő udvarlást. Summa summarum, a tüntetések nem hiszem, hogy megváltoztatnák ezeknek az államoknak a politikai berendezkedését, maximum felszínre hozhatnak véleménykülönbségeket, amely a befogadó vagy mainstream társadalom és a tüntetők világa között fennáll. Nem is szólva arról, hogy a Willkommenskultur erőltetésével a szélsőjobb erősödött meg Európában, az AFD és a Holland Szabadságpárt, melyek biztosan nem fognak egyezkedni a „Szabad Palesztinát” követelő tüntetőkkel. Ezek a politikai mozgások jelenleg a helyi zsidóság és Izrael érdekeinek megfelelőek, de azért az európai szélsőjobboldal múltja óvatosságra kell, hogy intse a zsidókat, akik ugyanúgy bevándorlók voltak egykoron, mint a most az utcán tüntető százezrek.