„Mondom, kíváncsiság, semmi más”

Hiányos fejezetek a vajdasági zsidóság irodalmából

Jelen cikkünk ízelítőt ad a Vajdaság területén született és alkotó zsidó származású írók, költők életművéből. A válogatás önkényes, hiszen jóval nagyobb számban voltak jelen napilapok szerkesztőségében, almanachok sorai közt. Mégis, a szerző gondolataiban, az alábbi szálon kötődnek egymáshoz az egykor élt alkotók.

 

 

I.

Havas Emil (Topolya, 1884? – 1944)

1906-ig a Honig vezetéknevet használta. Jogi kart végzett, majd Szabadkán ügyvédi irodát nyitott 1912-ben. Újságírói munkája – többek között – a Bácskai Hírlapban követhető nyomon 1905-től, amelynek később – 1919-től – felelős szerkesztője volt. (A Bácskai Hírlap és Bácsmegyei Napló szabadkai napilap holdudvara több zsidó származású írót, költőt, publicistát, szerkesztőt tömörített.) Az 1906-ban indult és egy évet megért Rakéta című társadalmi élclapnak is felelős szerkesztője volt. 1906-ban a Bácskai Hírlapban jelent meg folytatásokban a Csáth Gézával és Munk Artúrral közösen írt tárcaregényük, A repülő Vucsidol. Havas Emil szállt vitába Szenteleky Kornél író helyi színek elméletével a vajdasági magyar irodalomban.

A megszállás alatt Németországba került és onnan nem tért vissza.

II.

Munk Artúr (Szabadka, 1886 – Szabadka, 1955)

Gyermek volt még, amikor meghalt édesapja és édesanyja. A szabadkai Főgimnáziumban osztálytársa volt Csáth Géza. Orvostanhallgató volt a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Orvostudományi Karán. Cselédkönyves orvos lett, pesti kórházakban dolgozott, miközben hajóorvosként is szolgált a Cunard Line óceánjáróin. 1914 augusztusától katonai orvos volt az I. világháborúban. 1917-ben orosz hadifogoly lett és orvosként dolgozott a hadifogságban 1921 közepéig. A fogságban házasodott meg a lengyel Elza Schliskewitz-cel és született kisfiuk, Munk György. Szabadkára való visszatérésük után mint magánorvos és mint körzetiorvos-helyettes munkálkodott, a harmadik hadsereg katonai járványkórházának vezetője, főorvosa is volt. Nem deportálták. A Bajai úti temetőben nyugszik Szabadkán.

1906-ban jelent meg a Bácskai Hírlap regénymellékleteként a Csáth Gézával és Havas Emillel közösen írt szövegük A repülő Vucsidol címmel. A nagy káder (Egy pleni feljegyzései a forradalmi Oroszországból) című regénye 1930-ban jelent meg. A hinterland (A mögöttes országrész háborúja) című regénye először 1933-ban látott napvilágot. Köszönöm addig is… (Egy orvos életregénye) című önéletrajzi regénye először 1953-ban jelent meg. Munk Artúr I. világháborúban írt Naplója posztumuszként látott napvilágot 1999-ben. A Bácskai lakodalom című regényt szintén csak halála után, 1961-ben adták ki. Számos publicisztikai írása ismert – többek között a Bácsmegyei Naplóból –, ennek feldolgozása folyamatban van.

III.

Kvazimodo Braun István (Quasimodo; Szabadka, 1908 – Szabadka, 1973)

1908-ban született Szabadkán, ott is járt iskolába, majd Zágrábban végzett jogi egyetemet. Apja Braun Henrik szerkesztő, író volt. Kvazimodo Braun István bíróként dolgozott először Szabadkán, majd Újvidéken. Színmű- és prózaíróként is ismeretes volt, mindhárom műnemben alkotott. A Magdics-ügy című darabját a szabadkai Népszínház, a topolyai Járási Magyar Népszínház és a nagybecskereki Madách Színház is műsorára tűzte az ötvenes években. A 7 Nap külső munkatársa volt. A II. világháború alatt Ausztriában volt munkaszolgálatos. Testamentum című regényében (1954) a zsidó férfi hányattatásairól ír a világháborúban.

Munk Artúr temetésén ő olvasott búcsúbeszédet: „Furcsa játéka a véletlennek, hogy sok-sok évvel ezelőtt, mikor az első világháborúból hazajöttél, a te hangod altatott el engem, akkor fiatal gyereket egy súlyos operáció előtt. Az volt a te első működésed a világháború után. Te szorítottad arcomra az éteres maszkát és én most is hallom a hangodat, hogy ismételjem utánad, hogy: 1, 2, 3, 4… és álomba ringattál. Ez az én életem első búcsúztatója… amikor most nekem kell téged álomba ringatnom. Hosszú, békés, nyugodt álomba. Úgy is mint írótársad, úgyis, mint olvasód.”[1]

IV.

Milkó Izidor (Szabadka, 1855 – Szabadka, 1932)

A publicistaként, íróként ismert Milkó Izidor Szabadkán töltötte diákéveit, Pesten szerzett jogi diplomát, viszont jogászként sohasem dolgozott. Idejét az irodalomnak szentelte, jóllehet, tehetős családi háttérrel rendelkezett. 1902-ben ő volt a zsidó hitközség elnöke, amikor Szabadkán átadták az új zsinagógát. Ő volt a Szabadkai Szabad Lyceum Egyesületnek is az elnöke. Hatezer kötetből álló – könyvritkaságokkal teli – könyvtára volt. Ezt szerette volna polcaival együtt a közkönyvtárnak eladni. A könyvtárát felbecsülők végül tizenkétezer kötetet állapítottak meg, 90 ezer koronára becsülték. „…a Milkó-féle könyvtár az 1513 és 1592 közötti időszakból ötvennyolc munkát tartalmaz. A 17. századot (1601–1698) kilencvenegy, a 18. század elejétől a 19. század első két évtizedéig terjedő időközt viszont kétszázhét becses és ritka példány képviseli. A múzeumi értékű műveket többnyire az amszterdami Elzevir, a velencei Aldus, a firenzei Giunta, a pármai Bodoni, a párizsi Didot, Wetstein, Giolito és egyéb híres világcégek kiadványai képezik”[2] – idézi Magyar László a Milkó Izidor és könyvtára című kötetben a szakbizottság véleményét. Évekig eltartó huzavona után vette meg a város tőle. Idővel jelentős része elkallódott a gyűjteménynek. Ma a Szabadkai Városi Könyvtárban található a gyűjtemény megmaradt része. Milkó Izidor bő termésű író volt; elbeszélés-, tárcakötetei, cikkgyűjteményei ismertek: ‒ többek között – a Római mozaik, Harun el Rasid, Úri emberek, Írók és könyvek.

Baedeker néven jegyzi főleg publikációit, a húszas évektől kezdve több fővárosi és helyi lap őrzi írásait, a Bácsmegyei Napló is. A szabadkai kulturális élet szorgos szervezője volt. 1932-ben hunyt el Szabadkán. Sírja a zsidótemetőben található.

 

V.

Mikes Flóris (Gombos, 1900 – Zágráb, 1928)

Többgyermekes tanítói családban született Fischer Miklós néven. Édesanyja korán elhunyt, mostoha nevelte, ami nyomot hagyott életén. A gimnáziumot Baján végezte, majd Budapesten és Belgrádban élt. Szabadkán volt újságíró korai haláláig. Az Út című lapban jelentek meg első írásai. 1926-ban nősült meg egy szerb hölggyel, Jancsa Ljubicával. Svájcban operálták meg Mikes Flórist, ugyanis csonttébécében szenvedett. 1928 őszén a tengerpartra utalták pihenésképp, útközben rosszul lett és a zágrábi kórházban halt meg. Semmilyen tárgya, irata nem maradt fenn, mert özvegyének házát felgyújtották. Kötetben soha nem adták ki írásait, pedig Farkas Béla képzőművész, a barát, már megtervezte a kötet fedőlapját és az illusztrációkat is. Publicistaként, költőként volt ismeretes. A Bácsmegyei Napló munkatársa volt: tárlatokról, színházról, filmekről írt, de törvényszéki tudósításokat is készített. Kollégái szerint nagy műgonddal írt, lassan dolgozott. Szerb népballadákat fordított magyarra. Ismert verse az Üzenet a háború mamájának című.

 

Üzenet a háború mamájának

(A 10. évfordulón, 1924-ben)

 

Tudom, hogy mindenki szívből és ösztönösen
utálja a háborút,
MINT EGY VARANGYOS BÉKÁT
vagy
MINT EGY SZIPIRTYÓT,
azért csak nagyon paraszti, mérges és mégis felettébb
negélyes szitkaim lehetnek ma, egyszerűen és röviden:
az epilepsziások, öngyilkosok, elesettek, rothadók,
elrepült végtagok, idegsokkosok, éhesek, akasztottak,
megfertőzöttek, elszáradt csecsemők, boldogtalanok,
őrületbehajszoltak miatt
anyák, professzorok, proletárok, vezérсikkszerkesztők,
munkásvezérek, papok és sihederek, mondjátok utánam
Nyeljen le srapneles vagónokat a háború édesanyja,
éhtifusz szálljon a gyomrába, mérges gáz fújja fel a
tüdejét, hektóliterekben zuhogjon a gennye a háború édesanyjának,
vak, béna paralitikus legyen a háború édesanyja,
negyvenkettesek, tankok, páncélvonatok, aeroplánok,
halálsugarak, mind az ő irdatlan pofáját vegyék célba,
őt kontreminálják meg egy fékevesztett börzén,
a háború édesanyját,
DÖGÖLJÖN HŐSI HALÁLT
a háború édesanyja,
úgy is mint a legracionálisabb termelési, gazdasági és
erkölcsi világrend.
Tudom, hogy akkor özvegyen maradnak a harcilelkesedés
cinikus vezérvaddisznai, a „csapatainkhangulatkitűnő”
és „virágosbokréták, dalolómenetek” szemtelen költői,
az ötvenhatéves marha, aki önként vonul a dicsőség
virányos mezejére, a generálisok, muníciógyárasok
és egyéb professzionista memoárírók,
de mi ez ahhoz képest, hogy atlétatermetű huszonnyolcesztendős
barátom a gránátszéltől megbávult,
idő előtt kihullott a haja
és most minden speciális évfordulói alkalom híján is
hátborzongató jajokat furulyázik embertársainak koszos
estéibe –[3]

VI.

Sinkó Ervin (Spitzer; Apatin, 1898 – Zágráb, 1967)

Az apatini zsidó kisfiú családja Szabadkára költözött, Spitzer Ferenc néven ott kezdett gimnáziumba járni. De nem érettségizett le, hanem a Munkásotthonba került. 18 évesen írta meg Éjszakák és hajnalok című verseskötetét. Pesten György Mátyás baráti körébe került. Pártszervezeti titkár lett. Kecskeméten városparancsnok. Szerepe volt a forradalmi eseményekben. Rothbart Irmába volt szerelmes évtizedeken át. Bécsbe költözött. 1926-ban pedig Jugoszláviába. A Bácsmegyei Napló munkatársa lett. Szemben a bíróval című kötetében írta meg önéletrajzát. „A bíró, akivel szemben állok, jól ápolt, kis úrfiú. Nincs még tízéves. Egy sváb faluban, nyolcablakos, földszintes úriház ablakából kicsi kora óta vágyódva nézte a mezítlábos sváb gyerekeket. Azok mindig csoportokban, mindig vidáman vannak, s nagyszerűen együtt. Rajong ezeknek a parasztfiúknak az ügyességéért, a gondtalan merészségéért, szeretne hozzájuk tartozni, de ezek megverik, ha csak közel megy hozzájuk. A kisfiú iskolába jár: az út az iskolától hazáig majd minden nap vesszőfutás. Nem szeret, szeretne, de nem szeret ki se lépni az utcára, mert a parasztfiúk mindenütt ott vannak, s ha meglátják, kavicsok után hajolnak, hogy megdobálják. Bárkihez is panaszra menni – ezt szégyellné – épp a fiúk előtt. A bíró, akivel szemben állok, ez a kisfiú számomra még mindig a sváb falu egyik árkában fekszik. Parasztgyerekek falkája leste meg egy délután. Lefogták, kigombolták a rövid nadrágját, hogy megnézzék „a zsidófiú fütyülőjét”. Utána „Jud! Jud!” csatakiáltással taszították le a csöppet se harcias, reszkető térdű kisfiút az árokba”[4].

Ismert regénye az Optimisták I. és II. 1953-ból, valamint az Egy regény regénye. Moszkvai naplójegyzetek 1935-1937 című kötete. 1959-ben már akadémikusként érkezett Újvidékre, ott a Magyar Tanszék élére került. Róla nevezték el az 1970-ben alapított Sinkó-díjat: minden évben egy-egy kimagasló életművű vajdasági magyar fiatal író, költő kapja meg a díjat az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken.

VII.

Debreczeni József (Brunner; Budapest, 1905 – Belgrád, 1978)

Költőként vett részt a Bácsmegyei Naplóban a húszas évek végéig, amikor is Budapestre költözött. Hideg krematórium című regénye Auschwitz-regény: mint haláltábortúlélő írja le újságírói pontossággal az eseményeket a hadifogolytáborba szállító helytől, Topolyától a dörnhaui felszabadulásig. Tizennégy hónapot. Azon embereket, akik a zsarnokságot és a hatalmat megízlelve halálosztók lettek, egymás zsarnokai, kivégzői.

„ – Én – mondom – nem tudok az elmélet tetőteraszán nézni ezekre a dolgokra. Az indulat nem okoskodik. És az én maradék indulatom valami megtorlásfélét áhít. Nem, már nem akarok véres késsel rohanni utcahosszat. Nem akarok büntetni vagy büntettetni gaz szomszédot, álbarátot. Aki az első zsidótörvény után elfordította ostoba tökfejét. A másodiknál beült otthonodba, elszakított apától, anyától, asszonytól, gyerektől; állatnál kevésbé minősített. Veled született emberi méltóságod, ezt a nagyszerű jussod, ezt a gazdaságod ide taposta a mindent elborító trágyába. Tetvek hadát uszította rád. Talán csak kíváncsiság az egész – folytatom tűnődve. – Vajon milyenek lennének ők? Ebben a helyzetben. Ízlenék-e nekik a tehénrépa meg a krumplihéj? Szürcsölnék-e ilyen mohón a bunkerlevest? Azt a pökhendi, korlátolt rendőrtanácsost szeretném látni itt, amint tetveszkedik, azt a zápagyú, felfuvalkodott hólyagot, aki a topolyai névsorolvasáskor indulás előtt minden felolvasott névhez bárgyú szójátékot fűzött. Mondom, kíváncsiság, semmi más”[5].

[1] Városi Múzeum, Szabadka, Történeti Gyűjtemény

[2] Magyar László: Milkó Izidor és könyvtára. Levéltári dokumentumok. Életjel, Szabadka, 1997. 6.

[3] Híd, 1959. december, 1022. oldal

[4] Sinkó Ervin: Szemben a bíróval. Válogatott tanulmányok. (Szerk. Sükösd Mihály). Gondolat, Budapest, 1977.  47.

[5] Debreczeni József: Hideg krematórium. Auschwitz regénye. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015. 144.