Monica Lewinsky beszéde a Forbes “30 alattiak csúcstalálkozóján”

Jó reggelt. Épp negyedszer szólalok meg nyilvánosan. Egyszer próbaképp 20 fő előtt. Egyszer egy olyan rendezvényen, ahova nem engedték be a sajtót. Aztán az öcsém lagziján, ott volt is egy alkoholszint. Úgyhogy ha most idegesnek látszom, bocsássanak meg érte, de az vagyok. Kicsit el is érzékenyültem.

A nevem Monica Lewinsky. Bár sokszor tanácsolták, hogy változtassam meg, vagy kérdezték, hogy eddig miért nem tettem. De nem változtattam meg. Még mindig Monica Lewinsky vagyok.

Ti mind kiemelkedő képességű fiatalok vagytok itt a közönségben, átlagban úgy 15 évvel fiatalabbak lehettek nálam. Milyen jó is nektek! Emiatt akartam ma előttetek megszólalni. Ugyanezért talán van köztetek, aki azt kérdezi, “Ki a franc ez a a Monica, és mit keres itt?” Vagy akár, hogy “Mit keres egy csomó rap szövegben?”

Kösz, Beyonce és Eminem. És Nicki Minaj, Kid Cudi, Lil B és Lil Wayne, meg persze G-eazy. És meg ne feledkezzünk Jeezyről és a többiekről.

Szóval hadd foglaljam össze a történetemet. Tizenhat éve frissen végzett 22 éves gyakornok voltam a Fehér Házban, és az átlagnál romantikusabb, hogy belezúgtam a főnökömbe, ahogy egy 22 évesnél megesik. Előfordul. Az én főnököm viszont az Egyesült Államok elnöke volt. Ez már kevésbé szokványos.

Mára több okból is mélyen megbántam a dolgot, nem utolsósorban, mert emberek ezt megszenvedték. És az sosincsen rendben.

Ám akkoriban, 1995-ben viszonyt kezdtünk, ami megszakításokkal két éven át tartott. Akkoriban ez volt a mindenem. Akár úgy is mondhatnánk, hogy ez volt a rózsaszín köd, a dolog kellemes része. A rémes rész akkor következett, mikor nyilvánosság elé került. Abban aztán nem volt köszönet.

Mindez az internetnek tudható be, és egy híroldalnak, ami akkoriban alig volt ismert Washington DC-n kívül, ám mára hírhedtté vált, a Drudge Reportnak. Alig 24 óra alatt közszereplő lettem, nemcsak Amerikában, hanem a föld körül. Először fordult elő a világon, hogy a sajtó főcímeit magához ragadta az internet.

1998 volt, és képzelhetik a sajtóvisszhangot. Pedig még nem is volt Google (bizony, még nincs Google). Ám ahogy akkor nevezték, a világháló már fontos része volt az életnek. Egyetlen nap leforgása alatt lettem egyszerű magányszemélyből nyilvános megaláztatás tárgya. Én voltam az állatorvosi ló.

Az első ember, akinek jóhírét a világ szeme láttára egészen tönkretették az interneten. Nem volt még Facebook, Twitter vagy Instagram. Voltak viszont weboldalak, ahol a pletyka, hír és kis színes rovatokat kommentelni lehetett, emailen pedig továbbítani.

Persze mindez a roppant lassú telefonos modemhálózaton át. Mégis, a sztori körbeérte a világot. Ez a vírusszerű jelenség lehetett talán a valóban “közösségi média” első megnyilvánulása. Bár hajthatnék be én is jogdíjakat.

Hogyan történhetett mindez így?

A hatalmon levő elnök elleni szexuális zaklatás vádja (amit nem én emeltem); a politikailag elfogult különleges ügyész; egy úgynevezett barátom, aki titokban felvette vagy 20 órányi magántermészetű telefonbeszélgetésemet.

Ami végül is mégsem magánjellegű, hiszen átadta az ügyésznek.

A kibontakozó események hátterében az átalakuló sajtó, a feltörekvő 24 órás kábeltévé és internet hozták össze a tökéletes politikai sajtóvihart.

Így nézett ki a világom: több ízben is megfenyegettek. Elsőre jött egy FBI rajtaütés a plázában. Olyan volt, mint a filmekben látni. Képzeljétek, egyik percben még egy barátomat várom az ételudvarban, aztán rá kell jönnöm, hogy csőbe húzott, mikor két FBI ügynök rám villantja a jelvényét.

Ezután rögtön egy közeli hotel szobában már 27 év börtönnel fenyegettek, amiért jogi nyilatkozatban letagadtam a viszonyt, de mással is megvádoltak. Huszonhét év. Mikor magad is csak 24 vagy, az nagyon sok idő.

Rám ijesztettek, hogy anyámat is bíróság elé állítják, ha nem készítek titkos felvételt (ha nem tudnátok, erre így sem voltam hajlandó). Barátaimat és a családomat idézték be, hogy ellenem valljanak.

Eleinte hónapokig nem szólhattam egyetemista öcsémhez és más családtagjaimhoz, nehogy őket is belerángassák a jogi csatározásba. Vádesküdtszék előtt kellett vallomást tennem az Egyesült Államok versus Lewinsky ügyben, egy teremnyi idegen előtt az életem elképzelhető legintimebb részleteiről, és ezt később online publikálták egy jelentésben.

Apránként rá kellett jönnöm, hogy két Monica Lewinsky is van. Bizony, ketten is megfértünk a világban. Voltam ugye én. Aztán volt a nyilvános Monica Lewinsky, egy furcsa illető, akit mindenféle politikai csoport és a média szerkesztett össze, némi tényanyagból és rengeteg kitalációból.

A barátaimnak idegen volt ez a Monica, ahogy a családomnak is; de még ennek a Monicának is, aki itt áll ma előttetek.

Hadd meséljek róla, milyen a valóságodtól különválni a nyilvánosság előtt. Nyilvánosság alatt a legnagyobbat értem, hiszen bizonyos fokú nyilvánossággal mind bírunk.

Ha különválasztanak a valódi énedtől a nyilvánosság előtt, az a szorongás, depresszió és önutálat egyik klasszikus kiváltója. És minél nagyobb távolság aközött, ahogy mások akarnak látni és hogy ki vagy magad valójában, annál súlyosabban sújt a szorongás, depresszió, kudarcélmény és szégyenérzet.

Mikor azt kérdezem magamban, hogyan tudnám legjobban leírni az elmúlt 16 évem érzéseit, folyton egy szóhoz találok vissza: szégyen. A saját személyes szégyenem, a családomat sújtó szégyen, és az országomat érő szégyen – az országunkat.

Komolyan, közel álltam a széteséshez. Nem túlzás ez a szó. Bárcsak az volna, de nem. Hogy végül mégsem estem szét, vagy legalább nem teljesen, amikor a legrosszabbul alakultak a dolgaim, az főleg barátaim és családom együttérzésének köszönhető. Szeretetet és támogatást kaptam tőlük, és rengeteg volt az akasztófahumor. De ami a legfontosabb volt, hogy folyton reflektáltak rám, a valódi énemre.

Ám ezek csak szavak. Milyen érzés volt mindez? Milyen érzés végignézni, ahogy ha nem is téged, de a neved és képmásod széttépik az interneten? Talán köztetek is van, aki tudja. Olyan, mint amikor gyomron ütnek. Mintha odajönne az utcán egy vadidegen, és bevinne egy kemény gyomrost. Ilyen volt nekem 1998 minden napja. Egyre durvult a gúnyolásom és meghurcoltatásom. Online és az újságban a következőket mondták rám: kurva, ribanc, lotyó, szajha, prosti, de még azt is hogy kém. A New York Post pletykalapján szinte naponta írták rólam, hogy a Töltött Galamb. Darabokra törtem.

Szerencsére az embert nem verik meg naponta az utcán. Az interneten viszont folyton ez megy. Ahogy itt beszélek, most is csinálják valakivel online. Ha éppen úgy tweeteltek, rám is ez vár nemsokára.

A szégyen és megszégyenítés érzése másmilyen online, mint offline. Nem láthatsz a megaláztatás végére, és nincsenek határai. Tényleg olyan érzés, mintha az egész világ rajtad röhögne. Én tudom. Megéltem.

Nézzünk vissza. Mikor kiadták az interneten a Starr Jelentést 1998. szeptember 11-én, épp egy New York-i hotel szobában celláztam nagyon lassú net-kapcsolattal. Társaságul ott volt nálam egy gigacsomag mogyorós M&M’s, ez volt a napi Xanaxom. A képernyőt bámulva egész nap kiabáltam, ilyeneket, hogy “Úristen!” “Nem hiszem el, hogy ezt is beleírták!” és “Ezt direkt kiemelték a szövegkörnyezetből!”

Más nem is szakította félbe azt a fejemben ismétlődő mantrát, hogy: Meg akarok halni. Egész más volt, mint az a szégyen, amikor öcsém elolvasta a naplómat, vagy amikor hetedikben a szerelmem minden ismerőse orra alá nyomta a neki írt vallomásos levelemet.

Ezúttal az öcsém mellett a csoporttársai is megismerhették a legintimebb dolgaimat. Ahogy az apám és az orvostársai. És a nevelőapám a második világháborús haverjaival. A nevelőanyám és a kötő köre. Még a nagyanyáim is, túl a 80-on, tudtak az internetről. Az egész családom. A barátaim. A barátaim szülei. A szüleim barátai.

Később olvastam valahol, hogy a kongresszusi Starr Jelentés online kiadásáig nem fordult elő olyan, hogy egy történelmi jelentőségű eseményről lemaradt, akinek nem volt internet-hozzáférése. Ám talán még rosszabb volt, hogy amint szóról szóra végigolvastam a jelentést, tudtam, hogy a világon mindenki ugyanezt olvassa. A jelentést olvasó idegenek tömege végtelen volt, határ nélküli. Ez az ezerszeresére emelte bennem a szégyen és megaláztatás érzetét. Arra nem is gondoltam, hogy ezután még valaha nyilvánosan is mutatkozhatnék. És a mantra csak folytatódott: hadd haljak már meg.

Most térjünk vissza 2014-be.

Magánemberek és közszereplők egyaránt ki vagyunk téve a megaláztatásnak. Bizonyára Jennifer Lawrence és a többi 90 ezer ember, akinek múlt héten közzétették a Snapchat fotóit, egyetértene velem.

A következmények lesújtóak lehetnek. Bárki sorra kerülhet. Egy nap 2010-ben egy Rutgers egyetemi gólya, bizonyos Tyler Clementi került sorra. A szobatársa titokban streamelt róla egy felvételt, amelyen egy másik férfival csókolózott, Tylert pedig emiatt online gúnyolták és becsmérelték. Pár nappal később a szégyen és nyilvános megaláztatás terhe elől a halálba ugrott a George Washington hídról.

Ez a tragédia az egyik fő oka, hogy ma ideálltam. Ugyan mindkettőnket megérintett, anyám kifejezetten megrendült, és nem értettem miért. Végül leesett, hogy felidézte benne 1998-at, amikor öngyilkosságot kíséreltem meg, amikor kis híján elveszített, és amikor engem is kis híján halálba kergetett a megaláztatás.

Tyler története sokat jelent nekem. Szüleivel azóta találkoztam, alapítványt indítottak az emlékére. A Tyler Clementi Alapítvány célkitűzése “biztonságos, befogadó és támogató közösségi környezetet teremteni a kiszolgáltatott fiatalok, LMBT fiatalok és szövetségeseik számára.” A Clementi tragédia négy éve történt.

Igen szomorú, hogy a halálra alázás online divatja ma is tart.

Tyler tragikus ugrása óta az online zaklatás okozta öngyilkosságok száma 43%-al nőtt, csak az elmúlt évtized statisztikáiban, ebben nincsenek is benne a tavalyi számok. A fiatal Facebook felhasználók 54%-a volt online zaklatás áldozata. Egyetemisták  esetében 1 az 5-ből az online zaklatás aránya; a nők esetében 1 a 4-ből. Nem is csak a fiatalabbakról van szó, de az én korosztályom, a még idősebbek is. Senki sem védett.

Mondják, hogy egy életen át épül az ember jóhíre, ám egy perc alatt szétfoszlik. Ez ma fokozottan igaz.

Nem véletlenül kerültetek ide. Mind azért vagytok itt, mert a választott szakterületeiteken olyan a híretek, hogy tehetséges, motivált és komoly emberek vagytok, és valami fontosat adhattok a világnak.

A jóhíre mindenkinek fontos, akár olyan kivételesek, mint ti vagytok, akár teljesen mindennapiak.
A jóhíred nem olyan, mint valami divatcikk vagy státus szimbólum, egy Apple óra, Tesla autó vagy egy Tiffany’s jeggyűrű (bár egy olyat még bevállalnék).

Hanem része annak, aki vagy, szakmailag és emberileg. Része a magunkról alkotott képnek. A személyes és nyilvános identitásunknak. Ha elvész, ahogy könnyen megeshet, azzal elvész az éned egy része. Velem is ez történt, amikor 1998-ban megszületett a nyilvános Monica. Az a nő a médiamocsárból. Elvesztettem a jóhírem. Nyilvánosan azonosítottak valakivel, akit nem ismertem. Elveszett az azonosságom. Vagyis ellopták, hiszen ez valahol egyfajta személyazonosság lopás.

Ma úgy tekintek magamra, mint aki akárhogy is, de túlélte. Higgyétek el, a tagadás ugyan máig jól jön néha, de nekem már csak egyre kisebb dózisokban kell. Mivel én magam túléltem, szeretnék a megszégyenítés áldozatain segíteni, hogy ők is túléljék. Szeretném jó célra fordítani a szenvedésem, és értelmet adni a múltamnak.

Idézzük fel a pszichológus Carl Rogers szavait: “ami a legszemélyesebb, az a leginkább általános.” Akik megosztják élményeiket, gyakran minősítik is, amit mondanak. “Ó, nekem ez rémálom volt, de semmi ahhoz képest, amit te átéltél.” Azt szoktam mondani nekik: ha megfulladok 20 méter vízben, te meg 10 méterben, mégis mi a különbség? Mindketten megfulladtunk.

De vannak, akik azt mondják: Monica, miért nem fogod be a szád? Miért nem mész innen? Ezt mondták júniusban, mikor a Vanity Fair magazinba írtam cikket, tíz év után az első nyilvános közlésem volt. És a mai után is ezt mondják majd, az első komoly nyilvános felszólalásomról valaha, meg holnap is és azután is.

Ők sosem fogják be.

Az a helyzet, hogy én hiszek a történet erejében. Hogy a történet megihlet, vigasztal, tanít, jóra fordítja a dolgokat, így a kitalált történetek, a történelem vagy a hírek történései, és igen, a személyes történetek. Úgy hiszem, hogy a történetem segíthet. Segíthet megváltoztatni a megszégyenítés kultúráját, amiben élünk, és ami bennünk él. Egy évtizede bujkálok a nyilvánosság elől. Ám most, T. S. Eliot szavaival, mernem kell zavarni a világegyetemet.

Prufrock nem merte. Megértem őt és empatizálok. Ám végeredményben én nem vagyok Prufrock. A bámészkodók közönye már a probléma fele része. Én inkább a megoldáshoz tartoznék. Nem tudom, mi volt előbb, a kultúra durvulása vagy a viselkedésé.

Akárhogy is, radikálisan változtatni kell a hozzáállásunkon – így az interneten, a mobil platformokon és az őket körülvevő társadalomban. Valójában egy kulturális forradalomra van szükségünk. Az interneten együttérzési deficitünk van, valóságos empátia-válság, és valami azt súgja, hogy ez a legtöbbünket nagyon is érint.

Oscar Wilde írta: “Mondtam már, hogy a bánat mögött mindig ott a bánat. Még bölcsebb volna azt mondani, hogy a bánat mögött mindig ott egy lélek. És hogy egy szenvedő lelket gúnyolni mindig borzasztó dolog.”

Pontosan így érzem én is.

Köszönöm a figyelmet.

Dányi Dániel fordítása

A beszéd eredeti változata: