Mítosz és önvizsgálat

Hogy kerül Puskás Öcsi gólja (a londoni 6:3) egy magyar történelemről szóló rövidfilmbe? Nyilván úgy, hogy a film készítői keresgéltek és ezt az egyetlen magyar győzelmet találták a 20. században.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere gyorsuló ütemben halad valamiféle küldetéstudatos, korporatív, neo-horthysta berendezkedés felé. A politikai hatalom intenzíven és gyakran sikeresen törekszik felszámolni a különféle szférák autonómiáját.

A Színművészeti és FiImművészeti Egyetem hallgatóinak bátor akciója, mellyel a hatalom által az Egyetem rektori székébe ültetett pártkatona visszahívását követelik – inkább kivétel, mint szabály. A hatalom sikerrel gyűrte maga alá az Akadémiát, az egyetemeket, (néhány kivétellel) sikerrel tette száz százalékosan együttműködő partnerré az egyházakat, intenzíven igyekszik befolyása alá vonni a média minél nagyobb részét és egyre jobban fojtogatja pénzügyileg azokat a még független kisebb csoportosulásokat (Iványi Gábor egyháza) amelyek szuverén szellemisége bosszantja a korporatív rendszer építőit.

Az új szellemiség iránymutatójaként néhány hete jelent meg a nyilvánosság előtt az Alapjogok Központ nevű kormányzati PR szervezet által készített kisfilm, amely öt percben foglalja össze a magyarság ezeréves történetét és küldetését a Kárpát-medencében. Azaz: a történelmi Magyarország területén.

A rendkívül didaktikus kisfilm egy hatalmas szarvasbikával indít (ez vélhetőleg utalás a csodaszarvasra), majd a vérszerződés, utána Vajk megkeresztelése következik (mely utóbbi Benczúr Gyula 19. századi festményének élőképi formába átültetett változata).

A film történelemképe a nehéz körülmények között helytálló, elbukó, de ismét fölemelkedő magyarság képét vázolja fel. A magyar történelemből kiemelt momentumok éppen azok, amelyek a Horthy rendszer történelemképében is fontos szerepet játszottak. A csodaszarvas, a vérszerződés, Szent István, Nándorfehérvári diadal, valamint a sorscsapások: Muhi, Mohács, Világos, Trianon.

Igen jellemző, hogy az I. világháborúban hősies szuronyrohamra induló honvédek képeit a trianoni országcsonkítás látványos bemutatása követi. („El akartak törölni a föld színéről.”)

A rohamsisakban előre rontó katonák képe némileg emlékeztet a Horthy-kor 1941-44 közötti háborús plakátjaira és propagandájára.

És mi következik a filmben Trianon után? Puskás Öcsi gólja az angolok elleni meccsen, majd ebből kibontakozva az 56-os felkelés: fiatalok Molotov koktélt dobnak egy orosz tankra. Ennyit a 20. századról, melynek más eseményeit a film készítői nem tartják említésre méltónak.

Így tehát az egész Európa, sőt az egész világ történetére meghatározó befolyással bíró 20. század képei egyszerűen kimaradnak az újrakomponált magyar múltból.

Hogy miért? Talán azért, mert – a Horthy-kor nézőpontjából – ezekkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Ezeket nem lehet úgy tálalni, hogy az antidemokratikus, nacionalista, nyugat iránt gyanakvó szemlélet ebben magát szépnek lássa.

– A hitleri szövetségben vívott háború, a Holokauszt nyilván vállalhatatlan.
– Az ennek nyomán bekövetkező szovjet megszállást szintén nehéz kizárólag idegen elnyomásként bemutatni.
– Ugyancsak nehéz a magyarok által harminc éven át elviselt Kádár rendszert egy pozitív önképbe beilleszteni.
– Az 1989-es békés átmenet (az egyetlen sikeres forradalom és szabadságharc 1848 óta!) pedig nyilván azért nem kell, mert az a nyugati liberális demokrácia eszméit tűzte zászlajára.

Viszont 1956, amely a 48-as forradalom és szabadságharc 20. századi megfelelője, belefér a „mi hősök és áldozatok voltunk” értelmezési keretbe.

És hogy kerül ide Puskás Öcsi gólja (a londoni 6:3)? Úgy, hogy a film készítői ezt az egyetlen magyar győzelmet találták a 20. században.

A neo-horthysta világképben élők zavara érthető: míg a 19. század a fejlődés és az optimizmus ideje (is) volt, addig a 20. században megkerülhetetlen a fasizmus, az erkölcsi bukás időszaka. Ebből kevés európai ország maradt ki, Magyarország semmiképpen nem volt ezek között.

A 21. század viszont (eddig) az önvizsgálat kora: Németországgal az élen a (nyugat-)európai nemzetek – és tágabb értelemben a nyugati világ – megpróbálnak szembenézni azzal, amit a 20. században (és korábban) elkövettek. Ennek az önvizsgálatnak következtében a nyugati nemzetek hagyományos legitimációja szétrobbant: régi önképük a minden tekintetben élenjáró, más civilizációk fölött álló nyugatról összedőlt, ehelyett áthatja őket a súlyos önkritika vagy éppen önvád. Így a nyugat vívmányaiból elsősorban azt tartják megőrzésre méltónak, ami a másság tiszteletével, az elnyomottak felemelésével, a befogadás kultúrájával összefér. Ennek a 21. századi forradalomnak legújabb fejezete – a rabszolgatartó múlt megtagadása – az Egyesült Államokban épp a szemünk előtt zajlik, a forradalmak helyenként szélsőséges kilengéseitől kísérve.

Magyarország (és a régió legtöbb országa) az önvizsgálat kultúrájától visszarettent. A jobboldali, véleményformáló politikai és szellemi elit meghatározó része némi próbálkozás után visszatért a jól bevált sérelmi kultúrához, ahhoz a felfogáshoz, mely szerint a magyarok mindig áldozatok voltak és egyben az igaz ügy letéteményesei. Tökéletes példája ennek a fent említett videó weboldalán olvasható mondat: „…az igazság mindig a mi oldalunkon volt, de az erő kevesebbszer”. Az önreflexió ilyen tökéletes hiánya a 21. századi Európában valóban ritkaság – volt eddig.

Miközben az Egyesült Államokban, és a nyomában Nyugat-Európában az egykori uralkodó elitek mélységes önvizsgálata zajlik, hazánkban pontosan az ellenkező előjelű folyamat gyorsul fel: az önreflexió elfojtása, az érettebb gondolkodásmód felszámolása, a sérelmi politika kivirágzása, az áldozati önkép felerősítése, az ezzel ellentétes impulzusokat kibocsájtó szellemi műhelyek szorongatása, a mindezt egybefoglaló korporatív rendszer kiépítése.

Az ellenségkereső, önkritikátlan sérelmi politika szellemének a Horthy rendszer felel meg a legjobban, ezért az a történeti példakép erősödik.

„A nemzet felemeli a fejét”, „Készüljetek!” és hasonló lózungok az 1930-as évek Európájának szélsőséges politikai kultúráját jellemezték. A fasizmus volt az a mozgalom, amely az I. világháború után bontakozó önvizsgálati kultúrát maradéktalanul elfojtotta és az ebből gerjedő indulatokat az idegenekre vetítette.

Az Orbán-rendszer nem gyakorolja a fasiszta mozgalmak gátlástalan erőszak-kultuszát, az ellenzék brutális eltiprását, a társadalom független szigeteinek korporációkba való beparancsolását. A korporatív rendszer kiépítése hatósági önkény, nyers erőszak nélkül, törvényes eszközökkel zajlik, – csupán a törvényeket írják át tetszésük szerint. A hatalom nem is törekszik a társadalom totális kontrolljára, csak megdönthetetlen, hegemón pozíció kiépítésére. Erre a berendezkedésre leginkább a Horthy rendszer hasonlít – legalábbis Bethlen István kormányzása idején.

A rendszer nagyon ügyel arra, hogy működéséhez ne lehessen hozzákapcsolni az erőszak képeit.

Az illiberális demokrácia tehát leginkább afféle modernizált Horthy-rendszert jelent – már ami a hatalomgyakorlás technikáit illeti.

A kormányzati kommunikációban kisebbségvédelemről, fékekről és ellensúlyokról, állampolgári öntudatról, önvizsgálatról, a hatalom kontrolljáról szó sem esik. Ezek a fogalmak nem kompatibilisek a Horthy-féle szellemiséggel.

Valamivel szofisztikáltabban megfogalmazva ugyanez a gondolatvilág köszön vissza Orbán Viktor Magyar Nemzetben közzétett őszi évadnyitó cikkében. Gondolatmenetének veleje, hogy a konzervativizmus/kereszténydemokrácia egyre élesedő és kibékíthetetlen harcban áll a liberalizmussal, mely utóbbi, holmi fantaszta globális divatot követve, Soros György érdekében persze, le akarja rombolni a nemzet, a vallás és a család intézményeit.

Hogy a nemzet és a vallásos világkép milyen előzmények jutott válságba a 20. században, arról a szerző nem szól.

„Hiába kifinomult az okfejtés, a nacionalizmus dicséretétől akkor is összerándul a német gyomor, ha azt Hazony professzor írta Jeruzsálemből.” Ekképp viccelődik a szerző, nem téve föl a kérdést, hogy vajon miért „rándul össze a német gyomor” a nacionalizmus említésétől. Ilyen kérdések számára nem léteznek. A modernizált Horthy-korszakból a 20. századi történelem nem látható.

Mintha e felfogás számára Trianonnál megállt volna a magyar történelem, és azóta a magyarok egyebet sem tesznek, mint a hálátlan liberális nyugattal viaskodnak. Ahogy Kövér László fogalmazott minap: „Azt is mondhatnánk, száz esztendeje egy alattomos kulturális népirtás folyik a magyarsággal szemben.”

A baloldallal összemosódó 21. századi liberalizmust, amely a kisebbségvédő antirasszista radikalizmus kedvéért jórészt háttérbe szorította a klasszikus szabadságjogokat, természetesen kell és lehet is bírálni. Az antirasszizmus azonban azért tudott annyira elfajulni és modern valláspótlékká válni, mert a fasizmus borzalmas rasszista bűncselekményeivel szemben fogalmazta meg magát. Ezért tolerálják az antirasszizmus elfajulását a liberálisok (például az amerikai zsidók többsége): mert felfogásuk szerint a rasszizmustól egyenes út vezet a nácizmusig.

Az elfajult – gyakran gyűlöletbe és erőszakba átcsapó – antirasszizmus bírálata azonban csak az antirasszizmus és antifasizmus alapvető értékeink megőrzésével lehetséges. A szélsőbal bírálata olyan pozícióból, amely nem zárt a szélsőjobb felé, nem lehet hiteles.

Éppen ezért a nyugat-európai konzervatívok nem fogadják el az Orbán Viktor által épített illiberális demokráciát. Ez nem a 21. század konzervativizmusa, hanem a korai 20. századé. Nem a mai brit vagy holland konzervatívok berendezkedésére emlékeztet, hanem inkább a már említett bethleni konszolidációra az 1920-as években.

Természetesen nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni. A 21. századi Európában egy light-os Horthy rendszer nem hordoz olyan veszélyeket, mint 1938-ban. Mindenképpen nyugtalanító azonban, hogy a most épülő rendszer öntudatosan hirdet egy ellenségkeresésre, sérelmi politikára épülő avítt szellemiséget, amely az 1945 utáni korszak legnagyobb vívmányát, az önvizsgálatot hírből sem ismeri.

A demokrácia intézményei a kemény, külső korlátot jelentik, amelyek megakadályozzák, hogy a hatalom gyakorlói gyarló késztetéseiknek engedve megfeledkezzenek a közösség iránti kötelességeikről. Ez az első lépcső a fejlődés útján. Amikor a hatalom gyakorlói eljutnak az önvizsgálathoz, akkor már felsőbb osztályba lépnek: nem annyira a külső korlátok, hanem a belső parancsok tartják őket az egyenes úton. Ahol viszont a külső korlátokat is leépítik, ott a belső parancsok nyilván nem fogják visszatartani a hatalom gyakorlóit. Ott önreflexióról szó sem lehet, ott ehelyett másokra vetítik ki a konfliktusokból adódó feszültségeket.

Egy ellenségkereső kultúrában élni mindig kellemetlen. Ott, ahol a liberalizmus és Soros György a hivatalosan kinevezett ellenségek, különösen kellemetlen éldegélni, mert régi hagyomány szerint ezek – evidens módon – értelmezhetők zsidóként is a közfelfogásban.

*

A helyzet jelenleg inkább elszomorító, mint veszélyes. Fontos különbség, hogy míg az előd és példakép (ti. Horthy) hivatalból és zsigerből vallotta magát antiszemitának, a mostani utód ezt nem teszi. Az előd nyíltan törekedett a zsidók visszaszorítására. Az utód a zsidókérdés „kezelésére” törekszik, arra, hogy ezzel a bonyolult problémahalmazzal képes legyen valamiképpen boldogulni, vagy ha lehet, a maga politikájának szolgálatába tudja állítani. (Ebben ajánlkozott aktív partnernek Köves Slomó vezetésével az EMIH.)

Ennek érdekében a rendszer komoly gesztusokat is hajlandó tenni a vallásos és nacionalista beállítottságú zsidók felé. Az ő felfogásuk kompatibilisnek tűnhet a neo-horthysta rendszer keresztény nemzeti felfogásával.

A zsidósággal kapcsolatos indulatoknak olyan erejük van, hogy minden ideológián áthatolnak. Az antik görögség, a korai kereszténység, a reneszánsz, a felvilágosodás, a kapitalizmus, a nacionalizmus, a szocializmus, az emberjogi radikalizmus mind képes volt zsidóellenes hangot megütni. (És képes volt akár zsidópárti hangot megütni.) Végül is egyszerű dolguk van: minden eszme hirdetői megfogalmaznak bizonyos ideálokat, és annak ellenségeit lehet a zsidókkal azonosítani.

Emeljünk ki most három alaptípust: a zsidó vallást támadó antijudaizmust („a zsidók megölték Jézust”); a zsidó asszimilációt támadó antiszemitizmust („a zsidók összeesküdtek és mindenhol hatalomra törnek”) és a zsidó államot támadó anticionizmust („a cionisták rasszisták, lábbal tiporják a palesztinok jogait”).

Míg az 1989 után újra fellángoló zsidóellenesség mind a három fenti ideológiát hirdette, addig a hatalomban berendezkedő Orbán-rendszer az elsőt és a harmadikat gyakorlatilag kiiktatta. Sőt: kimondottan jó viszonyt ápol az ortodox zsidósággal, amelynek világképében a történelem alárendelt szerepet játszik. Hasonló jó viszonyt ápol az erős Izraelt óhajtó jobboldali cionistákkal, akiknek világképével (ellenséges tengerben helytálló kis ország) könnyen tud azonosulni.

Az antiszemitizmus vádját a rendszer ultraortodox és izraeli kapcsolatainak felhasználásával igyekszik semlegesíteni, sőt: a NER tollnokai most már maguk nevezik antiszemitának, nácinak, keretlegénynek a nekik nem tetsző (akár zsidó) személyeket.

Ha a progresszív nyugati világ zsidókkal kapcsolatos kommunikációját figyeljük, azt láthatjuk, hogy ami az Orbán-rendszerben fehér, az őnáluk fekete és viszont. A Holokauszt emlékét középpontba állító, emberjogi, kisebbségvédő alapon álló nyugat felháborodva utasítja el a modern antiszemitizmus minden formáját (ezért megbélyegzi Orbán Soros-fóbiáját) viszont a zsidó vallási hagyomány iránt inkább közönyös, sőt: több EU tagországban megtiltották (vagy próbálják megtiltani) a körülmetélést (a gyermeki jogok nevében) és a kóser vágást (az állatvédelem nevében). Az antirasszizmusra és a kisebbségi jogokra felesküdött haladó közvélemény pedig megtalálta a zsidó államot, amelyet kinevezett ezen jogok első számú lábbal tiprójának, a vele szemben álló palesztinokat pedig kinevezte első számú áldozatnak. Az emberjogi radikalizmus anticionizmusa és az iszlám bevándorlók nyílt zsidógyűlölete félelmetes robbanóelegyet hozott létre, amint azt az elmúlt tíz év gyilkos nyugat-európai merényletei tanúsítják. Ami természetesen érveket ad a bevándorlás-ellenes, multikulti-ellenes kelet-európai nacionalisták kezébe.

Innen adódik az a tragikomikus helyzet, hogy a neo-horthysta magyar politikusok és a haladó nyugati politikusok esetenként kölcsönösen leantiszemitázzák egymást.

A zsidóság különböző aspektusai váltak kedveltté, illetve elutasítottá a progresszív nyugaton és a regresszív Magyarországon.
Előbbi a kozmopolita zsidót szereti leginkább – éppen azt, amelyik a fasizmus őrjöngő dühét a leginkább felszította; a vallásos zsidó iránt közönyös, a nacionalista zsidót pedig élesen bírálja.
Utóbbi a vallásos és a nacionalista zsidót szinte keblére öleli, a kozmopolita, multikulti, „libernyákokat” viszont éppen most nevezik ki Magyarország évszázados ősellenségének. (Olyannyira, hogy még egyes nácikat is a liberálisok közé sorolnak.)

Mintegy megosztoztak a zsidókon és a hozzájuk kapcsolt előítéleteken.

Az Orbán-rendszer újabb keletű propagandájában kiiktatta látóteréből a Trianon utáni történelmet – a 20. század javát– s ezzel gyakorlatilag leoldotta az antidemokratikus nacionalizmus fékeit.

A nyugati progresszió viszont a 20. századi történelmet világképének középpontjába helyezte, hogy annak tanulságait semmiképpen se lehessen figyelmen kívül hagyni. Aztán az új keletű zsidó ősbűn (az „izraeli megszállás”) és a palesztin áldozatiság kultuszának megteremtésével sikeresen megkerülte a saját maga által felállított tilalmakat és ezzel ismét megnyitotta a vadászidényt a zsidókra.